Japánban sokáig szóba sem jöhetett, hogy a feleségek társaságban kifejtsék a véleményüket, ők csak a gyerekekkel és a háztartással törődhettek. A férfiak azonban igényelték a művelt női társaságot, a gésák pedig szellemesen társalogtak, emellett csodálatosan táncoltak.
Karrierjük a gésaházban kezdődött, ahol először csak szolgáltak, majd kisgésaként kísérték az „idősebb nővért”, aki a mentoruk volt, s akivel később kiválasztották a tanuló gésa nevét és stílusát...
Arcukat fehér festék fedi, szájukat piros festék. S nem igaz, hogy ők voltak Japán „rossz lányai”. A Kiotóban népszerű geiko gésa például magasan képzett társalkodónő volt, samiszenen (háromhúrú japán hangszer) játszott, jártas volt a teaszertartásban, és az irodalomról is lehetett vele beszélgetni. Viszont némi közük mégiscsak volt a prostituáltakhoz: a 17. században a piros lámpás negyedekben fellépő énekeseket és táncosokat (férfiakat!) nevezték így, akik a luxusprostituáltak vendégeit szórakoztatták. Az idők során aztán kiszorították őket a női táncosok és énekesek, s nemsokára törvény mondta ki: a gésák nem nyújthatnak testi örömöket, ők csak szórakoztatnak.
Sminkjük is szelídebb lett, s kimonójukat hátul kötötték meg (nem úgy, mint a rossz lányok). Persze, ha a gésa beleegyezett a szerelembe, az más lapra tartozott, a többségnek volt gazdag pártfogója. A gésákat ma is csak a leggazdagabbak tudják megfizetni, de régen is az a ritka női szakma volt, ami függetlenséget biztosított a művelőjének. A férfiközpontú Japánban ez kivételnek számított. A gésa addig szórakoztatott, míg a füstölő leégett: ezért nevezték a gésák busás fizetségét füstölődíjnak.
A gésák élete csupa titok, ami nem véletlen: hisz titkokat osztottak meg velük a férfiak, s azok a titkok titkok is maradtak.
A szegény elnyomott japán feleségek gyönyörű Toyota autóikat vezetve szenvednek... Ilyen cinikusan jellemezte egy irigy pszichológus a japán nőket. De a kép igaz. A nők magas iskoláikat bevégezve három év után általában férjhez mennek, így abba kell hagyniuk a munkát. A cégek ugyanis nem kívánnak megbízhatatlan munkaerőt alkalmazni (hisz a férjezett nő biztosan szülni akar). Sokan ezért részmunkaidőben dolgoznak, ami egyharmad pénzt jelent. S miután megszületnek a gyerekek, az anya tanítja őket, hogy később jó főiskolákra mehessenek. Őket nevezik „tanító mamáknak”.
Nem véletlen, hogy a japán nő azzal kárpótolja magát, hogy otthon egyeduralmat vezet be. Mert hogy képzeljük el a japán nőt? Szelíd, simulékony... Pedig otthon kőkemény főnök, ő diktál. Mindamellett az élvezeteket is megtalálja, a szomszédasszonyok barátnők, együtt shoppingolnak, vigyáznak egymás csemetéire, nagyokat cseverésznek. A férjek ugyanis a sok robot után nem épp szórakoztató partnerek... És még mindig az van, hogy egy japán férj annál férfiasabbnak számít társaságban, minél inkább lekezeli a feleségét. Az anya a gyermekével a karján álldogál a vonaton, miközben a férfiak ülnek.
Szinglik persze itt is vannak jócskán, a csendes, családjuknak élő feleségek országában ők azok, akiknek véleményük van. (Nem is nézik őket jó szemmel). Ők általában minden pénzüket magukra költik, utaznak, s ha hiányzik nekik a gyerek, legfeljebb vesznek egy kutyát... Persze Japánban ma 127 millió ember él, éppen ezért nehéz általánosítani. A világ itt is változik, sőt a szakemberek értékválságról beszélnek.
A japán szex
A japánok számára a szex nem jár bűntudattal. Ez furcsa erotizmusuk elsődleges forrása, hisz már vallásuk, a sintoizmus is fel akarta oldani a határt a jó és a rossz között. A japánok nem csinálnak lelkiismereti kérdést a szexből, úgy mondják, hogy az anyagcsere része. A régi mesterek sok pornográf jellegű képet készítettek, melyeken felvonultatták a segédeszközeiket. Mégsem egyszerű dolog a japán szerelem, mert sok a formális udvariassági elem, s a közösségi érzés mindent visz – így az egyén vágya nem sokat számít. Nem csoda, hogy a romantikus szerelem régen semmilyen teret nem kaphatott.
Hentai
A japánok imádják képregényeiket, a mangákat. A manga szereplői kerek szemű, stilizált hajú hősök (akik, ugye, nemigen hasonlítanak a japánokra). Mindenki másfajta mangát olvas: a háziasszony, a kamaszfiú és a férj is...
A mangának van egy pornó változata is, ez a hentai, amelyben a lányok iskolai egyenruhában szerepelnek, s ártatlan arcuk görcsbe rándul, miközben „rosszat tesz velük” egy szörny vagy bárki. Na mármost, egy iskolás lány nincs több 17 évesnél. Egyszóval: a japán férfiak iskolai egyenruhák iránti komplexusa is megérne egy misét...
Kincugi
Nálunk, ha egy bögre kicsorbul, akkor eldobjuk, s másikat veszünk. Nem úgy a japánok! A kincugi szó szerinti fordításban arany varratokat jelent. Ez egy hagyományos japán technika, ami a törött kerámia- vagy porcelántárgyakat arannyal javítja meg. (Már nálunk is tanítják.)
Eredete egy 15. századi legendára vezethető vissza, mely szerint Asikaga Josimasza sógun elküldte Kínába törött porceláncsészéjét, ám a kínai keramikusok akkori szokás szerint fémkapcsokkal rögzítették azt. A csalódott sógun végül egy japán keramikushoz fordult, aki a lakkszömörce gyantájával összeragasztotta a törött csésze darabjait, majd a „varratokat” aranyporral festette le. Az eljárás nem próbálja meg elfedni a sérülést – épp ellenkezőleg.
Ikebana
Az ikebana a japán virágrendezés művészete. Szó szerinti jelentése: életben tartott virágok. Egy spirituális gyakorlat, amely harmóniára törekszik a növények, ágak és virágok gondos elrendezésével. Kevés anyaggal dolgozik, előbb használ rügyeket, bimbót, száraz leveleket, mint pompás virágfejeket. (Ezzel is utal a virágok, a létezés múlékonyságára.)
Eredete a 8. századig nyúlik vissza. Egy monda szerint buddhista szerzetesek egy csoportja összegyűjtötte és vízbe helyezte a viharok által letört ágakat, gallyakat és virágokat, hogy meghosszabbítsák az életüket. Ebből lett az ikebana. A jó házból való japán úrilányok ma is vagyonokat költenek tanulásra, kiállításokra.
A vabi-szabi
Megint egy kifejezés, amit nem lehet lefordítani! Pedig a vabi-szabit többször kikiáltották már a legtrendibb lakberendezési stílusnak, bár a nyugati embertől idegen. A mi ízlésünk nemigen tolerálja a hibásat (például azt, hogy egy eltörött csészét kijavítsunk, s később azt csodáljuk). A vabi-szabi az egyszerűséget keresi a lakberendezésben is. Azt tartja: semmi nem tart örökké, semmi nem befejezett, illetve semmi sem tökéletes! Az a szép, ami viseltes, amin nyomot hagy az idő.
A vabi-szabi elterjedését az segítette, hogy a harcos szamurájok nemesi rangra emelkedésével az udvari nemesség elszegényedett. S mivel már nem engedhették meg maguknak a fényűzést, a szerénységet kezdték hirdetni. A mai vabi-szabi hívő nem fényes porcelánból issza a maccsa-teáját, hanem kézműves csészéből, amelyik szándékosan tökéletlen.
(© Dejavudesign)
Ikigai
Számos japán kifejezésnek nincs megfelelője más nyelvben. Ilyen az ikigai. Az ikigai maga az ok, amiért felkelünk reggelente. A japánok híresek szigorú, hierarchikus vállalati rendszerükről és munkamániájukról, még éjfélkor is felkapcsolt irodai lámpákat lehet látni az utcáról. Mégis itt a legmagasabb a várható élettartam. Ennek oka a tevékeny élet – és az ikigai. Az ikigai arra ösztönöz, hogy találjuk meg azokat a dolgokat, amelyek boldoggá tesznek bennünket. Ez lehet a munkánk, a hobbink, a családunk, bármi, amiért fizetést is kapunk vagy amivel jobbá tesszük a világot.
Amennyiben hiszünk abban, hogy nem véletlenül létezünk, könnyebb megtalálni azt a tevékenységet, amit szenvedéllyel tudunk csinálni. Mert hisz miért élünk? – kérdezik a japánok. Ha megtaláljuk a célt, amiért érdemes élni, az borús időkben is világítótoronyként áll majd előttünk.
Zen kert
Ha már visszafogottság, akkor zen kert: a japánok nemcsak a színpompás cseresznyefáikért rajonganak, hanem a kopár kertjeikért is. Japánban született meg a zen buddhista iskola, amely a meditációt helyezi előtérbe. Tanítása szerint az elmélkedés vezet a megvilágosodáshoz. Ám a lélegzetelállító vízesésekkel díszített kertek nem alkalmasak a meditálásra, mert szépségükkel elvonják az ember figyelmét. A zen kertek éppen ezért kopárak, néha csak egy-két éles szikla díszíti őket.
