Szereplők: Rivoilné (ötvenéves), Bevelinné (hatvanéves). Szín: Egy szalon. A kis kerek asztalon nyitott könyv, Juliette Lamber regénye, az Ifjú házasok eposza.
Rivoilné: Ez a könyv felkavart. A saját eposzomat olvastam: harminc esztendeje én voltam a hősnője. Drága barátnőm, láthatja, milyen vörös a szemem, már két órája hull a könnyem, akár a záporeső; a múltat siratom, oly rövid volt, és vége, vége... vége!
Bevelinné: Hát érdemes ennyire keseregni azért, ami már nincs?
Rivoilné: Ó, én csak a nászutamat sírom vissza. Ezért rendített meg az Ifjú házasok eposza. Az életben ez az egyetlen álmunk teljesedik be... Gondolja csak meg! Bárki is ő, elutazunk vele kettesben. Mindenfelé kettesben járunk-kelünk, összeforrva, csodálatos, felejthetetlen gyöngédség egyesít bennünket. Életünknek csupán ez az egyetlen szakasza merő varázs, ez az egyetlen ábrándunk, amely oly zavartalan, hogy csak hónapok múltán ocsúdunk fel belőle, ez az egyetlen bódulat, amely oly erős, hogy Rajta kívül mintha az egész világ megszűnt volna. Ugye most azt akarja mondani, hogy gyakran nem is vagyunk igazán szerelmesek. Mindegy. Akkor mindenesetre azt hisszük, hogy szeretünk, a szerelembe vagyunk szerelmesek. Az a férfi mellettünk maga a szerelem, ő a testet öltött illúziónk, beteljesült várakozásunk, megvalósult reményünk. Neki szenteljük ezentúl az életünket, neki adtuk oda magunkat, ő a barátunk, urunk, parancsolónk, mindenünk.
Mi, nők szerelemről álmodozunk, azt akarnánk, hogy szerelmesünk csak a miénk, teljesen a miénk maradjon, hogy szüntelenül édes kettesben legyünk azzal, akit imádunk, aki – úgy hisszük – imád bennünket. A házasság első hónapja valóra váltja ábrándjainkat. De csak ez az egyetlen hónap az egész életünkben. Több nincs... nincs!
Én végigjártam azt a csodálatos szerelmes utat, amelyről az Ifjú házasok eposza szól, és ma délelőtt, mikor ebben a könyvben újra megtaláltam a felejthetetlen vidéket, amelyhez életem egyetlen igazán boldog szakaszának emlékei fűződnek, szívem hol vadul kalimpált, hol meg remegve elszorult. Most, hogy harminc esztendő múlva ismét elolvastam mindazt, amit nekem hajdanában jelentett, mintha feléledt volna az egész gyönyörűséges múlt... Hallottam a férjem hangját, magam előtt láttam a szemét.
Ó! Aztán mennyit szenvedtem miatta! Hát igen, az én igazi boldogságomat a nászút őrzi. Oly tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.
Nem követtük az általános szokást, az esküvő napján nem utaztunk el, hogy valamelyik szálló szokványos környezetében ízleljük meg az első boldogságot, hogy fehér kötényes pincérek és vasúti alkalmazottak jelenlétükkel megtörjék szerelmes meghittségünk friss varázsát. Mi kettesben maradtunk, csak ő meg én, egymást átölelve, egy magányos kis vidéki házban.
Később, mikor félénk, nyugtalan, eleinte oly tétovázó szerelmem felbátorodott csókjaitól, mikor szívemben az a szikra lánggá nőtt és perzselt, utazni vitt: olyan volt, mint az álom.
Igen, igen, emlékszem.Úgy kezdődött, hogy hat napig ültem mellette a postakocsiban. Időnként az ablakon át megakadt tekintetem a vidék egy-egy részén, de egészen bizonyos, hogy sokkal élesebben láttam azt a szőke, bodorított bajuszt, amely szinte minden percben az arcomhoz közeledett.
Egy városba érkeztünk, semmit se láttam belőle, aztán hajón találtam magam, úgy mondták, Nápolyba tart.
Ott álltunk szorosan egymás mellett a himbálózó padlón, egyik kezem a vállán pihent. Akkor kezdett kibontakozni mindaz, ami körülvett.
Szemünk előtt Provence partjai futottak, mert a postakocsin Provence-on vágtunk át. A végeláthatatlan ég alatt a mozdulatlan tenger szinte ólmossá merevedett a napból leömlő nehéz melegben. A hajó kerekei a vizet paskolták, felzavarták nyugodt álmából. Mögöttünk hosszú, tajtékos csík: a felkavart víz nagy, fehéres sávban habzott, mint a pezsgő, s a hajó vonta barázda beleveszett a messzeségbe.
Előttünk mindössze néhány ölnyire óriási hal, egy delfin szökkent fel a vízből, majd fejjel lefelé visszabukva, eltűnt.
Rémülten felsikoltottam, és René mellére borultam. Aztán jót nevettem ijedségemen, és izgatottan figyeltem, felbukkan-e újból a delfin. Néhány másodperc múlva, akár egy rugóra járó roppant játékszer, ismét kipattant a tengerből, újra visszahuppant, és ismét felszökkent. Aztán már ketten, hárman, hatan ugrándoztak a hajó nehéz teste körül, mintha elkísérnék fatestű, vasuszonyú, óriási haltestvérüket. Elsuhantak bal felé, visszatértek a hajó jobb oldalán, hol csapatostul, hol meg libasorban, mintha játszanának, mintha tréfából kergetnék egymást; újra meg újra felszökelltek, nagy görbét húzva a levegőben, majd egymás után visszahulltak a vízbe.
Elragadtatva tapsoltam, valahányszor ezek a behemót, fürge úszók felvetették magukat. Ó, ezek a halak, ezek az óriási halak! Oly csodálatos az emlékük. Hogy miért? Nem tudom, fogalmam sincs róla. De most is magam előtt látom őket, bevésődtek az agyamba, a szívembe.
Hirtelen eltűntek. Még egyszer megpillantottam őket, nagyon messze jártak a nyílt tengeren, aztán elvesztek a szemem elől, s engem egy-két pillanatig bánat fogott el, hogy így elhagytak bennünket. Csöndes, enyhe, csillagfényt sugárzó este szállt le, boldog békességet árasztva. A levegőben, a vízen egyetlen fuvallat se rezdült, s a tengernek meg az égnek ez a határtalan nyugalma költözött az én zsibbadt lelkembe is: lankadtságát egyetlen rezzenés se zavarta.
A nagy napkorong lassan lesiklott a láthatatlan Afrika partjai felé. Afrika! Mintha már érezném forró földje hevét; de enyhe fuvallat – még csak nem is szellő – simogatta végig az arcom, mikor a nap lebukott a látóhatárról. Ez volt a legszebb este életemben.
Éjszakára nem akartam a kabinunkba menni, utáltam azt a fülledt hajószagot. Kabátokba bónyálva mindketten a fedélzeten pihentünk le, és nem aludtunk. Álmodoztunk! Ó, azok a gyönyörű álmok!
A kerekek egyhangú zaja elringatott, néztem fejem fölött a temérdek csillagot; éles, szikrázó, szinte nedves fényben ragyogtak a makulátlan délvidéki égen.
Reggel felé mégis elszenderedtem. Zajra és daloló hangokra ébredtem. A matrózok a hajót takarították, és énekeltek. Fölkeltünk.
Mohón szívtam magamba a sós párát, egész testemben szétáradt az íze. A láthatárt néztem. Ott elöl, még belemosódva a virradatba, mintha furcsa, hegyes, szakadozott felhőgomolyaghoz hasonló szürkeség lebegett volna a tengeren.
Egyre kivehetőbbé vált, a körvonalak kirajzolódtak a világos égbolton: könnyű fátyolba burkolva, meredek csúcsokkal a magasba nyúló, különös hegylánc emelkedett előttünk. Korzika!
A kapitány – apró, öreg ember, akit az éles, sós tengeri szél kicserzett, megaszalt, összetöpörített, szikkadttá keményített – megjelent a fedélzeten, és rekedt hangján, amelyet elnyűtt a harmincévi vezénylés, hiszen számtalanszor kellett túlharsognia a vihart, azt kérdezte tőlem:
– Érzi annak ott az illatát?
És csakugyan megcsapott valami fűszeres illat, a vadvirágok erős illata.
– Ez Korzika lehelete – folytatta a kapitány. – Ha húsz esztendő után most járnék újra erre, akkor is megérezném öt mérföldre, a nyílt tengeren. Korzikai vagyok, asszonyom. Ő ott, Szent Ilonán egyre a szülőföldje illatát emlegette. Egy fajtából vagyunk.
És a kapitány sapkáját levéve köszöntötte az ismeretlen messzeségben a korzikait, a császárt* (Napóleon császárra gondol a kapitány)., aki az ő fajtájából való.
Sírni szerettem volna.
Másnap Nápolyba értünk, és én végigjártam szakaszról szakaszra azt az utazást a boldogság birodalmában, amelyről Juliette Lamber könyve szól.
Renével együtt sorra jártam a regény állomásait, s az olasz táj emléke eggyé forrt a szívemmel; ez a regény a fiatal házasok könyve, ezt kellene magukkal vinniük, és hazatérve ereklyeként őrizniük, ezt olvassa el a nő újra meg újra.
Mikor az olasz kékségből egy hónap múlva Marseille-be érkeztünk, megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el. Homályosan éreztem, hogy vége; végigjártam a boldogság útját.
