A komáromi Kristóf Réka a Virtuózok tehetségkutató verseny abszolút győztese.
Németországban hangosan szól neki a taps. Hogyan jutott idáig? – kérdezzük tőle.
– Iskola, próbák, fellépések, énekversenyek… Hogy lehet bírni ezt a megfeszített tempót?
– Csak úgy, hogy az ember szereti azt, amit csinál. A koncertek életre szóló élményt nyújtanak. Németország nekem a tanulásról és a munkáról szól. Hetente vannak fellépéseim. Ha épp nincs fellépés, akkor készülök a következőre. Én ezért élek! Lazítani otthon szoktam, a családom körében. Igaz, a vőlegényem néha már megjegyzi, hogy sokat vállalok. Vele még Brémában ismerkedtem meg, a zeneelméleti tanulmányait végezte ott.
– A szigorúan beosztott napirendbe belefér egy shoppingolás a barátnőkkel?
– Kamaszkoromban metálrajongó voltam. Fekete ruhákban és vasorrú bakancsban jártam. Sokáig nem hordtam szoknyát, sminkelni pedig a mai napig nem szeretek. Feleslegesnek tartom, a bőrnek sem tesz jót. Sajnos, a mi szakmánkban fontosak a külsőségek.
– Azért vállal ennyi fellépést, mert az éneklés örömforrás? Vagy van mögötte némi bizonyítási vágy is?
– Biztosan munkál bennem egy jó adag megfelelési vágy is. Itt nagyon sokáig csak tanul, tanul az ember, és nem tudja megmutatni, hogy hol tart. Pedig egy énekes a fellépésekből tanulja a legtöbbet. A próbatermi produkció a színpadon érik be.
Az első felkérés aztán hozza a másodikat, a második a harmadikat, beindul a mókuskerék, és hiába érzi az ember, hogy ez már sok, valahogy nem mer nemet mondani. Érezni kell, mikortól van olyan elismertségünk, amikor már válogathatunk.
– Bejutni a brémai konzervatóriumba: már az felért egy sikerrel. Idegenben, messze az otthontól azonban nem könnyű. Volt olyan pillanat, amikor szíve szerint összepakolt volna?
– Nehéz volt az első év. Sem nyelvileg, sem hangilag nem éreztem magamat felkészültnek. Ám tudtam, nyafogás nem visz előre, csak a kitartó munka. Szerencsére a négy év alatt gyakran haza tudtam látogatni. Ez lelkileg rengeteget segített. Mióta azonban a müncheni színiakadémián vagyok – az opera szakon végzem a mesterképzést –, már ritkábban jutok haza. Karácsonykor azzal váltam el a szüleimtől, hogy majd nyáron találkozunk. A Virtuózok versenynek köszönhetően azonban ez felülíródott.
– Miért érezte fontosnak a megméretést a Virtuózokban?
– Fontosnak érzem, hogy minél több ember megszeresse a komolyzenét. Mert a zene: maga a csoda. Sokan úgy gondolják, hogy az operák világa mára elavult, pedig mondandójuk ma is aktuális. Édesanyámmal néztük a szilveszteri koncertet, amikor elhangzott a felhívás. Nem igazán vágytam televíziós szereplésre, ám rájöttem, hogy nemsokára túllépem a jelentkezési korhatárt. És bejelentkeztem...
– Az énekes hangszere a hangja. Amikor a Virtuózokban felső légúti megbetegedéssel vállalta a fellépést, nem félt a szövődményektől?
– Mivel határtalanul megbízom a tanáraimban, meg sem fordult a fejemben, hogy kárt tehetek a hangszálaimban. Az énektechnikának pontosan az a feladata, hogy a hangszálak megerőltetése nélkül énekeljünk. Az egész testnek dolgoznia kell, még a legparányibb izmunknak is. Az, hogy a döntőben nem érződött a hangomon a rekedtség, azoknak a speciális gyakorlatoknak volt köszönhető, melyeket még a győri konzervatóriumban tanultam Dobi-Kiss Veronikától. A fináléban elhangzott Strauss-dalt Laki Krisztinával dolgoztuk ki.
– Az utóbbi idő rendkívüli sikerszériáját pusztán a tehetségének köszönheti, vagy azért kellett hozzá némi szerencse is?
– Fontos a szorgalom és a kitartás. A legdöntőbb azonban az isteni segítség.
– Mikor és ki fedezte fel a tehetségét?
– Hatéves koromban kezdtem el zongorázni. Rendszeresen jártam énekversenyekre, de nem képeztem a hangom. A gimnázium utolsó évében iratkoztam be Balogh Rózsához, a Komáromi Művészeti Alapiskola énektanárához, aki benevezett Kassára egy énekversenyre. Ott egy isteni csoda folytán olyan mélyről jövő erők nyíltak meg bennem, hogy harmonikus hangszerként kezdett el működni a testem.
A tanárnő pedig biztatott, hogy jelentkezzem a győri konzervatóriumba, Dobi-Kiss Veronikához. Ám mivel a szüleim bizonytalannak tartották a művészi pályát, beiratkoztam a Széchenyi Egyetem közgazdaságtudományi szakára is.
– A Virtuózok abszolút győzteseként felléphet a New York-i Carnegie Hallban az Armel Operafesztiválon.
– Nagy várakozással, mivel a Carnegie Hallban fellépni fantasztikus lehetőség
– Az operaénekesi pálya nem igazán kedvez a fészekrakásnak. Mondjuk, tíz év múlva melyik lesz az a város, ahová hazamennek majd a párjával?
– Nem sok mindent lehet előre tervezni, hiszen ma már az operaházak nem állandó szerződéssel alkalmazzák az énekeseket, hanem csak szerepre szerződtetik le őket. Valószínűleg ingázni fogok az egyes közép-európai városok között. Ám ha itthon tudunk letelepedni, a párom boldogan hazajön velem. Egy biztos, bárhol is fogunk élni, engem idekötnek majd a gyökereim, a felvidéki magyar református identitásom, ami megerősít abban, aki vagyok.