Szinte mindenki ismeri őt. Ki innen, ki onnan. A legtöbb ember mégis – a színpadról. Ez nem meglepő, hiszen több mint ötven darabban játszott az elmúlt évtizedben! Tényleg nagy szám, de hiszem, hogy Olasz Istvánt, a Komáromi Jókai Színház Ferenczy Anna-díjas színművészét akkor is ismernénk, ha mindössze egyszer láttuk volna játszani.
Mert mozdulataiban ott bujkál valamiféle mozdulatlanság, csendjeiben ott a hallgatás, mosolya mögött pedig eredendő a szomorúság.
– Remélem, nem várakoztattalak meg, de éppen Shakespeare Velencei kalmár című drámáját próbáljuk, és kicsit elhúzódott a próba – szabadkozik nagy lendülettel.
– Az egy kiváló darab! És melyik szereplőt alakítod benne?
– A rendező a kalmár barátjának, a vérmes Gratianónak a szerepét osztotta rám. Bohókás egy alak, aki igyekszik az életben meglátni a szépet, megtalálni az élvezetet, a gondokat meg könnyedén félresöpri. Látszatra, mert valójában érzékeny lélek, aki semmire nem vágyik jobban, mint a szerelemre. Mivel egy reneszánsz korabeli darabról van szó, rá is talál Nerissa, a szobalány személyében, és ő végre boldogan igába hajtja a fejét. Reményeim szerint azonosulni tudok majd Gratiano szerepével, mert poénkodni nagyon szeretek.
– Bereményi Géza Az arany ára című darabjában, amelynek nemrég volt a nagy sikerű bemutatója a Komáromi Jókai Színházban, hasonló karaktert alakítasz. Véletlenül alakult így?
– Az arany árában általam játszott Tibor azért a bohémsága mellett szélhámos is, ami Gratianóra nem érvényes. Szóval: nem minden téren azonos a két figura. Az ember személyiségét visszatükrözik a gesztusai, a testtartása, s ez eleve predesztinálja őt bizonyos szerepekre, karakterekre. Ez valahol rendjén is van, csak akkor okoz problémát, amikor a szereposztásnál a rendező csak ez alapján dönt, vagyis „beskatulyáz”. Neki kényelmes, hiszen minimalizálódik a kockázat. A színésznek viszont pont emiatt nem mindig jelent kihívást a feladat. Most ezzel nem azt mondom, hogy a színész csak rutinból játszik. Viszont ha előrébb akarunk lépni, akkor mélyre le kell ásni a lelkünkben. Igazából csak egy komoly főszerepre vágyom, ahol többet is megmutathatok magamból.
Szüntelen keresgélem a hagyományos, realista színházcsinálás másfajta megközelítését is. Ezért örülök, hogy lehetőségem van játszani Budapest egyik legrégebbi avantgárd teátrumában, a Tápszínházban. Itt a rögtönzésekből eredő abszurd humor, a szokásostól eltérő színpadi megoldások a jellemzőek.
– Közben rendszeresen fellépsz az Ahogy esik, úgy puffan címen futó improvizációs esteken, fesztiválokon DJ-ként ügyködsz, Prikler Mátyás Köszönöm, jól és Molnár Csaba A rendes ember című filmjében szintén szerepet kaptál. Önálló műsort vezettél közel két évig a Pátria rádióban, most egy rovatod van az Y generációban. Mikor pihensz? Gondolom, húsvétkor igen...
– Őszintén megvallva, két napnál tovább nem bírom elviselni a semmittevést. Nekem a lételemem a nyüzsgés: az érzés, hogy mozgásban van az életem. Szerencsére a feleségemmel, Andreával ebben is egyformák vagyunk. Az elmúlt nyolc évben, amióta egy párt alkotunk, mindössze egyszer nem utaztunk el a húsvéti ünnepek alatt. Többször voltunk Bandor Évi kolléganőmmel és családjával a Tátrában. Napközben nagyokat túráztunk, élveztük a harapós levegőt, az ébredező erdő hangjait. Másik évben pedig Velencében jártunk. Egész nap róttuk az utcákat, gyönyörködtünk a lagúnák színében. Csak mindenhol rengeteg ember volt. Igazság szerint az itthoni, két évvel ezelőtti húsvét volt életem legcsodálatosabb ünnepe, ugyanis ekkor született meg a kislányunk Lilike. Ahogy visszaadtam a picit a nővérkének, már rohantam is a színházba, mert a Szegény Dzsoni és Árnika című mesedarabot játszottuk. Fura érzés volt úgy színpadra lépni, hogy még ott zsongtak bennem az előző óra történései... Az ünnepek alatt aztán bejártam kis családomhoz, néztem őket az üvegfalon keresztül, és alig vártam, hogy húsvéthétfő legyen, és végre hazavigyem őket. Idén szintén otthon maradunk – az újabb kis pocaklakónkkal együtt! Ugyanis júliusra várjuk a kisfiam születését. Az ünnepekre pedig a feleségem szüleihez utazunk, a Királyhelmec melletti Vékére. Amikor először jártam ott, szinte mellbevágott a táj szépsége. Lankák, dombok, völgyek, erdők – ideális hely a pihenésre. Ráadásul mindig azt érzem, hogy arrafelé az emberek kedvesebbek, őszintébbek, igazabbak. Jó ott lenni. Az anyósom ilyenkor igazán kitesz magáért. Szerintem ő készíti a legfinomabb húsvéti sárga túrót. Tökéletes!
– Arrafelé másak a tradíciók?
– A locsolás hagyománya elevenebben él, mint nálunk, Galántán, ahonnan származom. De ott is kezd már megkopni. Ahogy én látom, a menüben nincs különbség. Eltérést inkább a felfogásban látok: nálunk otthon nem dominált a húsvét vallási jellege, nem böjtöltünk, nem mentünk templomba. Ettől függetlenül a húsvét nagybetűs ünnep volt, zsongott bennünk a tavasz. Édesanyám már előtte egy-két héttel elkezdte a készülődést, bevásárlást. Sültek a sütemények, főtt a sonka, a vázákban barka, tulipán, nárcisz pompázott: az egész lakásra egy édes otthon illata borult. Mivel édesapámék hatan voltak testvérek, és édesanyámnak is nagy volt a rokonsága, húsvéthétfőn szinte egymásnak adták a kilincset. Aztán ahogy teltek az évek, megöregedtek, elmaradoztak a rokonok, barátok.
– Akkoriban te is jártál locsolni?
– A nap mindig azzal indult, hogy meglocsoltam az anyukámat, majd a nővéremet, akinek – mértékkel – egy kis vizet is becsorgattam a ruhájába. Tudtam, nem igazán örül a hideg vizes meglepetésnek. Először az anyai nagymamához mentünk át, majd szépen sorban a rokonokhoz. Kiskoromban még kézen fogva vezetett édesapám, majd egymás mellett mentünk, míg eljött az idő, amikor azt mondta, menjek szépen egyedül. Emlékszem, rettenetesen izgultam. Még véletlenül sem tértem volna le az útról, amin rendszeresen jártunk. A legjobban attól tartottam, mi lesz, ha elfelejtem a verset, és ő nem lesz ott, hogy kisegítsen. Ugyanis minden évben más, egyre hosszabb locsólóverssel készültem. Végül boldogan tértem haza a sok csokitojással, nyuszival – és a ropogós zsebpénzzel a kosaramban. Gimnazista koromban aztán, amikor rájöttem, hogy locsolás címszó alatt „csajozni” is lehet, még buzgóbban ápoltam a hagyományt. Aztán elkerültem a főiskolára, majd utána mindjárt a Komáromi Jókai Színházba, és a locsolás elmaradt. Otthon inkább már a szüleimmel töltöttem az időt.
– A szüleid mindketten orvosok. Nem féltettek téged a művészi pályától?
– Eleinte célozgattak rá, hogy választhatnék valami polgári hivatást. De a végén elfogadták a döntésemet, mert a saját példájukból tudják, hogy az ember csak akkor érezheti magát jól a bőrében, ha azt csinálhatja, amit szeret. Amire elhivatott. És nekem ez megadatott!
EGY KIVÉTELES HÚSVÉTI RECEPT: A SÁRGA TÚRÓ
Hozzávalók:
2 l tej
20 db tojás
10 ek. cukor
5 dkg mazsola (elhagyható)
1-2 cs. vaníliás cukor
1/2 citrom reszelt héja
1 csipet só
1 gézdarab vagy konyharuha
Elkészítés:
A tejet egy csipet sóval, a cukorral, a mazsolával, a reszelt citromhéjjal és a vaníliás cukorral felteszem melegedni. A tojásokat egyenként leütöm egy tálba, és éppen csak annyira keverem össze, hogy a sárgájuk kifakadjon, majd hozzáöntöm a tejhez, és nagyon lassú tűzön, óvatosan kevergetve, hogy szép mozaikos legyen, addig főzöm, amíg a tejsavó kicsapódik a tetején. Ekkor beleszedem egy szűrőbe fektetett gézdarabba, és pár órára hűvös helyre akasztva kicsepegtetem belőle a tejsavót. Miután lecsepegett, hűtőbe teszem tálalásig. Tálaláskor szeletekre vágva kerül a főtt sonka, a kolbász és a kalács mellé.
