Szerelembe estünk a japán tavasszal: ismerjük meg a felkelő nap országát!
Japánról a felületes ember csak annyit tud, hogy innen jön a szusi, mindenki villámgyors vonattal jár – és márciusban elkezdődik a szakura, a japán cseresznyefa virágzása. De mi zajlik a modern Japánban?
(© Fotó: Derek Lee)
Névjegy
Várhelyi Judit több mint két évtizedet élt Tokióban, ahol először építészként, majd egyetemi oktatóként dolgozott. Elmondása szerint a kezdetektől érezte, hogy kívülállóként csak úgy kerülhet közelebb a japán kultúrához, ha alkotóként vesz részt benne. Így talált rá például az ikebanára: építészként vonzotta a vonalak rajzos szépsége és a maréknyi anyag formálta tér.
Hogyan élnek, dolgoznak és gondolkodnak a japánok? Témánkról Várhelyi Judit (58, Budapest) dizájnszakemberrel, egyetemi oktatóval és ikebanaművésszel beszélgettünk.
– Több mint húsz évet élt Japánban. Honnan indult ez a szerelem?
– Már az egyetem alatt is érdekelt a japán építészet, majd a férjem kapott egy lehetőséget, hogy ösztöndíjjal Japánban tanulhasson. A diploma megszerzése után kiutaztam hozzá, s végül tíz évig maradtunk. Később újabb tizenegy évet töltöttünk az országban. Érdekes élmények voltak ezek, hiszen másképp megy ki az ember huszonévesen – és máshogy a negyvenes éveiben. Először rácsodálkozással látja az országot, ugyanakkor nagyobb pofonokat kap. Japán esetében gyakran csak a szépről beszélünk, ám ott sincs minden rendben.
Várhelyi Judit
– Kezdjük a kevésbé jóval. Milyen negatívumok érhetik az embert?
– A japán egy csoporttársadalom, a japánok jóformán csak addig tartják a barátságot a másikkal, míg egy helyen dolgoznak vagy egy hobbiklubba járnak. Nem beszélnek a problémáikról, legfeljebb akkor, ha kicsit kirúgnak a hámból. A nőknek pedig nagyon nem könnyű: noha változik a helyzet, azért a férfiak dominálnak. Mikor férfi vezet egy meetinget, akkor csend van – ellenben a nőnek meg kell küzdenie a figyelemért. A tiszteletlenség nem véletlen, a japán férfiak ezt szokták meg, így szocializálódtak. Ám a japán nők sem igen állnak ki magukért, fontosabb számukra a csoport harmóniája. Vagyis nem az én a fontos, hanem a mi. A család igazából a nők terepe: otthon megvan a tekintélyük.
– A sztereotípiák szerint a japánok reggeltől estig dolgoznak. Igaz ez?
– A japán egy munkaorientált társadalom, ám ez is változik. Első kint tartózkodásunk alatt azt láttuk: ha volt dolguk, ha nem, estig bent maradtak az irodában. Ez volt az elvárás, hiszen az alkalmazott kapott egy kvázi íratlan ígéretet, hogy egész életében a cégnél dolgozhat. S amíg a főnök bent volt, a többiek sem mertek hazamenni. Ma a figyelmesebb vezetők igyekeznek hamarabb befejezni a munkát. Azelőtt gyakoriak voltak a céges vacsorák és italozások: ezekre szintén nem lehetett nemet mondani.
Aztán az állam megadóztatta ezeket az összejöveteleket, valamint megfogyatkoztak az éjfél utáni vonatjáratok is. Így ösztönözték az embereket arra, hogy több időt töltsenek a családjukkal.
– Miben különbözik egy városi és egy vidéki ember élete?
– A nagyobb metropoliszokban az emberek vagy dolgoznak, vagy épp vonatoznak a munkahelyük felé. Reggel nem kezdenek korán, hiszen gyakran másfél-két órát ingáznak. Másrészt tudják, hogy sokáig bent kell maradniuk, ezért nem is fognak gyorsabban dolgozni. Ha valakinek nincs párja, akkor a városban ebédel, vacsorázik – vagyis még tovább marad. Egyre több városi nő dolgozik, szülés után is minél hamarabb vissza akarnak menni a munkahelyükre, mivel ma már nem tudnak megélni egy fizetésből. Sokan nem is szeretnének gyereket, ami egyébként nagy probléma, hiszen Japán az egyik legöregedőbb társadalom – a lakosság harmada 65 év feletti.
– S hogy él a vidék?
– Vidéken teljesen más az élet ritmusa. A családok összezárnak, gyakoribbak a közös étkezések, s az egyedülállók is jobbára a szüleikkel élnek. Az emberek kisebb cégeknél dolgoznak, ahol nem várják el tőlük, hogy sokáig bent maradjanak a munkában.
– Mit mondhatnánk, mi a közös a japán emberekben?
– A mentalitás. Se a vidéki, se a városi ember nem szeret félmunkát kiadni a kezéből. Azért olyan tökéletes Japánban minden, mert beleteszik az extra energiát – részben ebből ered a munkamániájuk is. Emiatt jó együtt dolgozni velük, mert lelkiismeretesek, nem keresik a kibúvókat. A mindennapokban is jelen van az udvariasság és a tisztelet, mert harmóniára törekednek. Az ilyen közeg pedig – sok munka ide vagy oda – nagyobb nyugalmat ad. Különbség még otthonhoz képest, hogy Japánban általában a jót feltételezik a másikról. Ám ha egyszer csalódnak, nehezen bocsátanak meg.
– Azt mondják, a japánok nem mutatják ki az érzelmeiket, nem úgy szerelmesek, mint mi. Valóban másként „éreznek”?
– Már diákkoruktól kezdve különböző klubokba és szervezetekbe tagozódnak be, legyen az sport, zene vagy bármilyen szabadidős tevékenység. Emiatt szinte reggeltől estig be van táblázva a napjuk, sokan esti iskolába járnak: így alig marad idejük barátkozni. Ezért is olyan zárkózottak, hiszen már gyerekkoruktól kezdve szigorú szabályok szerint élnek. Egy japán ismerősöm egyszer úgy fogalmazott: nincs idejük élni. Sok helyen még ma sincs koedukált oktatás, ami rányomja a bélyegét a férfi-nő kapcsolatra. Az első munkahelyemen a nők és a férfiak külön csoportokban ebédeltek, tehát még felnőttként is nehezen nyílnak meg a másik nem számára. A japánok nem egy spontán nép: szépen kifejezve mellőzik érzelmeik őszinte megélését. Sok házasság ma is úgy jön létre, hogy a szülők mutatják be egymásnak a fiatalokat, esetleg valamilyen ismerkedős esten találkoznak. Van ebben játékosság is, de mégiscsak megszervezett találkozókról van szó. Sok a kimondatlan dolog: más a felszín, illetve más a mély. Ehhez köze lehet a sok szabálynak és a rendszernek is, amiben élnek.
Egy olyan társadalomról beszélünk, amely nem szeret megszégyenülni. Náluk az úgynevezett arcvesztés rosszabb, mintha bűnt követnének el. Innen nézve egy szerelem kudarccal is járhat, sőt. De ki akar megszégyenülni?!
– A szabadidőről már beszéltünk, de szeretnek kirándulni is?
– A hétvégét nem ritkán átalusszák, hisz ki kell pihenni a hétköznapokat. Az ünnepeiket ugyanakkor mindig pihenéssel töltik, népszerű az erdőfürdő, hőforrásoknál ejtőzés vagy túrázás a hegyekben. Ez a belföldi turizmusnak jót tesz, s fel tudják fedezni a természeti kincseiket is. Szabadságot ritkán vesznek ki. Volt kollégáim egyszer elmentek öt napra Skandináviába, amiből két nap volt az utazás, s egy-egy nap jutott Oslóra, Stockholmra és Koppenhágára. A jen árfolyamvesztése miatt manapság megdrágult a tengerentúli utazás, így nálunk is kevesebb japán turistát látni. Azelőtt néhány nap alatt körbeutazták az európai nagyvárosokat, mindent lefényképeztek, nagy csoportokban mozogtak, mivel nemigen tudnak angolul...
– Mi az, amit a leginkább hiányolt, miután hazatért?
– Sokkal kisvárosibb életet él az ember Tokióban, mint Budapesten. Japánban kevesebben használnak autót, többet bicikliznek, valamint sétatávra megtalálható minden – legyen az iskola, óvoda, bolt vagy épp japán cukrászda, esetleg francia pékség. Közben metróval pillanatok alatt bent lehet az ember egy nyüzsgő központban: tehát a japán ember egyszerre él egy metropoliszban – ahol körülveszi a kultúra – és egy vidéki kisvárosban. Igazából ez a lét, valamint az emberek udvariassága hiányzik az itthoni hétköznapjaimból.
Kivonulók, nem robotok
Új jelenség, hogy fiatalok nagy csoportja már nem akar robot módjára dolgozni – hisz arra vannak a robotok! Így egyszerűen kivonulnak a világból, sörözgetnek, magukra zárják az ajtót, s eltelik 10-15 év – utána már nem is akarnak dolgozni... Bizony ők is több millióan vannak. Teaházak, kávéházak, mangaházak a tanúi annak, hogy mennyi ember ér ma rá Japánban. Bár egy olyan országban, ahol akkora a robotizáció, ez talán nem is eget rengető probléma. A nyugati filmek megváltoztatták a japán fiatalok felfogását. Míg őseik szamurájkódexszel az oldalukon harcoltak az angolok ellen, vagy kamikazeakciókkal próbálták feltartóztatni az amerikai flottát, a mai fiatalok hajviseletben, lazaságban, mindenben a Nyugatot próbálják utánozni...
