Ülünk a mítingen, a felettesünk magyaráz. Eladások, elégedettség, hozam... Vajon hogy érzi magát Sári az oviban? – tépelődünk. Egyáltalán jó döntés volt közösségbe vinni? Azt a fél évet talán még kibírhattuk volna otthon...
Tegyük a szívünkre a kezünket: hányunknak ismerős a szituáció? Hányan lavírozunk nap mint nap a szerepeink közt, s próbálunk meg társként, anyaként, dolgozó nőként versenyt futni az idővel? „Én nem a munka-magánélet egyensúlyban, hanem az életegyensúlyban hiszek!” – mondja dr. Zolnay Judit üzleti coach (Budapest), aki 25 éven át dolgozott nagyvállalatoknál és nemzetközi cégeknél.
Dr. Zolnay Judit
„Mi, nők gyakran elfelejtjük, hogy a szerepeinket magunk választjuk. Mi döntünk úgy, hogy az életünkben anyák, feleségek, dolgozó nők, barátnők és mellesleg a legjobb kertészek szeretnénk lenni. Ha egyszerre több pályán játszunk, feltétlenül meg kell vizsgálnunk, melyik tevékenység mennyi időt vesz igénybe. Minden alkalommal, amikor az aktuális pályánk helyett egy másik pályán kóborolunk, a saját esélyeinket rontjuk! Ha valaki nem ott van fejben, ahol testben, ott ritkán születik egyensúly...”
Judit, aki háromgyermekes édesanya, ma mentorként más vezetőket segít abban, hogy a lehető leghatékonyabban elérjék a karriercéljaikat.
– Bár a tudatos jelenlét egyszerűen hangzik, nehéz átültetni a gyakorlatba. Van valamiféle praktika, ami segíthet?
– Nekem rengeteget segített ebben egy mantra. Amikor szeretnék megérkezni a jelenbe – egy feladatba vagy egy eseményre –, előtte kimondom: Showtime! Most százszázalékosan itt leszek. Azzal, hogy kimondom a jelszót, arra kondicionálom az agyam, hogy belehelyezkedjen a szituációba. Tehát az első számú szabály: egy üzleti vacsorán nem azon gondolkodunk, hogy ki viszi másnap a gyerekeket edzésre; amikor pedig a férjünkkel sétálunk, nem azon pörgünk, hogy vár minket otthon a vasalnivaló.
Olyan ez, mint a számítógép kijelzője. A kezdőképernyőre több alkalmazást is telepíthetünk, de az a jó, ha mindig csak az van nyitva, amiben épp dolgozunk.
– Nem az a probléma, hogy túl sok „alkalmazást” futtatunk egyszerre, hogy túlvállaljuk magunkat?
– Ahogy a számítógépnek van egy rendszere, nekünk is ki kell alakítanunk az életünkben egy rendszert. Kezdve azzal, hogy milyen szerepeket szeretnénk megélni, és ezekhez milyen erőforrásokra lesz szükségünk. Vagy épp: mire vágyunk, miben vagyunk erősek, mihez kaptunk tehetséget vagy muníciót a szüleinktől. Majd tegyük fel magunknak a kérdést: Ki fog nekünk segíteni? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerepeink magányos vállalások, pedig sem a családalapítást, sem a munkát nem kell egyedül csinálnunk! Illetve azt is látni kell, ha a rendszerünk nem működik. Tartósan benne ragadni egy rossz állapotban nem szabad, mert betegség, kudarc vagy sorscsapás formájában visszaüthet. Tegyük hát mérlegre, hogy mit szeretnénk az élettől, és a szívünk, illetve a körülményeink alapján döntsünk. Nincs kőbe vésve, hogy az összes pályán jelen kell lenni!
– Viszont még mindig ferde szemmel néznek azokra a nőkre, akik elodázzák a szülést a karrierépítés miatt...
– Bár a szemlélet sokat változott, az, hogy valaki fiatalon férjhez menjen, minden mást megelőző teljesítménynek számít. Ilyenkor meg szoktam kérdezni a lányoktól: Lediplomáztatok? Láttatok világot? Tettetek le nyelvvizsgát? Mert ezek egytől-egyig érdemek. A céljainkat mindig a saját ritmusunkhoz kell igazítanunk, és a saját tempónkban kell haladnunk. Ugyanez érvényes a másik végletre is. Ha valaki úgy érzi, hogy ő kiváló támogatóember; és megtalálta magát az anyaságban: az is gyönyörű feladat. Száz százalékban egyenértékű azzal, mint mikor a munka világában teljesítünk! Viszont fontos magunkat arra is trenírozni, hogy a gyerekek csak vendégek a háznál, tehát egyszer kiröpülnek, elindulnak a saját útjukon. Akkor is kell, hogy legyen mihez nyúlnunk.
– Mi, nők mindent egyedül próbálunk megoldani. Pedig fontos lenne, hogy időnként megosszuk a terheinket.
– Amikor elindultam a munka világába, még nem volt férjem és gyerekeim. Időközben megházasodtam, a munkámban egyre nagyobb felelősséget kaptam, majd sorra megszülettek a gyerekek. Elkövettem azt a hibát, hogy nem ültem le a gyerekeim édesapjával, és nem mondtam el neki, hogy megváltozott a terhelésem, már nem győzök mindent. Így aztán egy téli estén két nagy rekesz ásványvízzel orra buktam. Elsírtam magam, s ott helyben megfogadtam, hogy nem fogok többé hatrekeszes ásványvizet cipelni egyedül – s ezt persze ebben a dühös, elkeseredett állapotomban a családra is rázúdítottam. A kérdés: Miért vártam meg, hogy elessek a jégen, ha közben a fiaim és a férjem bent voltak a meleg lakásban? Miért nem kértem meg őket, hogy jöjjenek ki segíteni?
– Ismét ott lyukadunk ki, hogy mennyire fontos a kommunikáció...
– Képzeljük el, hogy egy expedíción veszünk részt az Északi-sarkon: gondosan megtervezzük az útvonalat. Igen ám, de az élelmünk nagy része idő előtt elfogy. Ezért ha nem állunk meg, és nem osztjuk szét a maradék ennivalót, lehet, hogy közben éhen halunk. Ugyanez érvényes a kapcsolatokra is. Nagyon fontos énüzenetekben kommunikálni: elmondani a másiknak, hogyan érezzük magunkat, s mi segítene, hogy jobban legyünk. Ez persze oda-vissza érvényes. Akár heti szinten be lehet iktatni egy egyeztető kávézást, amin minden apróságot átbeszélhetünk, például hogy a következő hetekben ki viszi le a szemetet, vagy ki lesz az iskolafelelős. A „közösbe” is bedobálhatunk feladatokat, s mindenki magához veheti a számára testhezállókat. A lényeg, hogy időnként üljünk le egymással, hiszen a teendők is mindig változnak.
– S mi van akkor, ha a párunk erre nem nyitott?
– Egyszer az egyik mentorom azt mondta: egy ambiciózus nőnek két választása van. Az egyik, hogy olyan párt talál maga mellé, aki tényleg társként viselkedik. A másik, hogy egyedül marad. Köztes út nincs, csak átmeneti. Ez a mondat akkor nagyon szíven ütött – pedig ez a nagy igazság. Valahányszor azt láttam, hogy egy nő nem csak a hagyományos női szerepekben teljesített, és a párja ebben nem támogatta, ott előbb-utóbb feszültségek alakultak ki.
Olyan ez, mint a hegymászás. Amikor biztosítókötéllel megyek a hegynek felfelé, meg kell bíznom a másikban, hogy egy irányba tartunk. Időnként mégis jönnek az akadályok.
– Mi segíthet átlendülni egy-egy nehezebb szituáción?
– Előny, ha van bennünk kitartás. Persze előfordul, hogy az ember elkeseredik, de egy idő után mégis elkezd stratégiában gondolkodni... Illetve van még egy fontos dolog. Nekünk, nőknek rengeteget segítenek az érzelmeink: ez akár versenyelőny is lehet. Empatikusabbak vagyunk, jobban átérezzük mások problémáit, mint a férfiak. Persze néha mindez a visszájára fordul, az érzelmeink elkezdenek hullámozni, közben bekúszik egy nagyobb feladat... Nem szabad a hullámvasútra felülni. Nem az a megoldás, hogy az érzelmeinket befagyasztjuk, ugyanakkor fel kell tenni a kérdést: Mennyiben fognak minket ezek az érzelmek segíteni? Ha a válasz az, hogy semennyire, akkor bizony tudatosnak kell lennünk. Most egy kicsit félreteszlek, érzelem, és arra fókuszálok, ami előrevisz a problémamegoldásában.
– Tehát jó, ha időnként beszélgetünk önmagunkkal?
– Igen! Ha egyedül nem megy, bevonhatunk akár segítőt is. A fő, hogy az illető kritikus legyen, aki nem veszi készpénznek azt, amit mondunk, és fel meri tenni nekünk a fontos kérdéseket! Válaszaink mutatni fogják azt az irányt, amerre érdemes továbbhaladni.
– Sokunknak a tökéletesség hajszolásával is problémája van. A legjobb anyák, a legjobb nők, a legjobb munkásnők szeretnénk lenni – miközben egy nap még mindig csak 24 órából áll.
– Van egy fontos szabály a startupok, az induló vállalkozások világában: soha nem szabad megvárni, hogy a termékünkkel száz százalékban készek legyünk! Ha egy 10-es skálán a 6-osnál tartunk, már piacra dobhatjuk. Miért? Mert egyrészt nincs olyan, hogy tökéletes! Ha arra fogunk várni, hogy elérjük a 10-est, a nagy mű soha nem készül el. Szóval bármiről is legyen szó, induljunk el 6-os, 7-es szinten! Nézzük meg, kivel tudunk még együttműködni, és ne féljünk visszajelzést kérni!
– Kijelenthetjük, hogy a maximalizmus negatív tulajdonság?
– Én azt gondolom, hogy a maximalizmus átok. Bizonyos területeken magam is küzdöttem vele, de most már csak egyetlen kérdésben vagyok maximalista: Kihoztam-e magamból a legtöbbet? Egyszer egy amerikai vezetőképzésen jártam, ahová meghívtak egy hollywoodi forgatókönyvírót. Azt mondta, megosztja velünk a siker receptjét, vagyis azt, hogy mitől pörögnek annyira az álomgyár filmjei. „A főhősnek soha, de soha nem szabad száz százalékban tökéletesnek lennie!” – mondta. Még a szuperhős karakterébe is beleírnak egy kis esendőséget, amitől aztán a néző azonosulni tud vele. Az emberek nem szeretik a hibátlant, hiszen ők maguk sem tökéletesek. Amikor a tökéletességet hajszoljuk, délibábot kergetünk. Inkább önmagunkhoz képest legyünk elég jók, sőt törekedni is kell rá, hogy azok legyünk.
– Hogyan?
– Minden nap próbáljunk meg egy kicsivel jobbak lenni, mint az előző nap. Ez önbizalmat fog adni! A maximalizmus megnyomorít.
– Ha helyben topogunk, mi kell ahhoz, hogy mégis elinduljunk a változás útján?
– Az embereknek a legtöbbször Mohács kell. Szükségünk van valami mélypontra, egy kudarcra vagy pofonra az élettől, hogy azt mondjuk: Ezt nem szeretnénk még egyszer megélni! S fontos az önismeret. Nekem, mikor vezérigazgató voltam, a naptáram tele volt teendőkkel. Ugyanakkor tudtam: ahhoz, hogy jól legyek, szükségem van heti három óra sportra. Ezt – noha nem vagyok pacsirtaalkat – csak reggelre tudtam beilleszteni. Éppen ezért kerestem egy személyi edzőt, nehogy kinyomjam az ébresztőt.
– Magunkra is időt kell szánni tehát, hogy fenntartsuk az egyensúlyt?
– Én azt gondolom, hogy a XXI. század valutája az energia. Ha a telefonunkat naponta töltőre tesszük, miért gondoljuk, hogy nekünk nincs szükségünk töltődésre? Fontos felfedezni azokat a hobbikat vagy tevékenységeket, amelyek energetizálnak minket. Ez fontos eszközünk abban a törekvésünkben, hogy dinamikus egyensúlyt teremtsünk a különféle szerepeink között.
