Emlékszem, hogy aznap csoda szép tavaszi napra ébredtünk, talán az évtized legnagyobb éjjeli vihara után. A hatalmas szél felkapta és magával vitte kis falunk templomának alig felújított tetejét, én viszont mit sem sejtve szálltam fel a Zselízre tartó reggeli buszra, hogy aznap érettségi vizsgát tegyek.
Nem féltem, nem izgultam, és bár tanulhattam volna kicsit többet, mégis emelkedett lélekkel vártam a megmérettetést. Mit éreztem a buszon zötykölődve? Azt, hogy ezzel a nappal lezárul valami az életemben, de végül is egyszer pontot kell tenni annak a négy évnek a végére, mikor is gyerekből felnőtté váltam.
Harminc évvel ezelőtt a miénk volt az a generáció, amelyik a rendszerváltás után járta végig a gimnáziumi éveket, és járult a zöld asztal elé, hogy kilépjen utána egy új és szabad világba. Mert mi még kisgyerekként pionírnyakkendőt kötöttünk, május elsején munkásdalokat énekeltünk, a Lenin-szobor előtt masíroztunk – és az olvasókönyvünk azzal volt tele, hogy anya dolgozik, apa dolgozik, és mindenki boldog. Szlovák képeskönyvünkből vidám traktorosok és fejőnők mosolyogtak ránk, hirdetve a kommunizmus tökéletességét. Mi pedig boldogan diktáltuk, hogy milyen autónk van otthon, ha a tanító néni megkérdezte.
Mert akkoriban többek között ezt is megkérdezték, és az adatokat gondosan feljegyezték. Így éltünk, mert így kellett élnünk. Karácsonykor pedig sorban álltunk narancsért anyuval: tudomásul vettük, hogy a tökéletesen is hiba eshet, de azért mi még narancsot, banánt szerettünk volna az ünnepi asztalon látni. A kérdések csak később jöttek, de akkor már a világ is változóban volt. De nem annyira, hogy ne járjunk brigádmunkára: középiskolásként szőlőt metszettünk, krumplit szedtünk, paradicsomot osztályoztunk a környező településeken...
Intelem a középiskolás diákokhoz (Covid alatti, való életből vett jelenet) „Lányok, ezek lesznek életetek legszebb évei” – mondja az osztályfőnök a diákjainak. A válasz: „Tanárnő, EZEK???”
A gimnáziumi négy évem
A tanároknak akkoriban tartásuk volt, a tananyagnak meg értelme. Szeretettel gondolok vissza ezekre az évekre. Nem emlékszem olyanra, hogy bármelyik tanár elviselhetetlen mennyiségű feladattal traktált volna bennünket, vagy hogy a család a bonyolultabbnál bonyolultabb matekpéldáink felett törte volna esténként a fejét. Voltak szeretett tantárgyaim, amelyeket érdeklődéssel tanultam, ilyen volt például a matematika, a történelem és a magyar. Más órákat – a fizikát és a kémiát – csak mérsékelt figyelemmel ültem végig, a fő szempont az volt, hogy tudjak valamit mondani, ha felelésnél rám kerülne a sor. Mert mi még minden órán feleltünk. Bizony. Írásbelik is voltak, de nem olyan gyakran, mint manapság, és az sem történhetett meg, hogy a diák hangját a tanár az érettségi asztalnál hallja először. (Ma ilyen is van.)
Bennünket még nem riogattak az érettségi vizsgával, nem stresszeltek, nem ijesztgettek, hiszen a zöld asztalnál semmi mást nem kértek tőlünk számon, mint a négy év tananyagát. Volt akkoriban egy szép és vastag A4-es füzetem a tételekre rendszeresítve. Sőt, külön füzetet kapott mindegyik tantárgy. Nyomtató vagy fénymásoló akkor még nem segítette a tanulást, de nem is volt rá szükség, hiszen miközben egymás után lekörmöltük a tételeket, már át is ismételtük a tananyagot. Mindent összevetve szerettem az osztályközösségemet, amelyikkel együtt koptattuk a padokat a – ma már nem létező – B osztályban.
Mert az épület
...fájó emlékként él nemcsak az én, de sok más régi diák emlékezetében is. Az osztályunk átépítés áldozata lett, eltűnt a süllyesztőben – ma már csak az emlékeinkben bukkannak fel a régi keszekusza padsorok. Pedig nagyon szerettük az ódon falakat, a boltíveket, a kopottas padlót és a stílusos lépcsőházat. Hangulatuk volt, és az egész épület erőt sugárzott: a tananyagon kívül naponta szippantottunk ebből az erőből egy nagy adagot. A zselízi gimiben érettségiztem, mondom ma is büszkén, ha kérdezik. A gimnázium azóta átköltözött egy másik épületbe, Comenius lett a neve, a régi épület falait pedig ma ovis gyerekek kacagása tölti be. (Az élet, hála Istennek, megy tovább...)
Az én utam
Tudjuk, hogy a kommunizmusban a hittan vörös posztó volt, vagyis tilos valami. Viszont friss rendszerváltókként nekünk már volt lehetőségünk arra, hogy hittanórákat látogassunk – és bár csak néhányan hallgattuk László atya óráit, azokat éppúgy szerettünk, mint a taizé-i énekes találkozókat vagy bálokat. Én a keresztény énekkarok által egy új világba csöppentem bele, és nyitott szívvel közeledtem ehhez a sokszínű és sokhangú világhoz. A cserkészettel való kacérkodásom is ezekre az évekre tehető: akkoriban szinte minden városban, faluban alakult cserkészcsapat. Mindez erősen motivált, hogy később a pedagógusi diploma mellé hitoktatói képesítést szerezzek, majd ovis hittanos és kisközis foglalkozásokat tartsak.
De nem szaladok előre, hiszen a négy év alatt annyi minden történt velünk, gimisekkel! Megmérettetéseken vetünk részt; sokan a sportban találták meg önmagukat, én a szavalóversenyeket vártam izgatottan minden évben. Érdekesmód visszahúzódó, önmagával küszködő kamaszlány voltam, a színpadon mégis le tudtam vetkőzni minden görcsömet. S míg a többiek gőzerővel tanultak az érettségi vizsgákra, én be-bejárogattam a komáromi színház próbáira. Az egészből annyi lett, hogy statisztáltam a Mária evangéliuma című rockoperában, de a végén visszatértem igazi szerelmemhez (ez pedig a zene volt). A színház iránti rajongásom viszont máig megmaradt.
Mozart szalagos magnón
A gimnáziumi évek alatt kezdtem ráérezni a zenélés szépségére. Hatéves korom óta zongoráztam, s míg alapiskolás koromban legszívesebben elblicceltem volna az elméleti zeneórákat, a középiskolában rabja lettem mindenfajta zenével kapcsolatos dolognak. Komolyzenét hallgattam a szalagos magnón, Mozart és Csajkovszkij szólt a szobámban, a zongorázás mellett gitározni tanultam, emellett énekórákat vettem. Valahogy magától jött, hogy zenepedagógusi pályára lépjek (pedig soha nem szerepelt a terveim között az, hogy valaha zenét tanítsak). Az egyetemre készülve azonban furcsának tartottam, hogy tőlem sokkal okosabbak a fényes bizonyítványukkal inkább a – nálunk „felépítményinek” nevezett – szakosító iskolák felé kacsintgatnak.
Akkor még nem tudtam, hogy az életben semmi nem magától értetődő, s mekkora áldás lehet a támogató szülői háttér. (Hálás is vagyok érte a szüleimnek.) Ma már ezerszer jobban tudom becsülni, hogy mindig azon az úton járhattam, amelyet elképzeltem magamnak.
A nagy nap
Miközben zajlott az én (zenés) életem, az osztálytársak is keresték biztonságos határaikat: szerelmek és barátságok szövődtek, meglepő karakterek bomlottak ki. Káros cél lehet, ha a kamaszkort könnyűvé akarjuk tenni... Nem szabad. Bár osztályunkat nem kímélte az élet, mindenben volt részünk: családi tragédiák, maradandó betegségek, szülők elvesztése... Sok társunknak már zsenge korában szembe kellett néznie az élet kegyetlenségével, pedig kijárt volna nekik is a gondtalan és boldog kamaszkor.
Emlékszem, egy napon vizsgáztam mind a négy tantárgyból. A két kötelező mellett (magyar és szlovák nyelv) matematikából és történelmi ismereteimről tettem tanúbizonyságot. Hozzáteszem: meglepően jól szerepeltem, hiszen mindössze szlovákból éktelenkedett a bizonyítványomban – teljesen jogosan – egy kettes. (Érdekesség, hogy a lányom 28 évvel később hasonló érettségi bizonyítványt kapott kézhez, azzal a különbséggel, hogy a kötelezők mellett fizikából és matematikából tett érettségi vizsgát.) Szóval veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem, ahogy a régi jó mondás tartja; s juhé, már repülhettem is ki a nagybetűs életbe. Öt évvel később azonban már alig vártam, hogy újra találkozhassam a volt osztálytársaimmal. Az első alkalom még az öröm találkozója volt, sokan akkor fejezték be az egyetemet: esküvő, gyermekáldás, boldog életkezdések voltak terítéken.
Készülődés harminc év után
Sok jó kis helyen is elfér, újra és újra. Mivel az élet úgy hozta, hogy szülőhelyemtől kissé távol élem az életemet, az érettségi találkozók nekem azóta is rengeteget jelentenek. Mindegyik nagybetűs ünnepnap: egyszerre érzem az idő gyors múlását, és harminc év elmúltával azt, hogy már egy teljes élet van mögöttem. A gyermekeim felnőttek, s most ők élik azt, amit én éltem harminc évvel ezelőtt. Ugyanazt, de valahogy mégis mást és máshogyan, mert azóta nagyot fordult a világ kereke. Ám én akkor is rendületlenül mondogatom a gyerekeimnek, ahogy anno osztályfőnök koromban is rendületlenül mondogattam a szeretett osztályomnak: „Nem mindegy, hogyan telik el a középiskolás négy évetek! Kár volna elpazarolni...”
