Hogyan lettem légiutas-kísérő?

A párkányi Trenčik Klára tizenkét éve légiutas-kísérő. Öt éven át egy bahreini légitársaságnál dolgozott, most pedig Dubajban él, és egy helyi légitársaság alkalmazottja. Nyitott ember, aki a multikulturális közegben érzi igazán jól magát. Az utazás iránti szenvedélyét az édesapjától örökölhette, aki büszke a lánya útjaira. S ha Klára éppen Bécsbe repül, olyankor elkíséri.

– Ma már könnyen elérhető álom stewardessnek lenni, de akkoriban, amikor én ezt elterveztem – mondja Klára –, még nem volt annyira egyszerű. Gyermekkori álmom volt. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mit kellene tennem az életben, miben lehetnék jó. A barátnőimmel sokat bolondoztunk, hogy mi úgyis stewardessek leszünk. Ebben aztán tökéletes tudnék lenni, gondoltam. Nem volt haszontalanság, mert legalább komolyan vettük, hogy emiatt tanulni kell az angol nyelvet.

– Hogyan valósult meg az álom?

– Majdnem két teljes évig voltam Angliában, bébiszitterként dolgoztam, és már ott is próbálkoztam a légitársaságoknál a barátnőkkel. Visszautasítottak minket, mert Szlovákia még nem volt a tagja az Európai Uniónak. Idővel kikerültem Dubajba, egy hotelba. Eleve azzal a szándékkal mentem ki, hogy ebből majd biztos lesz valami. Sikerült is elérni a célomat.

– Vannak valamiféle előírások? Csak karcsú, szép lányokat vesznek fel stewardessnek?

– Mi is gondoltunk erre a gimnáziumi évek alatt, hogy jól kell majd kinézni. Annyi igaz ebből, hogy a megjelenés mindenképpen fontos. A szépség tág fogalom, minden kultúrkör másképp kezeli. A legmegfelelőbb kifejezés talán, hogy csinosnak kell lenni. Sokat nyomott a latba a felvételnél, hogy dolgoztunk már a vendéglátásban. Hamarabb felvették azokat a jelentkezőket, akik előzőleg bébiszitterként dolgoztak, vagy egészségügyi nővérek voltak, de azokat például nem, akik csak papírokkal, irodában vagy magasabb pozícióban dolgoztak. Azt is figyelembe vették, hogy mennyire nyitott, befogadó valaki az idegen kultúrszokásokkal szemben. Az állásinterjú „játékos“ volt, de jól fel tudták mérni az alkalmasságunkat, mennyire vagyunk praktikusak, hozzáállásunkat az ismeretlenhez, az attitűdünket. Helyzetgyakorlatok meg bolondos kérdések domináltak: nem az volt a fontos, hogy az ember mit válaszol, hanem az, hogyan. Legvégül pedig a személyes beszélgetés következett.

Dubaj lakosságának csak 15 százaléka helyi állampolgár. Itt állampolgárságot szerezni szinte lehetetlen. A dubajiakat az állam kényezteti, sok mindent ingyen kapnak (építkezési telket, ajándékot házasságkötéskor, kölcsönt, a rezsi jelentéktelen). A helyiek szinte csak mímelik a munkát. Ide születni felér egy lottó ötössel. Minden családnak külföldi cselédjei vannak.

– Szóval a helyzetgyakorlatokkal kiváltották a pszichotesztet is, hiszen könnyedén felmérték, ki nem alkalmas a munkára.

– Így van, mindenképpen türelmesnek kell lenni, elfogadónak. Kollégáink különböző nemzetiségűek – és az utasok is. Ennél a dubaji légitársaságnál, ahol most dolgozom, az utasok nagy része az arab világból való, jelentős részük pedig indiai. Hozzájuk kell alkalmazkodni, elsősorban nekik kell megfelelni.

– Egy arab világ-beli légitársaságnál milyen az egyenruha, mennyire mini a szoknya?

– Semennyire, térdet takaró szoknyát hordunk. Rövid szoknyás légikisasszonyokat csak egy ázsiai fapados légitársaságnál láttam. Az egyenruhákra más légitársaságoknál is a visszafogott elegancia a jellemző.

– Hogyan viselkednek a helyiek?

– A dubajiak csupán az ország lakosságának tizenöt százalékát teszik ki. Többnyire első osztályon utaznak – vagy magángépeken. Büszkék, megkövetelik, hogy a dolgok az elképzeléseik szerint történjenek. (A régi Dubajban nomád beduinok járták az országot tevéikkel a tikkasztó hőségben, birkapásztorok őrizték a nyájat a hegyoldalakban, a földművesek datolyapálmákat ültettek mindenhova, ahol egy kicsike vizet leltek. Egyszóval szegény ország volt. 1966-ban aztán felfedezték az olajat, s az ország azóta ennek exportjából él.)

– Visszaélnek a helyzetükkel?

– Ha jön egy hölgy, aki a hagyományos fekete leplet viseli – amit abayanak hívnak –, akkor mi már tudjuk, hogy nem szeretne férfi mellé kerülni. A jegyeladásnál viszont ezt senki sem veszi figyelembe (majd a gépen elintézik!), ezért mi, légiutas-kísérők intézkedünk. Ilyenkor körbe kell kérdezni mindenkit, amíg csak valaki nem cserél helyet a hölggyel. Itt a női és a férfivilág szigorúan elkülönül. Mi már ezt megszoktuk. A nők abayat viselnek, a férj adishdashat (így hívják a férfiak fehér leplét). A nők a hajukat és az arcukat is elkendőzik.

– Nekünk ez itt elég különös, tekintve, hogy a mi kultúránkban oviba, iskolába vegyes csoportok járnak.

– Ez a családtól is függ. Ha a család konzervatív, akkor a gyerekek is a hagyományt követik. Az apától függ, hogy mennyire szigorúan tartják be az iszlám előírásait. A párválasztásban még mindig a család egyezik meg. (A fiatalok, bár lenézik a külföldieket, a nyugati szokásokat majmolják, nyugati filmeket néznek, zenét hallgatnak, a bevásárlóközpontokban flangálnak naphosszat – ezekből rengeteg van.) Az idősek ezért aggódnak a jövő miatt. Jellemző, hogy a dubajiak sokat utaznak. Nyáron 45-50 fok meleg van, ezért szívesen mennek olyan helyre, ahol elviselhetőbb az éghajlat, például Európába. Párizs, Milánó és Svájc a kedvenc, ahol rengeteg pénzt költenek. Ott szabadabban érzik magukat, és a hagyományos öltözetüket is lecserélik európaira, de hazafelé menet már felöltik a leplet.

– Milyen ételeket szolgálnak fel a repülőn?

– Attól függ, hogy hova repül a gép, olyan a menü. Ha arab országba megyünk, akkor hagyományos arab ételeket adunk, mint a libanoni mezze, saláták vagy humusz (csicseriborsóból). Minden van a gépen, akárcsak egy első osztályú étteremben.

Dubajban vannak helyiek – és nem helyiek. A helyiek állnak a kasztrendszer csúcsán. Az egész rendszer arra van felépítve, hogy a külföldiek ideiglenesen tartózkodnak az országban (céget csak helyivel alapíthatnak, nincs nyugdíj). Mindez színes kultúrmixet eredményez – különböző nációk élnek békésen egymás mellett.

– Nehéz volt megszokni repüléskor azt, hogy gyakran váltanak időzónákat?

– Az időzónaváltás rossz a testnek, hosszú távon biztosan van hatása. Az a jó, ha az ember nem gondol rá. Amennyi óra az időeltolódás, annyi pihenőnapot kellene tölteni abban az országban. Néhány óra nem probléma, de hat-nyolc napos pihenőre nincs mód. Ha Dubajból Európába jövök, az általában két óra, két napot kellene ott tartózkodni. Ha esetleg Brazíliába vagy Ausztráliába megyek, ott már jobb is, ha nem számolom, mekkora az eltolódás. Egy-, két- és háromnapos pihenőink vannak. Most is bőröndből élek. Ki-be pakolom mindig, aszerint, hogy hideg vagy meleg országba utazunk. Az első éveimben több energiám volt, ma bele sem merek gondolni, hogy milyen borzasztó iramban pörgött az életem. Régebben volt rá példa, hogy egy hét alatt berepültem három kontinenst.

– Hol nem járt?

– Apu szokta ezt tőlem kérdezni. Kilencven országban voltam, a cégen belül is tudják ezt. Ilyen utazóbolond vagyok. Közép-Amerikában még nem jártam. De a listát ezen kívül is lehetne még bővíteni, mert a Föld tele van szép helyekkel.

– Azt mondja, megszállottja az utazásnak?

– Mindig ilyen voltam. A szüleim mesélték, hogy egyéves koromtól muszáj volt engem kivinni a vasútállomásra, megnézni a vonatokat. Később is bennem volt mindig a közlekedési eszközök szeretete. Ha meglátok egy vonatot, egy autóbuszt vagy hajót, repülőt – az utazásra gondolok. Ez a szenvedély apró gyermekkoromban jött, és azóta nem múlt el. Úgy hiszem, nem is fog elmúlni. Mostanra már kicsit lelassultam. De abbahagyni? Lehetetlen.

– Mit jelent ez a lelassulás?

– Nemcsak műszakot cserélhetek műszakért, hanem utakat is cserélhetünk egymás közt. Odaadhatom a munkámat szabadnapért is. Persze, ezt szabályozzák, nehogy valaki túlhajtsa magát, míg a másik egyáltalán nem repül, csak ott van az állományban. A cserét – szigorú szabályok szerint – számítógép intézi. Ami lehetőség a pihenésre – de az utazásra is.

– Meddig lehet ezt a munkát végezni? Melyik a legidősebb korosztály, amellyel még lehet találkozni ezen a pályán?

– Ez országtól függ. Egymás korát nem kérdezzük, de ötvenen felüli kolléganőim is vannak. Félállásban a földön, irodában dolgoznak, félállásban repülnek, de aki bírja, teljes állásban repül. Szerintem az ember magától rájön, hogy mikor kell abbahagyni. Gondolom, akkor, amikor a repülés már fárasztja. Van viszont egy amerikai légitársaság, ott nagymamák repülnek. Hatvan felettiek, és állítólag olyan amunkaszerződésük, hogy nem lehet őket elküldeni. Nagyon csinosak, de látszik a koruk. Dubajban a légitársaságok különböző korú és nemzetiségű embereket alkalmaznak. A fiatalok cserélődnek: néhány évig repülnek, aztán más pályát választanak.

– Nem nehéz együtt dolgozni ennyire különböző kultúrákból érkezett emberekkel?

– Fontos a türelem. Az ázsiaiak csendesebbek, és nem lehet velük viccelni, mert mindent szó szerint értenek.

Előfordul, hogy – bár mindannyian angolul beszélünk – félreértjük egymást, tehát nagyon oda kell figyelni. Fontos, hogy ha valamit nem értünk pontosan, akkor a biztonság kedvéért visszakérdezzünk.

– Van olyan ország, ahol a gesztusok is mást jelentenek: míg mi egyest mutatunk, addig ők azt értik alatta, mintha a középső ujjunkat mutatnánk fel.

– Igen, ez Iránban van. Az iráni utak nagy koncentrációt igényelnek. Szerencsére csak Teherán–Dubaj vagy Dubaj–Teherán járatok mennek, tehát az út nem túl hosszú. Az ember hajlamos elfeledkezni erről, és miért ne mutatnám fel a kollégának, hogy OK, minden rendben? És nem szabad, mert az egyes Iránban azt a bizonyos középső ujjat jelenti. (Dubajban a felmutatott középső ujjért börtön jár, mint egyfajta becsületsértésért. Egyest lehet mutatni, mert az ugyanazt jelenti, mint nálunk.) Az iráni úton alkohol sincs. Nem szabad kiadni játékkártyákat, náluk ez sincs megengedve. Minden egyes út előtt értekezünk. Leülünk, és megbeszéljük, hogy mire kell odafigyelni.

– Mit lehet csinálni, ha valaki abbahagyja a repülést?

– Ez a munka sok előnnyel jár. Például, hogy kényelmesen érzem magam különböző kultúrákban, több nyelven is jól beszélek, így angolul, franciául, magyarul, szlovákul és valamennyit oroszul is – minden szláv nyelvet megértek. Előny az itt szerzett emberismeret. Ezt kellene kihasználni egy következő munkahelyen. A gimnázium után továbbképzésen idegenforgalmat tanultam. Ha abbahagyom a repülést, szívesen foglalkoznék turisztikával. Most is tanulok, hiszen úgy töltjük a szabadidőnket, ahogy akarjuk. Kimehetünk vásárolgatni, strandolni, lustálkodhatunk. Én a tanulást választottam, hogy értelmesen teljen az időm: az University of London hallgatója vagyok, nemzetközi kapcsolatok a szakirányom.

– Nem futnak ki az időből a légikisasszonyok? Mi van a magánélettel?

– Szalad az idő, de a mai világban nem kell ahhoz utazni, hogy az embernek ne legyen családi élete. A harmincasok közt idehaza is sok a szingli. Nem sajnálom, hogy a fiatal éveim így teltek. Az ember csinálja azt, amit szeret. Én ebben hiszek.