Hol Angliában, hol az Egyesült Államokban, hol meg éppen Dániában forgat, hogy különleges helyeket és embereket mutasson be nekünk. Műsora, a Bábel – Hesnával a világban nem ítélkezik, nem kötekedik, csak kérdez. Évekig járta azokat a háború dúlta országokat, ahonnan mások inkább menekültek. Al Ghaoui Hesna, az M1 újságíró-szerkesztője életében azonban hamarosan új időszámítás kezdődik, hiszen első gyermekét várja.
Harmincöt éves, az M1 szerkesztő-műsorvezetője, külpolitikai újságíró. Édesanyja magyar, édesapja szír. Arabul, angolul, franciául beszél. Férje, Kara Ervin a médiában dolgozik. Riportfilmjeivel kétszer nyerte el a Kamera Hungária díjat, a libanoni palesztin menekülttáborról készített riportjával pedig harmadik helyezést ért el a CNN World Report pályázatán. 2011-ben megkapta a Prima Primissima díjat.
(© Fotó: Gálos Mihály Samu)
– Nem tartasz a lelassulástól, amit a babázás hoz majd magával?
– Számomra a munka szenvedély. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga ideje. Most a babázásé jött el. Már hihetetlenül várom. Éppen az Egyesült Államokban készítettem riportot három, nem éppen megnyerő külsejű amerikai gengszterrel, amikor rosszul lettem. Átvillant az agyamon: lehet, nem a gyomrom vacakol... Azóta pedig nemcsak tudom, de érzem is, hogy igen, itt van a pocakomban: rúg, mocorog, ficánkol. Gondolatban sokat beszélgetek vele. Szerintem teljes odaadással fogok figyelni rá. Persze, évekre nem szeretnék itthon maradni, hiszen az egész stábnak szívügye a Bábel folytatása. Az elmúlt fél évben sikerült előre dolgozni, így május végéig új részekkel jelentkezünk. Hogy mi lesz szeptembertől? Még nem tudom. De anyukám, aki gyermekorvos, és az apukám, aki szülész-nőgyógyász, megnyugtattak, hogy szívesen vigyáznak majd a picire. Jó érzés tudni, hogy rájuk és a férjem szüleire isszámíthatunk.
– Amikor az ember még csak a saját testéért felelős, könnyebben kiteszi magát a veszélynek. Attól kezdve, hogy megtudtad, áldott állapotban vagy, nem volt benned aggodalom?
– Abszolút. Ijesztően hatott rám a gondolat, hogy mostantól kezdve nem mindegy, hogy mit eszem, mit iszom, mennyire szennyezett a levegő, amit beszívok, hiszen a testembe zárva ott van egy másik emberke is, akinek az egészségéért kilenc hónapon át én vagyok a felelős. Aztán hozzászoktam a gondolathoz. Az utolsó külföldi utamra a hatodik hónapban vállalkoztam, de előtte alaposan utánajártunk, nincs-e bármelyik állomáson járványveszély, ráadásul biztonságos helyekre mentünk. Jártunk például egy izraeli kibucban, de forgattunk a „Parents circle” nevet viselő egyesület tagjaival is. Ezt a szervezetet olyan izraeli és palesztin szülők hozták létre, akik a háborúban veszítették el gyermeküket, és most a gyászban összefogtak. Iskolákba járnak, táborokat szerveznek, próbálják megértetni a világgal, hogy a béke csak a megbocsátáson és egymás megismerésén keresztül érhető el. Innét pedig a világ második legnagyobb menekülttáborába mentünk, Jordániába. Mivel édesapám szíriai keresztény családban született, és a tábort több mint százezer szíriai menekült lakja: érintettnek éreztem magam. Sajnálom, hogy a nagyhatalmak nem segítenek, és az a csodálatos ország, amit gyerekként megismertem, fegyveres csoportok harcterévé vált.
– Hogy tudtad érzelmileg távol tartani magadat attól a sok fájdalomtól, amivel szembesültél?
– Amikor az ember forgat, akkor másfajta „üzemmódban” működik. Ilyenkor nincs helye érzelmeknek, gyengeségnek, szubjektivitásnak, az embernek minden körülmények közt meg kell őriznie a lélekjelenlétét.
De mikor a nap végén visszamentünk a hotelbe, csak arra a sok gyerekre, arra a rengeteg félresiklott sorsra tudtam gondolni. Már anyaként gondolkodtam.
– Van stratégiád arra, hogy feldolgozd magadban ezeket a fájó élményeket?
– A legjobban mindig az visel meg, hogy az emberek tőlünk várják a segítséget. Mi pedig nem tudunk segíteni. A feldolgozásban az örök hobbim, a festés segít, és az – írás. Jó volt kibeszélni, megosztani a történeteket. Én a konfliktusokat sem szeretem a szőnyeg alá söpörni. Beszéljük meg, oldjuk meg! A Háborúk földjén című könyvem megjelenése után rengeteg helyre hívtak író-olvasó találkozóra.
– A jogi egyetem elvégzése után külpolitikai újságíróként tevékenykedtél a Népszabadságnál. Más dolog több ezer kilométeres távolságból írni egy háborúról, vagy megtapasztalni, milyen is az, amikor az ember feje fölött rakéták zúgnak. Hogy lett belőled haditudósító?
– Tudatos döntés volt. Az első komoly forgatásra 2004-ben, egy családi nyaraláson került sor. Pont akkor halt meg Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetője, amikor kint jártunk a szíriai rokonoknál. Édesapámnak támadt az az ötlete, hogy készítsek riportot a Damaszkuszban élő palesztin vezetőkkel. Akkor már az MTV-nél dolgoztam. Végül béreltünk egy kamerát, szereztünk egy operatőrt, és elkészítettem életem első, terepen felvett filmanyagát! Ettől kezdve rendszeresen készítettem anyagokat a Híradónak és a Panorámának. Később kimehettem a polgárháború sújtotta Szudán egyik darfuri menekülttáborába forgatni, ahová kevés újságírót engednek be. Én pedig úgy gondolom, egy újságírónak ott kell lennie a „helyszínen”! Még akkor is, ha veszélyes. A lehetőséget láttam, hogy megmutathatom, mi zajlik ott, és miért. Sajnos, nálunk az emberek nem igazán vannak tisztában az arab és afrikai térségek problémáival.
– Élénken megmaradt az emlékezetemben az egyik híradós bejelentkezésed. A háttérben a becsapódó gránátok robaja, néha egy-egy átcikázó katona, miközben te golyóálló mellényben tudósítottad a nézőket. Benned ilyenkor nincs halálfélelem?
– Ezt nem lehet megszokni. Az ember agyában mindig ott motoszkál, hogy bármi történhet. De nem szabad engedni, hogy ezek a gondolatok elszabaduljanak. Természetesen igyekszek mindenre előre felkészülni, a legtöbb információt beszerezni. A legnehezebb azt eldönteni, kiben lehet megbízni, melyik hírforrás hiteles, hiszen semmi nem fekete-fehér. Sokszor az a legjobb, ha az ember a megérzéseire hallgat. Veszélyes helyzetekben az ösztöneink jobban működnek! Persze, még így is megesett, hogy minden tervünk felborult, és nem maradt más hátra, mint bízni a sorsban. Szerencsére engem az extrém szituációk, az adrenalin nem blokkol le. Ilyenkor vagyok igazán képes kihozni magamból a maximumot!
– Az iszlám államokban nem okozott számodra hátrányt, hogy nő vagy?
– Soha nem tapasztaltam meg a hátrányát, inkább az előnyeit. Velem előzékenyebbek voltak, könnyebben szóba álltak. Bejuthattam olyan konzervatív helyekre is, ahová a férfi kollégáimat nem engedték be. Nőként talán nehezebb elviselni, hogy két hétig nincs lehetőségünk lezuhanyozni, és napokig a földön alszunk. Ennek köszönhetően tanultam meg értékelni, hogy otthon folyik a csapból a víz, van hűtőszekrény, vagy van ágy, amelyben alhatok.
– A húgod, Naima a Vöröskereszt munkatársaként a világ legelmaradottabb országaiban ellenőrzi, hogy a börtönökben, fogdákban betartják-e a nemzetközi egyezményeket. Mivel magyarázható ez a fokozott érzékenység?
– Már gyerekként is sokat jártunk Szíriába. Engem ott kereszteltek meg egy ősi kolostorban. Kettős, magyar–szír identitástudat alakult ki bennünk, ami az ottani problémákkal szemben érzékennyé tett. Szíriával kapcsolatban rengeteg tévhit él az emberek fejében. A polgárháború előtt az egyik legbékésebb ország volt, sokan mégis azt képzelik, hogy „vademberek” lakják. Biztosan ezért is van bennem fokozott küldetéstudat. Szeretném a tévhiteket eloszlatni, és megmutatni az arab országok igazi arcát. Nehéz, mert a térséget sok konfliktus terheli, és a híradóban még mindig tartja magát az elv, hogy a pozitív töltetű híranyagnak nincs hírértéke.
– Egyébként jól tudom, hogy a férjedet is az afganisztáni magyar katonai bázis karácsonyát bemutató film forgatásán ismerted meg?
– Hát… majdnem. Karácsony előtt több újságíróval együtt én is részt vettem azon az utazáson, melynek célja a kinti magyar katonai kontingens bemutatása volt. A férjem egy kereskedelmi rádió műszaki vezetőjeként tartott velünk. Szimpatikus volt, de hosszabb beszélgetésre csak egyszer volt lehetőségünk, amikor egy lesötétített teherautó platóján ülve öt órán át zötykölődtünk. Hazafelé azonban a hatalmas hó miatt Bakuból nem tudott felszállni a repülőnk: négy napra ott ragadtunk...
Két évvel később aztán visszamentünk Afganisztánba, ahol megkérte a kezemet. A magyar katonáktól egy téglát kaptunk ajándékba, hogy az legyen közös otthonunk alapköve.
– A férjed, aki maga is többször járt háborús övezetben, nem féltett téged?
– Ahogy a szüleim sem próbáltak meg soha visszatartani, úgy ő sem. Meg aztán kezdettől fogva tudta, hogy ezzel együtt kell engem elfogadni. Nem biztos, hogy fordított helyzetben ugyanerre én is képes lennék. Talán, mert már annyi borzalmat láttam, a szeretteimért jobban aggódom. De két éve, mióta elindult a Bábel, már nem háborús helyeken forgatunk. Ez a műsor sokkal inkább érdekes emberi sorsokról, történetekről szól.
– A munkád során többnyire úton vagy. Van kedved magánemberként is kimozdulni otthonról?
– Nemegyszer még ki sem csomagoltam, már vehettem is elő a másik bőröndöt. Mindig az elindulás a nehéz. Főleg akkor, ha az ember ismeretlen helyre megy, mert a leginkább attól félünk, ami számunkra idegen. Igazság szerint magánemberként, a családommal is sokat utazok. Ilyenkor tipikus nőként túlpakolom a bőröndjeimet. Ha forgatásra indulok, már rutinosan tudom, mire lehet szükségem. Magánemberként viszont szeretek csinosan öltözködni, ékszereket hordani.
– A picinek már bevásároltál?
– Csak a legfontosabbakat. A barátoktól, családtól sok mindent fogunk kapni. A lakást viszont átalakítottuk az érkezésére. Elcsúsztunk vele rendesen, az utolsó doboz csak pár nappal ezelőtt került a helyére. A férjem aggódott, nehogy megerőltessem magam. Nem csoda: a szülésig már csak jó két hét van hátra. Furcsa, hogy amíg nem voltam várandós, félve gondoltam a szülésre, viszont mióta babát várok, megnyugodtam. Apukám egyik kedves ismerősénél fogok szülni, az egyik fővárosi kórházban. A férjem is bent lesz a tervek szerint, mert fontosnak érzi, hogy ott legyen, amikor megérkezik – a kislányunk.
