Emlékszem az érzésre 13 évvel ezelőttről. Akkor borult először a bili. Apám rájött anyám hűtlenségére.
Lányok, azonnal befelé a szobába! – dörren ránk apa dühtől eltorzult arccal. Nincs értelme ellenkezni. Régen megtanultuk már, hogy ezt az arcot és ezt a hangnemet komolyan kell venni. Félreértés ne essék! Apa sohasem bántott minket, de a szavak néha nagyobbat csattannak, mint egy pofon. Sírás. Kiabálás. Hangos szópárbaj. Csend van. A csend rossz. A csend félelmetes.
Bumm. E hang hallatán mindketten összerezzenünk. Valami épp most törött össze. Karjaimba ölelem a húgomat, befogom a fülét, és megnyugtató szavakat mormolok az orrom alatt. Így védelmezem, miközben ő szánalmasan hüppög. Az én szememből is némán potyognak a könnyek. A szüleim újult erővel vetik bele magukat a vitába. Bár inkább csak az apám kiabál, de anyám sírása adja hozzá a hangaláfestést. Szívem szerint kirohannék, hogy közéjük álljak, ahogyan mindig is tettem, amikor összeszólalkoztak. A viták nagyon gyakoriak nálunk, legalábbis akkor, mikor apa otthon van, és nem dolgozik. Szeretem az apámat, de amikor itthon van, mindennek aszerint kell történnie, ahogyan ő azt elképzeli. Anyunak nincs szava. Nálunk a gyereknevelés annyit jelent, hogy apu megmondja, mit szabad tenni, mi pedig tesszük. Vitának, kifogásnak nincs helye.
A döntés
– Lányok, gyertek ki a szobából!
Nem akarunk kimenni. Nem akarunk ebben részt venni. Nem akarunk választani. Szívünk mélyén tudjuk, hogy a családunk már rég szétszakadt, de nem merünk vele szembenézni. Főleg azt nem akarjuk, hogy a szülők feltegyék nekünk a nagy kérdést. Tudjuk, hogy kit választanánk, de nem akarjuk kimondani.
– Anyátokkal úgy döntöttünk, elválunk.
Érzem, ahogy a testem megfeszül, ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből. A húgom hangos zokogással anyám ölébe veti magát, anyám arca ég a szégyentől. Apára nem merek nézni. Apa tekintete mindig acélos, az érzelmeit álarc mögé rejti. Nem akarom, hogy most más legyen az arca.
– Miért? – teszem fel a kérdést, amire vár. Pedig tudom a választ. Ó, milyen régen tudom már! Mégsem mondom ki. Nem akarom, hogy azt érezze, én is elárultam. Pedig elárultam. Rájöttem, hogy anyunak viszonya van. Az pedig már évekkel ezelőtt volt. Fájt, amikor megtudtam, csalódott voltam, de nem csináltam semmit, mert azt is láttam, hogy madarat lehet fogatni vele, olyan boldog.
– Kérdezzétek anyátokat! – s ezzel slissz, apám egy mély sóhaj kíséretében távozik.
Mögötte az ajtó hangos csattanással becsukódik. Szeretnék utánamenni, megvigasztalni, mégsem mozdulok. Nem tudom, hogyan kell egy olyan embert megölelni, aki szinte soha nem ölelt magához.
Vissza a kiindulópontra
A napok összemosódnak. Anyu sokat sír, apu továbbra sincs otthon. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Apu máskor sem volt nagyon otthon. Talán ezért sem jöttek ki anyuval. A távolság megöli a kapcsolatot, ahogy a tűz is kialszik, ha nem táplálják a lángot. Épp a leckémet írom, amikor anyu jelenik meg a szobámban. Arca vörös, olyan, mint a pöfeteggomba. Fogyott is.
– Nem fogunk elválni! – jelenti ki rekedtes hangon. Összezavarodom. Mi történt?!
– Hogyan? Nem értem – hitetlenkedem. Nem tudom elképzelni, ezek után hogyan maradhat együtt két ember.
– Apád úgy döntött, ad nekem egy második esélyt.
Mindezt úgy mondja, mintha a fogát húznák. Mint aki egyáltalán nem akar második esélyt kapni. Fél. Látom a szemében. Fél maradni. Fél, hogy egész életében boldogtalan lesz, de az új életétől is fél. Mi lesz, ha egyedül nem lesz képes eltartani bennünket a húgommal, annak rendje-módja szerint kiiskolázni. Fél, hogy megszólja a falu, az emberek majd összesúgnak a háta mögött. Ezért inkább marad. Az emberek mosolyogva dicsérnek minket, mert lám, nálunk minden klappol.
Tényleg nincs mit tenni!
Látom őket együtt, és tudom, hogy egyikük sem boldog. Apa szerelemhiányban szenved. Szenved, mert a felesége nem bír ránézni, pedig most nagyon igyekszik. Anya is szenved, mert olyan férfi mellett él, akit nem szeret. Szerelemre vágyakozik, figyelemre, tocsogós érzelmekre. Apa sohasem becézgeti; sem nőnapra, sem a szerelem ünnepére nem vesz neki virágot. Nem dicséri meg az új frizuráját, nem érezteti vele, hogy különlegesnek látja, „egyetlenemnek”. Apa képtelen arra, hogy kimutassa az érzelmeit. Nem az az ember, akinek a tekintetében jó megfürödni. Már nem is veszekednek, csak ritkán. Kerülik egymást. Nem szólnak egymáshoz, csak a legszükségesebbet, rövid választ igénylő kérdéseket intéznek egymáshoz. Olyanok, mint két idegen. Apunak így is jó. Az a lényeg, hogy anyám ott legyen mellette, a többi neki nem számít. A húgommal már felnőttünk, de mikor a szüleinknél vagyunk, megáll az idő. Megint kicsi gyerekek vagyunk, akik anno évekkel ezelőtt ott várakoztak a szobában. Világégés, fej vagy írás, kié legyen a gyerek.
Bekövetkezik az elkerülhetetlen
Anyu szerelmes. A félelmek ugyanazok, de valami megváltozott. Mi jócskán megnőttünk, miattunk igazán nem kellene maradnia. Mi tartja akkor vissza?! A szánalom? Vagy egyszerűen csak sajnálja aput? Nem értjük, miért nem lép. Kezdődik minden elölről. Újabb végeláthatatlan viták, kiabálások, szitkok. Apa ordít, hogy kígyót melengetett a keblén. Anya visszaüvölt, hogy neki is joga van a boldogságra. A húgommal mindketten hallgatunk. Hallgatjuk az egyiket, a másikat, egyiküket sem. Próbálunk középen maradni, két híg tojásnak a közepén. Azt várja mindkettő, hogy álljunk a pártjára. Mindkettőnek igaza van – és egyiknek sincs. Anyunak ezért, apunak amazért. Fogalmam sincs, mi tartotta őket egymás mellett annyi éven keresztül. Semmiben sem értenek egyet, ők ketten ég és föld. A házasságuk már az elejétől kezdve kudarcra volt ítélve. Anya végre eldöntötte: ő válni akar. Elég már a huzavonából! Ha együtt nem ment, majd külön menni fog.
Válás után
Ha őszinte akarok lenni, nem erre számítottam. Azt reméltem, hogy a válás után kisüt a nap, szétoszlanak a felhők. Tévedtem. Bár anyu végre boldog, új párja van. Apu viszont belekeseredett a magányba (amit ő választott). Nem ismerkedik, begubózik és a sebeit nyalogatja. Mi, a lányai sem tudjuk kibillenteni az önsajnálatból. Vannak jobb napok, mikor azt hisszük, nocsak, lassan túl leszünk a nehezén, de aztán megint visszaesik. Rágalmak. Szitkok. Sértések. Rajtunk csattan az ostor. Ha neki fáj, nekünk is fájjon! Fakóra mosták a párnahuzatot a könnyeim.
A gyomrom minden találkozás előtt görcsbe rándul, félek, hogy megint cirkuszolni fog. Ma vajon milyen sértéseket fog a fejünkhöz vágni? Mi vagyunk a bűnösök, százszorosan és ezerszeresen! Én és a húgom, mert nem tudtuk maradásra bírni anyut. Hallgatunk, pedig az elménk sikoltozik: ELÉG VOLT!
Családi ünnep
Az ünnep nálunk nem móka és kacagás. Bárcsak ne is lennének ünnepek! Minden eseményt körültekintően megkomponálok, hónapokkal előre. Ezt is magamra veszem, pedig nem is kabát. Aztán persze az utolsó pillanatban minden dugába dől. Kezdhetem elölről. KETTÉ KELL OSZTANI A CSALÁDOT! Ez a mottóm. Még jó, hogy bőséggel akad rokon a családban. Az egyik fele anyuval ünnepel, a másik fele pedig apuval. Én pedig megszakadok a munkában. Külön teríték a szombati partinak, külön a vasárnapinak. Két torta, két (vagy inkább négy) adag hidegtál, kétszer nagytakarítok, kétszer vágom magam glédába. Kétszer gyújtok gyertyát, kétszer fotózkodunk. Mosolygunk vidáman, mint a piros nyakkendős úttörők a régi fényképeken. Elvégre így illik. Már magam sem tudom.
Tükör
Ha belegondolok, elképesztően képmutató életet éltünk. Őszinte embereknek mondtuk magunkat, közben folyamatosan színészkedtünk. A saját hozzátartozóinknak is szent meggyőződése volt, hogy a mi életünk maga a tökély. Eljátszottuk, hogy minden rendben van, hogy boldogok vagyunk. Közben hervadtunk, mint az őszi virágok. A látszat nálunk mindent vitt, meggyőztük magunkat, hogy ez így normális. Próbáltunk a felszínen maradni, miközben a hullámok lassacskán összecsaptak a fejünk felett.
Zárszó
Leszünk-e valaha egészséges felnőttek? Szeretném azt mondani, hogy igen. Én a magam részéről képtelen vagyok elviselni az érintéseket. Nem szeretem, ha megölelnek vagy az arcomhoz érnek. Csakis a férjem közelségét fogadom el. Foggal-körömmel ragaszkodom a családomhoz, és minden erőmmel azon vagyok, hogy életben tartsam a lángot a férjem és köztem. Attól félek, hogy idővel a mi házasságunk is hasonló sorsra jut, mint a szüleimé. Általában eszembe sem jut, de ha igen, akkor nagyon. Ahogy mondják, a félelem megeszi a lelket. A férjem gyerekkora sem volt felhőtlen. Szükségünk van egymásra. Egymást erősítjük, biztatjuk. A húgom pont az ellentétem. Neki az ölelés és a testi mindent visz, viszont hamar megszólal nála a vészcsengő. Ezért nemigen sikerül hosszabb távú kapcsolatokat kialakítania: megfutamodik, mielőtt a viszony komolyra fordulna.
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül
bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután
sokáig elkerülnél.
József Attila
Kocsis Emese
