Ma már a világ nyitott: az emberek jönnek-mennek egyik országból a másikba, amerre a munka, a jobb megélhetés, esetleg a kalandvágy hajtja őket. Az idegen országokban más kultúrával találkoznak, más gondolkodásmóddal. És láss csodát! Bármerre is sodorja őket a sors, mindig kiderül: az emberek mindenhol csak emberek. Szívünk mélyén egyformák vagyunk: barátságra és szerelemre vágyunk.
Szlovákia csak húsz éve nyitotta meg határait. És habár ma már természetes, ha egy húsz-harminc éves fiatal külföldön él és dolgozik, még mindig furcsa, ha „idegennel” köt házasságot. Különösen, ha az illető szemmel láthatóan más: vágott szemű, sötét bőrű... Vajon hogy élnek mint férj és feleség? Nehéz áthidalni a kulturális különbségeket? Vagy csak kicsikét nehezebb, mint bármely más házasságnál: össze kell csiszolódnia egy férfinak és egy nőnek.
Barbara Chu (28) és Jin Soo Chu (41)
Barbara a Komárom melletti Hetényről származik. A dél-komáromi ipari parkban dolgozott, itt ismerkedett össze férjével, a dél-koreai Jin Soo Chuval. Hét éve házasok, Galántán élnek, ahol Jin a Samsung menedzsereként dolgozik.
– Jin a koreai mértékkel is komoly, visszafogott férfi – meséli Barbi. – Én pedig szeretek viccelődni. A főnököm volt, és én gyakran megtréfáltam, mikor egy helyen dolgoztunk. Aztán barátkozni kezdtünk, és a barátságból szökkent szárba a szerelmünk. A szüleim azt mondták: ha őszintén szeret engem, és felelősséget vállal a családért, nincs ellene kifogásuk. Másfél év után házasodtunk össze. Az első két év pokoli nehéz volt. Komolyan gondolkodtam azon, hogy nincs tovább. Úgy éreztem, Jin nem szeret, ugyanis a koreaiak rendkívül céltudatosak, munkabírásuk elképesztő. Jin napi 12-16 órát dolgozik, szinte a hét minden napján benn van! Éjjel pedig tanul, tovább képezi magát. A koreaiak pontosan tudják, mit szeretnének elérni az életben, és tesznek is a cél érdekében. Egyszer megkérdeztem a férjemet: ti, koreaiak miért dolgoztok annyit? A válasz meglepő volt: az országunkért. Mert ha az országnak jobb lesz, jobb lesz a gyerekeimnek is. (Az óriási stresszt a kötelező céges bulik oldják föl, amik aztán ivászatba, majd részegségbe torkollnak, lévén, hogy a koreaiak nem bírják az alkoholt. Kérésemre a férjem már sokkal kevesebbet iszik, mint azelőtt.)
Barbara és Jin Soo Chu
– Féltékeny is voltam. Nehezen hittem el, hogy egy férfi, aki ennyit van távol, nem csalja meg a feleségét. Ő ezt nem értette: Hogy gondolod ezt? Nincs is erre időm! Hét év után ki merem jelenteni: a koreaiak nem csalfák, pedig sokszor évekre távol kerülnek a párjuktól. Talán azért, mert ők lenézik és kivetik maguk közül az olyat, aki félrelép. Európai agyammal nem zárom ki teljesen, hogy egyiknek-másiknak nincs szeretője, de ezt olyan diszkréten intézhetik, hogy senki se tud róla. Ugyanakkor a férjemnek nem csupán önmagával, velem szemben is nagy elvárásai vannak. Meséltem neki az álmaimról. Történetesen, hogy orvos szeretnék lenni. Nos, még együtt jártunk, amikor „szponzorálni” kezdte az álmomat. Ide-oda furikázott Pestre, ahol beiratkoztam egy egyetemi előkészítőbe. Csakhogy kiderült, az iskola jóval nehezebb, mint ahogy én elképzeltem. 23 éves voltam, nem volt elég önbizalmam, azt se tudtam, ki vagyok... Csak sodródtam az árral. Hanyagság miatt abbahagytam az iskolát. No, hogy én ezért mit kaptam! Éveken keresztül hallgattam a sokszor bántó megjegyzéseket, hogy nem veszem komolyan az életet. Addig-addig, míg – én ezt így mondom! – felépített, összerakott engem. Ma végzős vagyok egy főiskolán, és pontosan tudom, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”.
– Egyébként a koreaiaknak az a véleményük, hogy az itteni emberek túl sokat problémáznak, és csak keveset tesznek. A következő dolog, amit nehéz volt megszokni: rendkívül visszafogottak. Olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben: a férjemnek nincsenek is érzései. Mások előtt – még a gyerekeink előtt se! – nem fogja át a vállam, nem ad puszit. A koreaiak még akkor se tesznek ilyesmit, ha tombol köztük a szerelem. A férjem kimondottan merev volt, amin később sokat dolgoztunk. Ő segített nekem, hogy megtaláljam az utamat, én pedig segítettem neki az érzelmek kimutatásában. Mindig arra kértem: legalább itthon engedd el magad! Itt biztonságban vagy.
A koreai társadalomban a feleség egyenrangú. Például a férjem nem értette, minek akarom felvenni a nevét – náluk ez nem szokás! Kis faluból származom, és kellett akkor a kicsi lelkemnek, hogy mindenki láthassa: lám, valaki a magáénak akart, elfogadott... Ma már látom, fölösleges lépés volt.
– Visszatérve az együttélésre: én még soha nem éreztem magam ilyen szabadnak. Ha kijelenteném, hogy holnap elutazok egy hétre Londonba, férjem ezt felelné: Persze, menj csak, érezd jól magad! Meg se fordulna a fejében, hogy megcsalom. Sokszor mondta is: te éled a te életed, én meg a magamét, aztán néha találkozunk. Számomra ez a gondolkodás régen idegen volt. Háztartás, gyerekek? Csak akkor kell mindent puccba vágni, ha egyébként nincs más dolgom. Ha épp tanulok – ugye, főiskolára járok –, nem várja el tőlem a csilivilit. A gyereknevelésbe nem szól bele, hiszen alig látja a gyerekeket. Éppen ezért a család közös nyelve az angol. Ma már a gyerekkel is inkább angolul beszélek... Fura? Igen, az. Viszont megesett, hogy a gyerekekkel ő maradt otthon, és a lányunk magyarul szólt hozzá, ő pedig nem értette, mit mond. Ijesztő volt. (Egyébként a gyerekek magyar óvodába járnak.) Velük kapcsolatban egyetlen kívánsága van: a legjobb iskolába írassam őket, ahol sokat kell tanulni...
– Még valamiről szólni kell, ami teljesen más náluk, mint az európai kultúrában. A koreaiak fura hangokat hallatnak: böfögnek, hörögnek. De nem úgy, mint Shrek a filmben, csak úgy illedelmesen. Szerintük ugyanis jobb kint, mint bent... (No, ez is egy olyan dolog, amit nehéz megszokni.) Megesett, hogy Szöulban egy bankban egy idősebb úriember mögött álltunk a sorban, és váratlanul jó nagyot szellentett. Én nem tudtam, hova nézni zavaromban. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy ott ez senkit se zavar, figyelembe se vették. Végül is emberek vagyunk, nem virágok! Összességében nézve: az ő kultúrájuk sok mindenben jobban tetszik, mint a miénk. A munkához és általában az élethez való viszonyuk komolyabb, felelősségteljesebb. Sokáig tartott, mire megértettem: ő értem és a gyerekekért dolgozik. Mindenkinek megvan a maga szerepe: ő pénzt keres, én pedig a család melegét őrzöm. Mellette szabad ember lehetek, sőt, arra sarkall, hogy a maximumot hozzam ki magamból. És annak ellenére, hogy alig van otthon, biztonságban érzem magam. A párkapcsolatunk azért tud működni, mert mindketten igyekszünk alkalmazkodni, eltanulni egymás kultúrájából azt, ami jó.
Yana Bembinova (26) és Balázsy Tamás (30)
A komáromi Balázsy Tamás több mint tíz éve él külföldön, a világ különböző országaiban. Dániában ismerkedett meg a feleségével, az újmongol kalmük törzsből származó Yanával. Mivel Yana is sok helyen élt már, kapcsolatukra nem jellemző a kulturális sokk.
– 2005-ben mentem ki Budapestre, ahol szakácsnak tanultam, majd néhány évet dolgoztam is a szakmában – mondja Tamás. – Innen kerültem ki Londonba, ahol egy segélyszervezetben kezdtem el dolgozni. Elsősorban harmadik világbeli, nehéz helyzetben lévő emberek, csoportok életén igyekeztünk könnyíteni. Beutaztam a fél világot, majd elküldtek egy tanárképző népfőiskolára Dániába. Itt ismerkedtem meg Yanával. Yana az Oroszország nyugati felén élő kalmük törzsből származik, de 15 éves korától Moszkvában élt. Orosz szakon szerzett nyelvész diplomát, majd egy segélyszervezeten keresztül került ki Dániába. Egy építési programon találkoztunk – gyerekek festettek ablakokat, felnőttek irányítása alatt. Azonnal felfigyeltünk egymásra, sokat beszélgettünk, természetesen angolul. Barátok lettünk, majd elkezdtünk járni. Fél év múlva már tudtuk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, és másfél év múlva összeházasodtunk. Éltünk Szlovákiában, Oroszországban a kalmük törzsnél, Magyarországon is. Jelenleg Walesben, Cardiffban lakunk. Hogy hol fogunk végleg letelepedni, még a jövő titka... Annak ellenére, hogy Yana nagyon „egzotikusnak” tűnik, egyáltalán nem az, ugyanis a Szovjetunió ideje alatt törzsüket erőszakosan asszimilálták, és ma már alig beszél valaki kalmükül. A családjából például csak a nagymamája és a nagynénje.
Yana és Tamás
– Szlovákiába általában olyan dokumentumfilmek jutnak el, amelyek szélsőségesen mutatják be a mongol törzsek életét, pedig sokkal inkább az jellemző rájuk, mint a mi tanyavilágunkra: semmi különös... Kis házakban laknak, állatokat tartanak (főleg birkát), van víz, villany, tévé. A fővárosuk, Eliszta nagyjából olyan, mint Komárom volt a nyolcvanas években: az élet lassan csordogál, de minden modern dolog kéznél van. Vannak különleges ételeik, például a birka belsőségeiből főtt leves, illetve az is érdekes, hogy nem használnak fűszereket, csak sót. Yana azonban kissé finnyás, ráadásul 15 éves korától Moszkvában él – ő főleg orosz ételeket főz. A kalmükök egyébként Dzsingisz kán leszármazottjainak tartják magukat, és majd minden házban ki van téve a képe. Yana nagyapja mesélte: az ő törzsük üldözött el valamilyen másik törzset a mai Magyarország területére, amely aztán ott letelepedett. A népművészetükben van egy-két hasonló elem, de szerintem ez inkább a hasonló életmódnak köszönhető, semmint a rokonságnak.
Ami különbség (volna, lehetne) kettőnk között, az a vallás. A kalmükök tudniillik buddhisták, de Yana nem gyakorolja a hitét. Igazából mindketten világutazók vagyunk, sokféle néppel, nemzettel, szokással találkoztunk már. Mindkettőnk szemlélete nyitott – ez képezi kapcsolatunk alapját.
Elzer Szilvia (36) és Metin Isik (50)
Szilvia 20 éves volt, amikor Szőgyénből Bécsbe költözött. Eleinte bébicsőszként dolgozott, majd pincérnő lett egy kávézóban. A közelben egy kis üzletben húst és kebabot árult a török Metin, aki meglátta Szilviát, és beleszeretett... Ennek már több mint 12 éve. Szilvia és Metin nem házasodtak össze, de 11 éve együtt élnek.
– Metin nyolc hónapig járt utánam – felel Szilvia a kérdésemre. – Semmi bajom nem volt a származásával, csak én a lassúbb tempó híve vagyok. Mint később kiderült: pont ez tetszett meg neki bennem. Minél többet járt utánam, annál jobban tisztelt. A török férfiak elvárják a tartózkodást a nő részéről – bár én akkor mit se tudtam erről. Egyébként Metin 15 éves kora óta Bécsben élt, a családja által került ki (a szülei Törökországban élnek). A törökökre jellemző, hogy a férfi az úr a házban. Metin anyukája például valósággal körülzsongja a férjét: kiszolgálja, és minden más módon előtérbe helyezi. Az Európában élő törökök már nem várnak el ilyesmit a feleségüktől. Tőlem meg Metin egyáltalán nem, hiszen magyar lány vagyok... És ahogy Bécsben mondják: „bennem van a piroska meg a bors”. Ezzel arra céloznak, hogy életvidámabbak, temperamentumosabbak vagyunk, mint az osztrák lányok, és a megjelenésünk reprezentatívabb.
Szilvia és Metin
– A férjem számára ez azt is jelenti, hogy ha nem értek egyet vele, rácsapok az asztalra. Ez egyáltalán nem gond köztünk, sőt, Metinnek imponál. Talán mert ő is jókedvű, energikus ember. Ami nehézséget okozhat köztünk, az a hitbéli különbözőség. Azonban az iszlám vallásnak is többféle ága van, és Metin családja a hanafite ágat követi. Ők esznek disznóhúst, és feleségeik sem járnak fejkendőben. Őszintén szólva: a férjem nem gyakorolja a hitét. Nem zavarja, hogy kilencéves lányunk katolikus, és nemsokára elsőáldozó lesz a szőgyéni templomban. Sőt, büszke apuka! Mondják, hogy a magyarok és a törökök testvérnép. Én is úgy érzem, hogy a török értékrend hasonlít a mi régi, „keményvonalas” falusi attitűdünkhöz.
A törököknél fontos a család: rendkívül családközpontúak, az időseket tisztelik, a gyerekeket pedig imádják.
– Például a szüleimnek eleinte nem tetszett, hogy török fiúval járok, aztán olyan tisztelettel viselkedett velük, hogy belopta magát a szívükbe. És ez a tisztelet a mai napig megmaradt. Az anyukám két éve komolyan megbetegedett, meg kellett műteni. A férjem pénzt és fáradságot nem kímélve mindennap eljött velem a pozsonyi kórházba, és ha kellett, emelgette, mosdatta anyut... Ez nagyon jólesett nekem.
– Habár rengeteget dolgozunk – egy kis éttermet, valamint cateringes vállalkozást vezetünk Bécsben, ahol török, magyar és osztrák ételeket szolgálunk fel –, elképzelhetetlen, hogy a lányom valamelyik iskolai fellépésén ne jelenjünk meg. A vasárnap „családi nap”: mindig meglátogat minket valamelyik rokon, az anyukám, a nénikém vagy az unokatestvérem. (Metin soha nem zúgolódik miatta.) Ilyenkor együtt reggelizünk, ebédelünk, kisétálunk a városba. A családunk nyelve a német, de a lányom tökéletesen beszél magyarul és kicsit törökül is. Összefoglalva: habár a férjem egy másik kultúrából származik, sok a kapcsolódási pont. A török életrend egyáltalán nem áll távol a magyar hagyományoktól. Mindkettőnk számára a család a legfontosabb. Hiszünk abban, hogy a gyerek tiszteli a szüleit, és a szülő azért dolgozik, hogy egyszer jobb legyen a gyermekének.
