Csoda Linzben

Novák Zita kolléganőnk újabb szerelmes írása.

Olvassák sok szeretettel!

– Roberta – nyújtja kezét a nő a férfi felé.

– Robert – viszonozza a bemutatkozást a férfi, arcán kisfiús mosollyal.

– Ugye, ez csak vicc? Ilyen az életben nincs! – kerekedik el a nő szeme, bár az utolsó mondatot már csak magában teszi hozzá.

– Nem hiszem, hogy a szüleim viccből adták ezt a nevet harminc évvel ezelőtt – nevet fel Robert. Mire a nő, kis fintorral az arcán, felszisszen:

– Tegeződjünk. Azt hiszem, én vagyok az idősebb.

Robert hanyagul odanyújtja Mercedese kulcsát a londínernek, aki elviszi az autót leparkolni a hotel garázsába. Fülledt, kora nyári este van, a Hotel am Dom platz bárjába épp hogy szállingózni kezdenek a vendégek. Roberta ott ül az egyik bárszéken, a férfi odamegy hozzá.

– És mi szél hozott Linzbe, kedves Roberta? – kérdezi a férfi, miközben érdeklődve pásztázza a vörös hajú, sejtelmes kis feketébe öltözött nőt. A testhezálló anyag kiemeli Roberta vékony derekát, felsliccelt szoknyája pedig sokat sejtet combja ívéből. „Vehettem volna mutatósabb cipőt is” – gondolja Roberta, mert fekete harisnyája bokáig fűzős bakancsban végződik. Hátát kihúzva igyekszik elegánsan ülni (már amennyire a kényelmetlen bárszéken lehet), majd apró, mandulametszésű körmeivel a hajába túr.

– Itt nőttem fel, ebben a városban, de már csak a gyerekkori barátaim miatt járok vissza. Egyébként születésnapra érkeztem. Holnap egész nap bulizunk a lányokkal, utána pedig repülök Bariba. Az apám olasz, a családom másik fele délen él.

Azt már jobbnak látta nem Robert orrára kötni, hogy az ő negyvenesét fogják ünnepelni. Ezen az estén valahogy élete delének érezte ezt a negyvenet... Pedig „a negyven az új harminc” kategóriájába tartozott.

– Ezek szerint Olaszországban élsz? – ámuldozik a férfi.

– Dehogy! Bécsi vagyok. Egy alternatív színházban dolgozom, dramaturg vagyok, de nyáron színházi szünet van. Így szabadon ingázhatok a két ország között. – Hirtelen megkérdezi:

– Átülhetnénk máshová? Elzsibbadt a lábam ebben a csillivilli fémszékben. – És máris felkapja a bellinis poharát, s a kényelmes puffok és kanapék szigete felé veszi az irányt. Miután elhelyezkedik az ablak mellett, rendel még egy kör italt. Majd Robertre néz, és megkérdezi, amit már régen meg akart kérdezni tőle:

– És te mit csinálsz itt?

– Az én történetem kevésbé érdekes. Hainburg­ból érkeztem egy konferenciára. Holnap kezdődik az agytágítás, szóval ez ma az utolsó pohár – magyarázza, majd nagyot kortyol a Hennessyből. – Észnél kell lennem, testben és lélekben egyaránt.

Robert kissé zavarba jön, olyasmi csúszott ki a száján, amit nem akart senkivel megosztani. Főleg nem egy izgalmas nővel! Mert érzi, hogy hatással van rá a nő, de nem akar érzelmi vihart, se most, se később. A kanapé puha párnái között túlságosan közel kerültek egymáshoz; túl intim a nő, túl igéző, minden mozdulata a simulékony, puha szőrű párducé. A férfi megrázza magát. „Résen kell lennem.” Önkéntelen kiül arcára a komorság, a nő persze érzékeny receptoraival azonnal észreveszi.

– Mi a gond? Nem szereted a munkádat? – kérdezi. A nagy összpontosításban a leheletnyi smink alatt áttűnnek kislányos szeplői.

– A munkámat? Ja, nem, azt szeretem. Bár nem én választottam – teszi hozzá Robert, majd a nő kérdő tekintetét látva folytatja. – Apám cégében vagyok ügyvezető. Tulajdonképpen örököltem a posztot, de szerencsére érdekel az építőipar. A konferencia a környezettudatos építőanyagokról szól. De nem akarlak ezzel untatni.

– Nem untatsz – mosolyodik el Roberta. – Matekból nyilván jó vagy. Én pedig kérek még egy kört, ez lesz a harmadik. Látod? Matekból én is jó vagyok! – Összevissza csacsog, érzi, ahogy fejébe száll az alkohol. Miért is ne – de közben picikét el is szomorodik. Igazságtalannak érzi, hogy itt ül vele szemben ez a helyes, intelligens férfi, aki kerek tíz évvel fiatalabb nála. Egy újabb ígéret! Mennyi minden lehetne köztük, ha az az utálatos „de” ott nem volna!

„Miért vagyok mindig peches? – tépelődik magában egy sort. Kicsit befeszül, de megkapja az újabb adag Bellinijét. – Miért nem akad utamba egy elvált, cuki ötvenes, akinél a gyerekkérdés már nem téma?” – kavarognak fejében a gondolatok. Két éve állapították meg az orvosok, hogy meddő; azóta lemegy a nap, amint megiszik pár pohárkával, s feljön lelkében a fekete éjszaka holdja.

Közben Robert is elgondolkodik. Tetszik neki a nő, de nincs kedve kikezdeni vele. Nem akar kalandot, már nem. Minek? Ő már huszonévesen elköteleződött volna, de Adél addig húzta­-vonta előtte a mézesmadzagot, míg egy héttel az esküvő előtt eltörött a mézesbödön. Egy átveszekedett éjszaka után kiderült, hogy menyasszonya nem akar gyereket, és csak a karrierje érdekli. Ráadásul a botrány után Adél a legnagyobb természetességgel ott maradt a cégnél, s úgy tette­vette magát előtte minden nap, mintha legalábbis ő lenne a tulajdonos özvegye. (Aminek, ugye, az esélyét pökhendien eljátszotta.) Mindennek több mint egy éve, de ő még mindig nem tért napirendre a történtek fölött. Konyakos poharát forgatva felnéz a nőre, a nő meg rá. Ebben a kínos helyzetben ugyanaz jut az eszükbe. Felnevetnek.

– Mi van velünk? Kísért a múlt? Vagy a jelennek is vannak árnyai? Mi ez a letargia? – kérdezi Roberta fesztelenül, majd a férfi keze után nyúl. Húzza maga után, mint egy óvodás gyereket. – Gyere, sétáljunk. A linzi éjszaka csodákra képes!

Robert hagyja, hogy a nő vezesse. Kifelé menet int a pultosnak, hogy a fogyasztást írja a számlájához, s már meg is csapja őket az éjszakai friss levegő illata. Elsőként a Hauptplatz felé veszik az irányt: a főtéren csak néhány ember lézeng. Roberta felpattan a virágágyás betonszegélyére, s hogy egyensúlyát el ne veszítse, a legnagyobb természetességgel megfogja a férfi kezét. Most kifejezetten örül a bőrbakancsnak, elég furcsa lenne itt magas sarkúban egyensúlyozni.

Pár lépés után leugrik, de kezét a férfi kezében felejti. Mindkettőjüknek jólesik egy kicsit bolondozni, újra gyereket játszani a kihalt főtéren. Befordulnak a Landstrasse nevű sétálóutcába, ahol az emberek a divatos kirakatokat nézegetik az esti világításban.

– Mennyit mászkáltunk erre a lányokkal! – lelkendezik Roberta. – Tinikoromban ez a város maga volt a csoda. Haragudtam is az anyámra, hogy kiragadott innen.

– Elváltak a szüleid?

– Nem, még most is házasok. Csak éppen apu tizenöt éves koromban visszament Molfettába, s azóta a családja sajt üzemében dolgozik. Én meg anyuval maradtam, s kicsúszott a lábam alól a talaj, mert azóta sem mondták el, hogy mi történt. Évente egyszer-­kétszer találkoznak, s úgy tesznek, mintha ez volna a természetes. Nem csoda, hogy azóta is csak várok és tipródom. Talán ezért sincs saját családom, s keveredem mindig lezáratlan helyzetekbe...

– Értem. Ketyeg a biológiai órád – fejezi be a mondatot Robert. Magán is meglepődik, hogy ilyen pimasz megjegyzés hagyta el a száját, ami ráadásul sértő a nő számára, hiszen a kettejük közti korkülönbségre figyelmezteti. A nőnek évei vannak, neki meg lehetőségei; bármekkora igazságtalanság is ez a leosztás. Éppen a Szentháromság­szobor előtt állnak. Robert szándékosan úgy fordítja maga elé a nőt, hogy arcát megvilágítsa az utcai lámpa fénye. Nézi őt, s ujjaival lassan végigsimít Roberta arcán – mire a nő a férfi tenyerébe hajtja a fejét. Robert átöleli. Maguk sem tudják, mennyi ideig állnak így. Jó egymás karjában megpihenni. Miért is hazudjanak maguknak? A csendet Roberta töri meg. Hátralép és megszólal:

– Negyvenéves vagyok, és nem lehet gyerekem – ám mire az utolsó szó elhagyja a száját, a férfi már csókolja. Lágyan, gyengéden, leheletnyi erőfeszítéssel ízlelgeti a nő ajkát.

– Harmincéves vagyok, a tökéletes életem romokban, és egy gyönyörű, őrült nőt tartok a karjaimban – suttogja a nő hajába, majd a derekánál fogva felkapja, s forogni kezd vele. Roberta felkacag, a tempó egyre gyorsul, kis híján elesnek. Nem könnyű egyszerre pörögni és csókolózni, de nem érdekli őket. Ahogyan az sem, hogy a járókelők megállnak, és megbámulják ezt a bolond párt, akik a tér minden egyes szobra, szökőkútja előtt legalább három percig belemerülnek a csókolózás mámorába. Órát lehetne állítani hozzájuk. A Duna partjára érnek: nézik a hullámzó folyót, a vízben úszó esti fényeket, belefeledkeznek a látványba. Robert végül a nő vállára teríti az öltönykabátját. Ő nem fázik, sőt: izgalom fűti, elegye a sóvárgásnak és a megmagyarázhatatlan férfivágynak. „Akarom ezt a nőt. Nem vagyok normális!” Roberta lassan kicsúszik a férfi zakójából, az ölelése elől azonban nem tér ki.

– Mi lesz most? – kérdezi halkan, miközben apró csókokkal teríti be a férfi arcának minden szegletét. Robert lassan, de megfontoltan válaszol:

– Most? Visszasétálunk a hotel halljába, és kapsz egy jóéjt­puszit. Utána felmész a szobádba, én is a sajátomba, és alszunk néhány órát.

A nő kislányosan lebiggyeszti az ajkát. Robert mulat rajta, majd folytatja:

– Holnap megünnepled a barátnőiddel a szülinapodat, de végig a ma estén jár majd az eszed. Én beülök reggel a konferenciaterembe, megtartom a prezentációmat, de egész idő alatt csak rád fogok gondolni. Kezem a telefon képernyőjén matat majd, de akkor is kibírom. Egyik barátom mindig azt mondta, hogy a visszafojtott vágy a legtermékenyebb vágy. Jó lesz így?

A nő bólint, majd kéz a kézben visszasétálnak a Hotel am Domplatz portájához. Minden úgy történik, ahogy a férfi mondta. Másnap este Roberta megáll a bárpultnál a neki háttal ülő Robert mögött.

– Leülhetek? – kérdezi félénken. Robert megfordul, nyoma sincs a tegnapi kisfiús tekintetnek. Egy férfi tekintete ez. Magához húzza a nőt, kezét a dereka köré fonja, s úgy csókolja, mintha nem lenne holnap.

– Csak téged vártalak, kedvesem! – s olyan tüzes tekintettel néz rá, amelyből bármi lehet. Minden – és semmi is. Amelyik Robertával elhiteti, hogy a nőnek nem évei, hanem lehetőségei vannak...