Mi, csallóköziek keserves betegségben szenvedünk: a kishitűségben! Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy régiónk semmit nem érő, értéktelen. Koncsol Lászlónak a keleti végekről kellett megérkeznie hozzánk, hogy a messziről jött ember éleslátásával felfedezze értékeinket. Negyed évszázaddal ezelőtt a Csallóközi Kiskönyvtár sorozat szerkesztőjeként fogott múltunk kutatásába.
Egy pozsonyi panel ajtajában vár rám. Haja, szakálla ősz, épp úgy, mint a tankönyvekben. Szeméből frissesség, szavaiból közvetlenség árad. Már a bemutatkozáskor meglep: kézfogás helyett kezet csókol nekem. Mert a régi iskolában így szokás. Könyvei közt fogad, s kedvenc foteljében rögtön mesélni kezd.
Koncsol László költő, műfordító, irodalomkritikus. 1936. június 1-jén született az Ung-vidéki Deregnyőn. Magyar–szlovák szakos tanári oklevelet szerzett Pozsonyban. A 80-as évek közepén kiírták az irodalomból, ekkor kezdett helytörténettel foglalkozni. 1993-ban indította el a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatot, melynek ez idáig 42 kötete jelent meg. 2003-2005 a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka. (© Somogyi Tibor)
Koncsol László a deregnyői református lelkész gyermekeként látta meg a napvilágot, gyermekkora legszebb éveit a második világháború árnyai kísértették. Az összetartó, hagyományokat ápoló közeg még a vészterhes esztendőkben is fogódzót adott. Miután bezárták a magyar iskolákat, édesapja Sárospatakra szöktette, hogy anyanyelvén tanulhasson. A pataki évek alatt – hogy családja körében töltsön egy kis időt – összesen huszonnyolcszor szökött át a határon. A magyar nyelvű oktatás újraindulását követően Dunaszerdahelyen, majd Komáromban, a legendás Turczel tanár úr irányítása alatt végezte középiskolai tanulmányait. A magyar–szlovák szak elvégzése után katonai szolgálatra vonult, utána volt tanár, majd lapszerkesztő és szabadúszó is. Mindeközben a 70-es és 80-as években elkezdtek megjelenni önálló kötetei.
Menekülés a múltba
– A nyolcvanas évek közepén egyszerűen nemkívánatos személlyé váltam pártunk és kormányunk szemében. Nem volt munkám, de a jó emberek segítettek. Dióspatony akkori polgármestere, jobban mondva, tanácselnöke, Lelkes Vince fogadott be könyvtárosnak, hogy kutassam fel a falu múltját. Papíron a helyi szövetkezet alkalmazott, miközben én a levéltárakat és könyvtárakat jártam. Rengeteg információ és adat gyűlt össze, ami már túlnőtt a Patonyok határain. Ahhoz azonban, hogy a felgyűjtött tudásból mások is részesedjenek – szükség volt a rendszerváltásra.
– A kilencvenes évek elején Szigeti Lászlóval egy kávéházi asztal mellett döntöttük el, hogy belekezdünk a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatba. Ott helyben megterveztük a kötetek tartalmát és a borítókat is. Mindezt egy tájékoztatóban tártuk a nyilvánosság elé. Az első kötet 1993-ban Ipolyi Arnold műve, a Csallóközi uti-képek lett, mely 1858-ban folytatásokban jelent meg a Vasárnapi Ujságban. A műben Ipolyi körüljárja az összes csallóközi települést, összegyűjti plébánosaik, birtokosaik nevét, leírja iskoláikat, hagyományaikat, jeles személyiségeiket és épületeiket. A mai kor embere azonban már nem rendelkezik az akkori kollektív tudással, ezért volt szükség a jegyzetekre. Nem tagadom, a jegyzetapparátus terjedelmesre sikeredett. Szeretek mindennek aprólékosan utánanézni, s ha már jutottam valamire, miért ne osztanám meg az olvasókkal is? Mind a mai napig, ha valamilyen információra van szükségem a Csallóközről, itt a könyvnél kezdem a keresgélést.
Koncsol László díjai, kitüntetései: 1994 Bethlen Gábor-díj, 2001 Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, 2008 József Attila-díj, 2009 Tőkés László-díj, 2014 Külhoni Magyarságért díj, 2015 Magyar Örökség díj.
A helytörténeti kutatás azonban számos új készség elsajátítását követelte meg Laci bácsitól. Meg kellett tanulnia olvasni a régebbi korok betűvetési technikáival íródott sorokat. A levéltárak anyagának kutatásához persze nem elég a betűk ismerete: nyelvtudás is szükséges hozzá. Nem elég magyarul vagy épp szlovákul tudni. Laci bácsinak el kellett mélyülnie a németben (annak régies változatában), és meg kellett tanulnia latinul is. S hogyan tanult meg latinul?
– Hát a Bibliából. Gyakran forgattam annak latin fordítását, a Vulgatát – mondja nevetve.
Türelemjáték
Aki igazán alapos munkát végez, az szereti a lehető legtöbb forrást felkutatni. A Csallóköz városai és falvai mindhárom kötete aprólékosan összefoglalja a csallóközi települések múltjára vonatkozó adatokat. Laci bácsi tizenhat forrással dolgozott, németből, latinból, szlovákból fordított, s összegezte az elmúlt idők szerzőinek történeti munkáit. A források beszerzése azonban nem mindig egyszerű feladat. Kutatásai során hivatkozást talált egy bizonyos Gottfried von Rotenstein 18. századi csallóközi útirajzára. S addig nem nyugodott, míg a nevezett könyvet be nem szerezte.
– Mintegy tizenöt évig tartott, míg eljutottam odáig, hogy a fénymásolt változatot kézhez kapjam. A mű (mivel 1783-ban keletkezett), hitelesen mutatja be a Mária Terézia és II. József korabeli felső-csallóközi főúri parkokat és kastélyokat. A szerző, Gottfried von Rotenstein, mint kiderült, maga is a főúri körök képviselője volt. A beszédes név ugyanis nem mást takar, mint gróf Pálffy Jánost, a vöröskői vár urát. A gróf kizárólag a felső-csallóközi területekről értekezett művében, mivel szerinte Dunaszerdahelyen túl már csak pusztaságok és tanyák vannak. Ugyanilyen kalandos módon, hosszú évek kutatómunkájának és kérdezősködésének köszönhetően jutottam hozzá Valesius Antal János 1725 és 40 között írt levelezéséhez. Valesius morva származású református prédikátor volt, aki kitűnően megtanult magyarul. Hosszú éveken keresztül a Csallóközben működött, több parókián is szolgált. Leveleit Mária Terézia idejében rejtegetni kellett, Valesiust pedig a komáromi várbörtönbe zárták. Az iratok később Kúr Géza egyháztörténész tulajdonába kerültek, aki a második világháború után magával vitte azokat amerikai emigrációjába. Végül a fiától kaptam meg a levelek fénymásolatait – meséli szerényen mosolyogva Laci bácsi.
Pintyi néni, a csempészáru
– Mikor Dióspatonyba kerültem, először az időseknél kezdtem kérdezősködni: kíváncsi voltam, kik voltak azok a lelkészek, plébánosok, nemesi családok, tanítók, akiket jó szívvel megőrzött az emlékezet. Így jutottam el a Gregosits Irén (Pintyi néni) névhez. Ő volt 1931 és 1945 között a falusi iskola igazgató-tanítónője. Olyan gyönyörű volt, mint egy színésznő, mondták, sőt hozzátették, biztosan jómagam is beleszerettem volna akkoriban! Addig nyomoztam, amíg sikerült megtalálnom Pintyi nénit a budapesti Bimbó utcában. Megkértem, hogy írja meg visszaemlékezéseit a patonyi évekre. Kis vonakodás után ráállt, és megérkeztek hozzám visszaemlékezései, amelyeknek hittem is, meg nem is. A háború vége felé, az iskolák bezárása után a megözvegyült asszonyt behívták a II. székesfehérvári hadtesthez mint polgári alkalmazottat. A visszavonulás idején a polgári alkalmazottakat a tisztekkel együtt Bécsen és Jihlaván át vonattal szállították Čáslavig és a közeli Močovicéig.
– Itt letáboroztak, Pintyi néniéket a močoviceiek otthonaikba fogadták. Sőt, a tanító néni partizánigazolványra is szert tett. A helyiek még ma is hálás szívvel gondolnak vissza a magyarokra, akik modern hadikórházat rendeztek be nekik. Szükség is volt rá, hiszen a bevonuló oroszok sok nőt megbecstelenítettek – meséli könnyeivel küszködve Laci bácsi. – Ilyesmit akkoriban nem is lehetett leírni, még példázni sem szabadott róla! Megszerkesztettem Pintyi néni leveleit, elláttam jegyzetekkel.
A kommunizmus idején azonban nálunk tilos volt emlékiratokat kiadni, ezért Magyarországon, Győrött nyomtatták ki a könyvet, és a Pozsonyba érkező magyar focisták felszerelését szállító autóbuszban rejtettek el számomra vagy száz példányt.
Próféta? Sem otthon, sem a szomszédban
A sorozatot harminckötetesre terveztük, azonban több mint negyven lett belőle. Ám annyi az összegyűjtött, feldolgozásra váró anyag és a kiadatlan kézirat, hogy akár száz, sőt kétszáz is lehetne belőle! A kutatómunka során gyakran jártam úgy, mint Ipolyi, mikor a Csallóközi uti-képekhez gyűjtött anyagot. Az emberek meglepettségét és saját, szűkebb hazájuk iránti érdektelenségüket jól példázza ez a részlet is: ,,Igen, de hát mily tudományt lehet még a Csallóközben is keresni? – kérdék gúnyosan ismerőseink. Feleletül adtuk: hogy egyikünk Csallóköz tájszólását, helyneveit, szokásait, regéit szándékoznék följegyezni, míg a másik régiségeit, építészeti és műemlékeit meg levéltárait fogja majd vizsgálni. A válasz az volt, mi ily esetben száz közül legalább kilencvenkilenc vidékről hangzik felénk: hogy ott már mi sem található; mindent elpusztított a török – tatár, a többit meg már régen elfeledték, stb. – efféle még hasonló szóbeszéd, minővel a tétlenség és tudatlanság takaródzni szokott.”
– Az első kötet megjelenésével egy időben diagnosztizálták feleségem betegségét. 2010-ig, egészen a haláláig sokszor az orvosi rendelők várótermében dolgoztam, szerkesztettem. A könyvek egymást követték. Sajnálatos azonban, hogy a legszűkebb szakmai körön kívül senki sem méltatta őket. A szlovákiai magyar sajtóban egy sor nem sok, annyi sem jelent meg róluk! Sokan kérdezték, hogy akkor miért nem választok egy másik vidéket, ahol meg is becsülnének. Hát azért, mert ide vetett a sors! S valamiféle küldetéstudat vezérel, hogy ráébresszem a csallóközieket, miféle gazdagságon üldögélnek tétlenül. A feleségem elvesztése után megtört a sorozat dinamikája: elfogyott a pénz, és jómagam is belefáradtam már. Terveim azonban még vannak. Fölfedeztem 220 csallóközi per anyagát – mind nemesek között zajlott –, de ezekhez már nem lesz erőm. A tavalyi combnyaktörésem után lassan újra összeszedem magam. Most is dolgozom, az Egyházlátogatások és közgyűlések utolsó kötetének névmutatóját kell elkészítenem.
– Kezét csókolom – nemcsak mondja, de teszi is Laci bácsi, mikor a hosszúra nyúlt látogatásom végén az ajtóhoz kísér. Közvetlenségével, értékes szavaival olyan, mintha egy kicsit mindnyájunk nagyapja lenne. Igaz meséi őseinkről, családjainkról, rólunk szólnak. A Jóisten segítse, hogy még sokáig meséljen nekünk!
