Hazánkból elszármazott szülők gyermeke, a ruszin nemzetiségű amerikai képzőművész, Andy Warhol a 20. század hatvanas éveiben már kimondta, hogy a média világának köszönhetően mindenkinek jár majd 15 percnyi hírnév. De hol volt ez akkor még! S lőn! A Facebooknak köszönhetően manapság 5 percnyi hírnévre bármelyikünk számíthat, aki szerepet vállal a virtuális világban.
Vajon létezik-e élet a Facebookon kívül? Ma már úgy néz ki, nemigen. Ki, mit és miért oszt meg az oldalán? Milyen helyet foglal el az életünkben az arckönyv, a fészbuk, az FB? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a választ.
Ildikó (40), hivatalnok
– A Facebookot elsősorban a kapcsolattartás céljából használom. Hat barátnőmmel együtt van egy „csajos“ körünk. Létrehoztunk egy csoportot, s itt tartjuk egymással a kapcsolatot. A távolabbi ismerősöket is könnyebb itt felkeresni, mint a valóságban. Nemrég sikerült összehozni a főiskolai találkozónkat. Csoportot alakítottunk, s ott beszéltük meg a találkozó részleteit. Jó dolognak tartom a közösségi hálót, mert aktuális információkat szerezhetek azokról is, akikkel nem találkozom napi szinten. Én nyitott emberke vagyok, és a Facebookon keresztül betekintést engedek barátaimnak életem fontos helyszíneire.
– A hétköznapokban civil szakmám van, a hétvégéken viszont fellépek: énekelek. Így nagyon sok helyen megfordulok, híres és ismert emberekkel, sőt, celebekkel is találkozom. Szeretem feltenni az oldalamra a velük készült fotókat, és beszámolni az élményeimről.
– A képekről az a véleményem, hogy névbejelölés előtt jobb, ha megkérdezzük a képen szereplő személyt. Természetesen ez nem vonatkozik a régi óvodai, általános iskolai fotókra. Egészen más a helyzet a nem túl jól sikerült fényképekkel vagy a bulis felvételekkel, amelyekre az ember nem igazán büszke. Ilyenkor megkérdezés nélkül senkit sem szabad bejelölni. Sajnos, korunkra jellemző, hogy valóban „az az ember létezik, aki fenn van a Facebookon“. Valóban itt a legegyszerűbb kommunikálni, sajnos, sokaknál ez helyettesíti a valódi, élő beszélgetéseket. Pedig nincs párja annak, ha valakivel leülünk, és a saját, tökéletlen, de igazi valónk beszélget. Nekem mindig hiányoznak a gesztusok, az érzelmi visszacsatolás.
Mert a Facebookon kicsit elfogultak vagyunk magunkkal. Mindenki igyekszik a legjobb formáját hozni, a legelőnyösebb fotókat feltenni magáról. Megmutatni a széles világnak hogy ő milyen sikeres, milyen karcsú, milyen remek kiránduláson volt... Szóval fényezzük magunkat ezerrel.
– Azt viszont jó fejben tartani, hogy itt is vannak biztonsági szabályok. Egy ismerősöm, sajnos, a saját kárán tanulta meg a leckét. Amikor a családjával elutazott, szinte minden pillanatról tudósított. A megérkezés éppúgy fenn szerepelt az oldalán, mint a repülőtér és a visszaérkezés. Közben otthon kirabolták a lakásukat, és a betörőknek még a nyomokat is volt idejük eltüntetni. Ezért mindig jobb, ha a fotókat csak a hazaérkezésünk után osztjuk meg. Vagy ha mégis, csak egy szűk, megbízható kör férhessen hozzá az információkhoz. A Facebookot mégsem tartom veszélyesnek. A gyerekeim oldalát is ismerem (a jelszavukat természetesen nem), néha megnézem, miket osztanak meg az ismerőseikkel. Nekem nem is ezzel van bajom, inkább az internettel. A neten a gyerekek, kamaszok korlátozás nélkül hozzáférhetnek káros tartalmakhoz. Ez ellen azonban igazán semmit sem tudunk tenni (ha nem nézi otthon, megnézi máshol), ezért inkább beszélek velük a veszélyekről.
Regina (18), tanuló
– A Facebookot jó dolognak tartom, de nem tetszik, hogy csaknem naponta újítanak rajta, hogy folyamatosan változik. Emiatt akadozik, és nem működik rendesen. Nem igazán töltök vele sok időt, nagyjából napi 2-3 órát szánok rá. Azt is csak azért, hogy tudjak a rég nem látott, távol élő barátaimról. Én úgy vettem észre, hogy a mai fiatalok kinevetik azokat, akik nem regisztráltak a Facebookon. Pedig ez mindenkinek a magánügye, nem kell mindig a farkasokkal üvölteni... Nem tetszik az se, hogy a Facebook megengedi, hogy olyan neveken is regisztráljanak, mint Egy Ember, Kicsi Maszat, és még sorolhatnám...
Darina (37), adminisztrátor
– Keresztfiam, Kristóf készítette el a Facebook-fiókomat. Először nem is tartottam fontosnak, de azután kiderült, mi mindenre jó. Fokozatosan bejelölgettek az osztálytársaim. A komáromi mezőgazdasági középiskolában érettségiztem, Gadócon. Az iskolát már felszámolták, az utolsó tablókat néhány hónapja sikerült átmenteni a gadóci kis kultúrházba. Ez az épület az iskola közelében van, eléggé lepusztult állapotban. A 100 éves Alma Mater társulás bérbe vette és felújítja, hogy a volt diákoknak legyen méltó találkozási helyük. Ennek kapcsán született egy zárt oldal a Facebookon: Gadóc Emlékére 2010. Előtte volt már egy gadóci oldal, onnan a volt diákok átléptek erre az újra, és mindenki igyekezett beajánlani az ismerőseit is. Én abban az időben otthon voltam a kislányommal, és volt időm az oldallal foglalkozni. Kommenteket írtam, képeket tettem fel. Így figyelt fel rám Beke Tibor, és én lettem az oldal egyik adminisztrátora. Jelenleg 523–an vagyunk a csoportban, ezek közül nagyjából 100-an aktív tagok vagyunk.
– A világ számos tájáról jelentkeznek: Svédországból, Angliából, az USA-ból, Csehországból, Magyarországról. A legfiatalabb gadóci 2009-ben, a legidősebb 1962-ben érettségizett. Találkozókat, összejöveteleket szerveztünk. Egy 113 éves iskola 2009-ben megszűnik, és diákjai még 2012-ben, 2013-ban is találkoznak! Van miről nosztalgiázni, hiszen ugyanabba az épületbe jártak, ugyanazokban a padokban ültek, ugyanazok voltak a tanáraik. Sokan ma is mezőgazdálkodással, erdészettel, borászattal foglalkoznak, és velük meg lehet beszélni a szakmai dolgokat: mit tegyünk a szőlővel, miért sárgul az almafánk... Vannak egykori tanulók, akik régi tanáraikat máig is felhívják egy kis szakmai segítségért.
Aki nem tud személyesen eljönni, az is megnézheti az oldalon a fényképeket, a tablókat, az iskolai kirándulások emlékeit és az egykori iskolát. Én azt tartom: nagyon jó dolog a Facebook, mert segíti a közösségalakítást, de soha nem helyettesítheti az élő kapcsolatot!
István (44), író, költő, pedagógus
– A Facebook számomra elsősorban ingyenes elektronikus napilap – „interaktív folyóiratként” használom. Ha kedvem van, belelapozok, mert érdekel, mit gondolnak, tesznek, olvasnak, néznek, hallgatnak a távolabbi barátok, ismerősök, mi az, aminek örülnek, amin bosszankodnak. Az én ismerőseim szellemes vagy épp elgondolkodtató szövegekkel, képekkel bombázzák a retinát. (A közelebb állókkal, élőkkel persze inkább személyesen beszélem meg a közös dolgainkat.) Csetelésre, levelezésre ritkábban használom, játszani pedig végképp nem szoktam rajta, a játékfelkérések irritálnak. A közösségi hálót jó ötletnek tartom: csak az előnyeit élvezem, a hátrányaitól nem szenvedek. Nem töltök fenn sok időt, nem lettem a rabja. Én használom a hálót – s nem ő engem.
– Mindig örülök neki, ha felbukkan rajta egy régi ismerős, még ha csak a virtuális térben is. A „Mi jár a fejedben?” kérdés néha versírásra inspirál, és egyszerű, könnyebben emészthető szösszenetek születnek ilyenkor. Fészbuk-versek! Jóleső érzés, hogy villámgyorsan eljutnak az olvasóhoz ezek a pársorosok. Ismerőseim között nagyon sok író- és költőember van. Ha valahol megjelenik valamilyen írásuk, a kiposztolt linkek segítségével tudomást szerzek róluk. Mint online szerkesztő, heti több alkalommal is eljuttathatom az érdeklődőkhöz a hírt a tartalom frissüléséről. S ez jó, jó! A másik oldalon megértem azokat, akik nem szeretnék, hogy a világ összes titkosszolgálata az ő fotóikat nézegesse, az ő gondolataikat szűrje-elemezze, az ő csetelésükbe csorgassa a nyálát. Megértem. „Kémek, mémek kotródjanak.” Van élet az interneten túl is. Nem csak a blúzéheseké a világ.
