Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. Amikor nemcsak az elménkkel, de a testünkkel és a lelkünkkel egyszerre tudatosítjuk: a többiek épp úgy szoronganak, mint mi. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Nem a nagy teljesítményekről van szó, hanem a hétköznapi feladatokról, kötelességekről. Arról, amikor nem tudunk bent maradni egy zárt teremben, felvonóban. Amikor nem kapunk levegőt egy üzletben, nem bírunk felszállni egy autóbuszra. Amikor kihagyunk egy fontos programot, eseményt, lemondunk egy találkozót. Vagy csak folyton elnapoljuk azt.
Amikor elkésünk. Amikor nehéz az elindulás. Vagy amikor nehéz ott lenni egy bizonyos helyen. És amikor nincs kedvünk dolgozni, de talán élni sem. Amikor értetlenül bámulunk, ha azt halljuk, életigenlés vagy életöröm.
Csodálatos érzés, hogy nem vagyunk egyedül, hogy közössége van annak a problémának, amellyel nap mint nap megküzdünk.
Viszont nemcsak az együttérzés, az összetartozás érzése rejlik ebben, hanem az is, hogy nem kell bűntudatunknak lennie amiatt, ha valami nem megy. Hogy tudjuk megbocsátani magunknak, amikor nem sikerül.
Nincs senki egyedül, mikor épp nem a kitűzött céljai felé halad. Ha nincs sikersztori és megvalósult álom. Nem kell ezt titkolni, mert csodálatos érzés, hogy nem vagyunk egyedül. Mások is cipelik a nagy hátizsákot, a saját „köveiket”. Van, aki ugyanolyan teher alatt roskadozik, mint mi, másé pedig még súlyosabb. Még a legbátrabb, leglazább embertársunknak is izzad néha a tenyere, hevesen ver a szíve, majd’ elájul.
Vagy éppen egész nap nem tud vagy nem mer kikelni az ágyból. Nem vagyunk mindig erősek, sem bátrak, de bocsássuk ezt meg magunknak. Nem lehetünk mindig, minden nap szuperhősök. Sőt!
Lehet, hogy a szuperhősök is itt-ott berezelnek. Vagy elfáradnak.
