„Szedd össze magad, légy férfi!” „Ne bőgj, mint egy kislány!” „Ne légy már ilyen mimóza!” Kevés olyan férfi van, aki ne hallotta volna gyerekkorában (de még felnőttkorában is) ezeket a mondatokat. Ezért ne csodálkozzunk, ha a férfiak félnek kimutatni az érzelmeiket. Az idők azonban változnak, és ezzel együtt a férfiak is.
Ha egész életükben azt verik a férfiak fejébe, hogy ne legyenek érzelgősek, ne csodálkozzunk, ha ők engedelmeskednek ennek az „elvárásnak”. A férfiak tehát megtanulják elnyomni, semmibe venni az érzelmeiket. Érthető életstratégia ez egy olyan társadalomban, amely tiltja számukra az érzelmeik kifejezését.
„Ha a szülő nem reagál a gyerek érzelmeire, esetleg meg is bünteti, ha kinyilvánítja az érzelmeit, akkor a gyermek megtanulja elrejteni azt, amit érez. Ez egyértelműen káros” – mondja Michaela Carter pszichoterapeuta. „Éppen ezért kamaszkorukban – de még felnőttként is – a férfiak szégyellik az érzéseiket: a gyengeség jelének tartják, ami károsítja az imidzsüket. Ráadásul sok fiúgyereknek és fiatal férfinak nincs olyan férfimintája, amellyel azonosulni tudna, nincs senki a környezetében, aki megmutatná, hogyan kell egészségesen megélni az érzelmeket. De vigyázat, ennek a férfinak nem feltétlenül kell az apának lennie” – teszi hozzá a pszichológus.
A modern pszichológia már tisztában van vele, hogy az érzelmek eltitkolása esetén hárító cselekvések alakulnak ki. Ilyen a racionalizáció (elhárítás), a mellébeszélés, a bezárkózás, illetve az érzelmi elérhetőség hiánya. Az a férfi, akit gyerekkorában folyton leintettek, aki nem mutathatta ki az indulatait, akit kinevettek, amikor félt valamitől, felnőttkorában „kemény” férfinak fog mutatkozni. Olyan lesz szinte, akár egy robot. Évente talán csak kétszer mondja majd a feleségének, hogy „szeretlek”, mert többször kimondani már soknak számít. Az ilyen apa nem képes megdicsérni a kislányát, ha egyest kap az iskolában, és a fiának azt számlálja, hogy „ne légy anyámasszony katonája”. Ezzel a kör bezárul. A kislányokból olyan nők lesznek, akiknek nincs önbizalmuk, a fiúkból pedig olyan férfiak, akik legyintenek az érzelmekre.
Ma már kutatások bizonyítják, hogy azok az emberek, akiket rászoktattak az érzelmeik elfojtására, hajlamosabbak arra, hogy különféle függőségekkel kompenzálják az érzelmek hiányát...
Jaj, azok a sémák!
A társadalmunkat alkotó férfiak jelentős részét kicsi koruk óta arra tanították, hogy nem szabad kimutatni a gyengeséget, a szomorúságot, ne adj’ Isten a félelmet. Ez a szemlélet felelt meg az akkori hagyományos nemi sémáknak. Ma már tudjuk, hogy ez mennyire károsította nemcsak a férfiak, hanem a nők életét is.
A sztereotípiák nem tükrözik a valóságot, azért ma a nőkre, édesanyákra, feleségekre, élettársakra hárul az a feladat, hogy meggyőzzék a férfiakat: ők ugyanúgy kimutathatják az érzelmeiket, mint a nők. Bár a társadalom változásához idő és nagyfokú igyekezet kell, ma már úgy tűnik, jobb napok virradhatnak ránk. „Még mindig kitapintható a társadalomban az a hiedelem, hogy egy férfi mindent megold, nincs szüksége segítségre, nincsenek problémái – főleg nem lelki problémái. Úgy látom, fokozatosan változik a helyzet. Ahogy gazdagodnak ismereteink a mentális egészségről, úgy emelkedik azoknak a férfiaknak a száma, akik szükség esetén nem szégyellnek szakmai segítséget kérni” – mondja Michaela Carter.
Ne félj az érzelmektől!
A kapcsolat elején talán nem tartjuk fontosnak az érzelmek kinyilvánítását. Talán azt reméljük, hogy a párunk idővel megnyílik irányunkban, és beszélni fog az érzelmeiről. Csakhogy ez valahogy mégsem történik meg. És miközben a rózsaszín köddel borított időszakban a vallomás a legkisebb gondunk, a hosszú kapcsolatban már fájón hiányzik a gyakori érzelmi megerősítés. Például az, hogy egy nehéz helyzetben érzelmi támogatást nyújtson a párunk. Ám ezt nem kapjuk meg. Ismerős a helyzet?
„Mit tegyek? Miért ilyen érzéketlen a párom?” – kérdezzük magunkban. „Hát nincs benne egy cseppnyi együttérzés sem?” Egy ilyen indulatos és kétségbeesett kérdés nagy kárt tud okozni a párkapcsolatban. Könnyű pálcát törni a férfiak felett. Ha azonban azt szeretnénk, hogy mindkettőnk számára kielégítően és reményteljesen folytatódjon a kapcsolat, nem marad más hátra, mint segítő kezet nyújtani a párunknak. Talán mi leszünk az elsők, akik ezt megteszik...
„Általában segíteni szokott, ha biztonságos és támogató környezetet teremtünk, amelyik megfelelő arra, hogy a férfi megnyíljon. Kritizálás helyett el kell fogadnunk a társunk érzelmeit, figyelmesen végig kell hallgatnunk őt – és valóban érdeklődnünk az iránt, amit mond. Az is nagyon fontos, hogy mi is beszéljünk az érzelmeinkről, és megmutassuk: ugyanolyan sebezhetőek vagyunk, mint ő” – mondja a pszichológus. Ha az igyekezet nem segít, nincs értelme évekig hadakozni. A nő feladata nem az, hogy élete végéig a párja terapeutája legyen. Arra itt vannak a szakemberek. Ha sikerül meggyőzni a párunkat, hogy segítséget kérjen, félig már győzelmet arattunk.
„Határozottan érdemes pszichoterapeutához fordulni, ha komoly kommunikációs zavart élünk meg a párunkkal szemben, és nem tudunk egymással megfelelően, nyíltan és hatékonyan beszélni az érzelmeinkről. Akkor is érdemes segítséget kérni, ha hosszabb ideje tart az érzelmi távolság, vagy olyan hosszan tartó konfliktusunk van, amelyet nem sikerül megoldanunk” – tanácsolja Michaela Carter. A párterapeuta emellett abban is segíteni tud, ha nem találunk érzelmi támaszt a párunkban.
Az én fiam sosem sír
Könnyű az anyóst és az apóst hibáztatni a férjünk érzelmi zárkózottsága miatt. De azért a saját gyereknevelési módszereinkre is tekintsünk kritikusan. Valóban soha nem szóltunk rá a gyermekünkre, hogy ne hisztizzen? Ez a mérgező mondat az érzelem visszafojtására nevel! Sok anya akaratlanul is a hagyományos gyereknevelés szabályait követi, holott azok csak fölösleges károkat okoznak. Gondoljunk arra, hogy a fiunk érzelmi élete a mi kezünkben van. A jól megválasztott szavak esélyt adnak arra, hogy gyerekünk egyszer majd egészséges és boldog párkapcsolatban éljen.
A legtöbb kárt önkéntelenül követjük el. Csak jót akarunk a fiunknak, ha arra tanítjuk, hogy minden körülmények között legyen erős, ne mutassa ki, hogy gyenge, esetleg fél. „Azt mondjuk a fiunknak, hogy ne sírjon, mert meg akarjuk óvni attól, hogy a többi gyerek kigúnyolja. Azt hisszük, ha kimutatja az érzelmeit, kiközösítik” – írja könyvében Fiona Forman ír pszichológus, aki évekig dolgozott egy iskolában, ahol több száz gyermek sorsát kísérte figyelemmel.
„A szülőknek tudniuk kellene, hogy a sírás az érzelmek, a bánat és a csalódás egészséges kifejezése. Ha egy fiú hosszú ideig magába zárja az érzelmeit, akkor egy idő után már nem is tudja átélni őket. Ez rossz hatással lehet a lelki egészségére, felnőttkorában pedig képtelenné teszi a meghitt, nyílt és őszinte kapcsolat kialakítására” – mondja Fiona Forman. Véleménye szerint a fiúk így a rendkívül káros „igazi férfi” magatartást sajátítják el, amely egy kemény és megközelíthetetlen férfit takar, pedig ez a kép meg sem közelíti azt, amilyenek valójában. Ezt pedig egyetlen szülő sem kívánja a gyerekének.
