A hipnózisról a legtöbb embernek a mágia jut az eszébe. Filmképek elevenednek meg szemünk előtt, ahol is egy hosszú fekete hajú alak percek alatt alélttá változtat egy fehér ruhás hölgyet, majd bizarr dolgokra készteti... Nos, a hipnotizálás egyáltalán nem a különleges képességekkel rendelkező emberek sajátja – és semmi köze a mágiához. Csupán egy módszer, aminek a segítségével megszabadulhatunk a problémáinktól. Már ha egyáltalán meg akarunk tőlük szabadulni... Vendégünk: Domján András hipnotizőr.
Domján András 1980-ban született Budapesten, Miklósfalvi Mária pszichológus és Domján László belgyógyász-reumatológus, a magyar agykontroll alapítójának második gyermekeként. Hétéves korában szülei elváltak, de nevelésében mindketten részt vettek. Gyermekkora óta sportol. A gimnázium befejezése után ismerkedett meg a capoeira nevű brazil harcművészeti játékkal, ezen keresztül pedig brazil feleségével. Az ELTE angol szakán, majd a vendéglátó-ipari főiskolán tanult, három évet dolgozott marketingcégeknél. 2010-ben végezte el a kanadai Hypnotism Training Institute of Alberta (HTIA) hipnózisoktató intézet képzéseit, majd Londonban agykontroll-oktatói oklevelet is szerzett.
– Eleinte úgy tűnt, sem az agykontroll, sem a pszichológia iránt nem vonzódik. Az olyan „földi dolgok” iránt érdeklődött, mint a sport vagy a marketing. Hogy került kapcsolatba a hipnózissal?
– Brazil lányt vettem feleségül, és az életünk egy brazil szappanoperához lett hasonló. Hol a mennyországban, hol a pokolban éreztem magam. Végül annyira magam alá kerültem, hogy az apámhoz fordultam tanácsért.
– Egyébként nem szokott tanácsokat kérni tőle? Hiszen Domján László az agykontroll népszerűsítője, véleményére százezrek kíváncsiak...
– Ez afféle tipikus konfliktus apa és fia között. Apámnak mindenre az agykontroll volt a megoldás, és tinédzserként lázadtam ez ellen. Ezzel ő is tisztában volt, ezért azt javasolta: látogassam meg egy kiváló hipnoterapeuta barátját. Hallgattam rá – és az élmény minden várakozásomat felülmúlta. Egy délután megértettem, min kell változtatni. Azért ilyen a feleségem, mert én pont ilyennek „akartam”. Láttam 18 éves kori önmagamat egy szakítás után, ahogy felnézek az égre, és azt kívánom: „Istenem, nekem olyan barátnőm legyen, akivel mindig lobog a tűz, a szerelem, akivel sosem unatkozom.” Na, hát meg is kaptam: egy brazil lányt. Én választottam, az én felelősségem. Az életem fonala a kezemben van. Ekkor állt össze a kép, hogy mit tanított mindig az édesapám: hogy mire képes az elme, hogyan működik a világ... És azt is, hogy milyen csodálatos lehetőségek rejlenek a hipnózisban. Helyben eldöntöttem: ezt meg akarom tanulni!
Egy Kanadában élő magyar hipnotizőrtől, a HTIA oktatójától, Kun Attilától tanultam a szakmát. Negyedik éve dolgozom hipnoterapeutaként, két éve pedig agykontrolloktató vagyok.
– Azaz hiába lázadt, végül mind az édesapja, mind az édesanyja szakmáját továbbviszi...
– Ez az egyik felismerésem: rádöbbentem, milyen jó helyre születtem! Elképesztő, hogy sorsunk darabkái miként állnak össze mozaikká. Mindjárt az elején szeretném tisztázni: nem nevezem magam gyógyítónak! Az orvos és a pszichoterapeuta gyógyít. Én hipnoterapeuta vagyok, azaz egy olyan módszerrel dolgozom, amely lehetőséget nyújt az érzelmek rendezésére, a traumák feldolgozására. Ráadásul a hatása azonnal mérhető.
– Mi a hipnoterápia lényege? Hogyan zajlik egy kezelés?
– A terápia mindig beszélgetéssel kezdődik, ahol tisztázzuk, milyen gondokkal küzd a kliens. Miután kényelmesen elhelyezkedik egy fotelben, ellazult állapotba juttatom, azaz nagyjából az alvást megelőző fázisba, az úgynevezett alfa-szintnél egy picit lejjebb, a théta szintre. De nem alszik el a kliens, sőt, nagyon is a tudatánál van. Beszélgetünk: én kérdezgetem, ő pedig válaszol. Az ellazult állapot az egésznek a kulcsa: ezen a szinten tudunk hozzáférni a tudatalattihoz. Ez azért fontos, mert itt tárolódnak az érzelmek, márpedig a hipnoterápiának az a lényege, hogy segítsen feloldani azokat az érzelmi blokkokat, amelyek a tudatalattink mélyén rejtőznek. Olyan mélyen, hogy már azt sem tudjuk, mikor és hogyan keletkeztek...
Domján András
– Ez hogyan lehetséges?
– Érzelmeink időtlenek. A tudatalattink nem ismeri az idő fogalmát: nem tudja értelmezni, mennyi év telt el azóta, hogy szerelembe estünk, megharagudtunk, esetleg félni kezdtünk. Csak azt tudja, hogy valamikor történt valami, és mi akkor, abban a pillanatban elkezdtünk valamit érezni... Az érzelmeket információkhoz köti. Például autóbalesetet szenved valaki. Az agyban rögzülnek az információk (dudálás, fékcsikorgás, csattanás), és ezekhez érzelmet társít. Ettől kezdve, ha az illető fékcsikorgást hall, pánikba esik, pont, mint a baleset pillanatában. És mindegy, mennyi év telt el azóta – ő újra és újra ugyanígy fog reagálni.
– Ezért történhet meg, hogy például egy dal hallatán, amire az első szerelmünkkel táncoltunk, megrohannak az érzelmek, a szemünk könnybe lábad? Pedig már rég mást szeretünk...
– Pontosan. Bekapcsol egy kapcsoló, valahol mélyen a tudatalattinkban. És tele vagyunk ilyen kapcsolókkal. Ráadásul nem árt tudni: a jelenben átélt érzelmeink többnyire nem új keletűek, azaz nem a mostani szituációkhoz köthetők. Réges-régről, talán már a gyerekkorunkból datálódnak – most csak bekapcsolnak. Például amikor egy nő a férjével veszekszik, sok esetben nem is a férjére haragszik, hanem az apjára.
A nők életében ugyanis az első számú férfi az apa. És amikor férjet választ magának, akkor már csak kihúzza „a férfi” feliratú fiókot az elméjében, és a férjével kapcsolatos érzései összemosódnak az apjával kapcsolatos érzéseivel.
– Szóval, amikor a férjemmel veszekszem, talán nem is ő bőszített fel? Csak bekapcsolt egy régi-régi emlék, amiről magam se tudom, mikor keletkezett?
– Elképzelhető. A hipnózis segít visszamenni a kezdetekhez. Visszatérve a klienshez (akit néhány kérdéssel előbb ott hagytunk a kényelmes fotelben, relaxált állapotban): felszólítom, kérje meg a tudatalattiját, hogy vezessen vissza a probléma gyökeréhez. Ekkor a kliens lelki szemei előtt képek kezdenek peregni... A tudatalatti megmutatja, honnan ered a fájdalma. A hölgy hirtelen látja magát kislányként, és hallja, ahogyan az apja piszkálja az anyját. Sajnálja az anyukáját, ezért átveszi az érzéseit. Ha idáig eljutunk, az elme azonnal megérti: a régi szituáció nem egyenlő az új szituációval! A férj nem az apa. Sokszor már ez a felismerés elég ahhoz, hogy többé ne veszekedjünk fölöslegesen.
– De ha jól tudom, ettől tovább is lehet menni...
– Bele is lehet nyúlni a múltba. Nyilvánvalóan egy eseményt nem tudunk meg nem történtté tenni. Azon viszont tudunk változtatni, hogy milyen érzelmi töltet kapcsolódjon az eseményhez. Valakinek van egy kellemetlen gyerekkori emléke: eltévedt az erdőben. A hipnózisban látja, hogy egyedül bóklászik, fél, nem tudja, mi fog történni vele. Ekkor képzeletben odavezetjük a gyerekkori énhez a felnőttkori ént. Szépen megfogja a kisgyermek kezét, és kivezeti az erdőből... Az emlékkép, ami idáig félelemmel töltötte el, most már biztonságérzetet fog kiváltani. Ezentúl, ha erdőbe megy, már nyugalmat fog érezni.
– Hát ennyire az érzelmeink vezérelnek minket?
– Nehéz elhinni? Bármennyire is szeretnénk, nem vagyunk tudatos lények. Sokkal inkább a tudattalan irányít bennünket, és automatikusan cselekszünk. Ezért van az, hogy mindig összeveszünk az anyánkkal, hogy minden szerelmünk ugyanúgy bánik el velünk (minden férfi gazember), hogy minden munkahelyen megaláz a főnök, hogy mindig mindent ugyanúgy rontunk el. Ha úgy érezzük, hogy csöbörből vödörbe esünk, akkor valószínűleg ugyanazt a viselkedésmintát követjük. Hogy miért? Mert a tudatalattink megőrzött valamilyen érzelmi blokkot, amelyen nem tudunk túllépni. Ilyen esetekben érdemes megpróbálkozni a hipnoterápiával.
– Vajon hipnózis alatt mennyire tudunk visszautazni az időben? A gyermekkorig? A magzati korig? Vagy amit most divatos hangoztatni: az előző életünkbe?
– A magzati kor biztos. Találkoztam már olyan nővel, akinek azért alakultak ki pánikrohamai a terhessége idején, mert anno az édesanyja rettenetesen aggódott, amikor őt várta... Az előző élettel viszont óvatosabban bánnék. Elég egy életnek a maga terhe – és nem kell mindenről tudnunk! Mostanában divat azt hinni, hogy a hölgyek egyiptomi papnők voltak, a férfiaknál pedig Napóleon a menő. Úgyszintén rengetegen hiszik, hogy párkapcsolatuk azért nem működik, mert ez a „karmájuk”. Az előző életükben valami rosszat tettek, és most „büntetésben vannak”. Sokan, akik ilyet állítanak, valójában nem mernek szembenézni aktuális problémákkal. Ezzel a kijelentéssel felmentik magukat a felelősség alól! Az ember gondjai a mostani életéhez köthetők.
– A filmeken a hipnózis úgy zajlik, hogy egy ember lefekszik egy ágyra, a hipnotizőr pedig elkezdi vezetni: menj vissza 10 évvel ezelőttre... A gyerekkorodba... A magzati állapotba... És most látsz egy fehér folyosót... Ez tényleg így történik?
– Ezt a módszert én nem használom. Az én iskolám szerint ugyanis ez már direkt vezetés, ahol szinte sugallom, hogy mit lásson a kliens. Én azt szoktam kérdezni: hol a probléma gyökere? Volt rá példa, hogy a hipnotizált személy egy másik korról, egy másik évszázadról kezdett el beszélni.
Ha ehhez hozzájárult egy katartikus élmény, és sikerült vele megoldani a problémát – miért ne hihetné, hogy egy előző életéből bevillant jelenetet látott? Bizonyíték nincs rá.
– Mindenkit lehet hipnotizálni?
– Nem. Van, aki nem akarja. Például egyszer egy anyós elcipelte hozzám a vejét. Nem tudtam vele mit kezdeni, mert a vő nem akart megnyílni. Vagy egy hölgy képtelen volt lefogyni. Már a beszélgetés alatt kiderült: a szülei elhagyták gyerekkorában. A hipnózisban azzal kellett volna dolgoznia, hogy megbocsásson nekik. Azt mondta, ő erre nincs felkészülve... El kellett küldeni. Vagy olyan is megtörténik, hogy valaki nem tud mások előtt sírni, fél elengedni magát. Találkoztam már olyan emberekkel is, akik azért jöttek el hozzám, hogy bebizonyítsák: rajtuk semmi sem segít. Mert ilyen is van: beleszerettek a saját szenvedésükbe. Különlegesnek érzik magukat tőle. Mellesleg jó alibi, hogy ne csináljanak semmit, hiszen a megoldás mindig komoly munkával jár.
– Mi az, amit a legjobban szeret a hipnoterápiában?
– Szeretem, hogy az eredményességét azonnal fel tudom mérni. Például megtörtént, hogy egy harminc éve dadogó ember beszédhibája három óra hipnózis után elmúlt. Vagy egy volt katolikus apáca felül tudott kerekedni a pánikrohamain. Másrészt pedig szeretem az embereket és különleges sorsaikat. Mindnyájunk élete elképesztő összefüggések sorozata. Mert semmi sem történik véletlenül, és minden az egyén fejlődését szolgálja. Ha például az én szüleim nem válnak el, apám kihajítja az ablakon az agykontrollkönyvet, amit kapott. Az élet célja: szüntelen fejlődés annak érdekében, hogy jobb és boldogabb emberek legyünk.
