Anyává válni hatalmas csoda. Ikreknél pedig dupla csoda. Mindennap hálát adok a Teremtőnek, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna.
Mindez nem mai történet. Éppen 19 évvel ezelőtt, egy szép nyári napon csapta össze a tenyerét az orvosnőm. Így tudatta velem, hogy két – de lehet, hogy három – buborékot lát a méhemben.
Meg kell hagyni, hogy a doktornő valamilyen oknál fogva nagyon örült – nyilván egy kisvárosi orvos ritkán diagnosztizál hármasikreket. Rólam nemigen lehetett elmondani, hogy elöntött a boldogság. Az én lelkiállapotom inkább megrendült: kevés hasonló sokkhatás ért életemben. Ellentmondásos érzés volt megtudni, hogy két (három?) gyermekem születik egyszerre. Kiszédültem a rendelőből, s ezzel elkezdődött a jövőbeli négyszeres anyuka életem első napja.
Ketten lesznek
A következő ultrahang tisztán kimutatta, hogy két gömböcske tapadt meg a méhfalon. A harmadik időközben meggondolta magát. Négyéves nagyfiam és kétéves kishúga mellett nem volt sok időm a jövőről elmélkedni. De miért is ment volna minden a papírforma szerint? Augusztus végén még nem volt semmi hasam, mert állandó hányingerrel küszködtem (nem csak reggel), így alig ettem; egy hónapra rá viszont akkorára nőtt a pocakom, hogy a környezetemben mindenki rácsodálkozott. Két kisgyerek mellett nem pihenhettem felrakott lábbal, de minden rendben volt a babákkal. Pedig veszélyeztetett terhes voltam, kéthetente látogattam az orvost, aki rendre megnyugtatott. Igazság szerint nehezen viseltem a várandósságot, mindig valami váratlantól rettegtem, hogy egyszer csak baj lesz az ikrekkel. Ám ők vígan lubickoltak bent a pocakomban, egyre nagyobbra nőttek, én meg minden nap elmondtam nekik, hogy szeretem őket.
Mivel ketten voltak, alig fértek el egymás mellett, mi meg érdeklődve figyeltük a NAGYOKKAL a benti dulakodást. Hol egy láb akarta kirúgni a hasfalamat, hol beszorult egy fej a bordáim alá – néha alig kaptam levegőt. Így telt el három hónap, mire a NAGYOK is megszokták, hogy anya nem emelhet nehezet, és néha ledől kicsikét erőt gyűjteni. Mivel a rosszullétek nem csillapodtak, nulla tápanyagbevitelem volt, nem is híztam semmit, csak átment a testtömeg a babákba.
Karácsony tájékán aztán – mikor máskor? – már egyáltalán nem éreztem jól magamat, fájdalmasan szúrt a hasam. Lepihentem, és mondtam a babáknak, hogy: „No-no, ne csináljatok nekem ilyenkor programot!”
Az ünnepek után félve meglátogattam az orvosomat. Ő hosszasan nézte a monitort, majd jobbról-balról, mindenhonnan méregette, többször is megvizsgálta a naaaaagy pocakomat, hiszen akkorra már csak egy nagy pocak voltam. Nem látott semmit, de a biztonság kedvéért beutalt a kórházba, mondván, megfigyelés szükséges, és ha nem lesz gond, egy hét után hazamehetek. Mivel babaügyben nem voltam kezdő, otthon villámgyorsan összekészítettem az kórházi alapkelengyét. Számoltam azzal, hogy nem jöhetek haza szülésig, ami kissé ijesztő volt, hiszen a kiírt időpontom március 14-e volt. Január elején aztán egy hideg hajnalon puszit nyomtam két alvó gyerekecském kipirult orcájára, és beültem az autóba. Szomorú voltam, talán el is sírtam volna magamat, ha nem egy idegen a taxisofőr.
Négy hét
Gyorsan kiderült, hogy az orvosom jól döntött, összehúzódásaim vannak, a hasamra szerelt gép is mutatta, bár én nem éreztem semmit. Elkezdődött a versenyfutás az idővel, mivel a babák még nagyon picik voltak. Engem infúzióra kötöttek, csöpögött belém az orvosság, hogy ne induljon meg idő előtt a szülés. Hetek teltek el így, miközben mellettem kétnaponta cserélődtek a páciensek. Jöttek a nők, akik mindent megtettek, hogy ne legyen gyerekük, s jöttek azok, akik gyereket akartak, mégis vérben ázva kerültek kórházba. Szörnyű volt látni egyiket is, másikat is. Én meg fogytam tovább, alig ment le valami a torkomon, pedig az ételt ágyba hozták, mert nem engedtek felkelni.
Egy január végi szép vasárnapon aztán az ügyeletes orvos fapofával kijelentette a reggeli viziten: „Ma szülünk!” Tessék? A szobaorvosom nincs is itthon, holnap jön meg a síelésből, különben sem vagyok rosszul... Mi ez a nagy sietség? És mi az, hogy szülünk? Talán szülök. Miért nem mond nekem senki semmit??? A női osztály a szokott vasárnapi tompaságban várta a délutáni látogatókat, az ünnepi rántott combot és a házi sütit. Kétségbeesetten, de felszegett fejjel elindultam a szülőszoba felé. Belül sírtam, mert egyedül voltam, mint az ujjam, de kívül vitéz voltam, aki harcot vív; csak a pocaklakó két picimnek suttogtam állandóan, hogy ne féljenek. Minden rendben lesz!
A szülés
Pár perc múlva a főrévi kórház legmodernebb szülőágyán találtam magamat, melyet távirányítóval állítottak optimális szögbe. Egy fiatal medikust ültettek mellém, aki személytelenül megvizsgált, ezt-azt lejegyzetelt, de közben rám sem nézett. (Dohogtam: Minek megy az ilyen nőgyógyásznak?) Egy aranyos nővérke váltotta, akinek be nem állt a szája, de jó volt hallgatni a csapongó csacsogást. (Legalább nem voltam egyedül.) Időről időre tájékoztatott, hogy minden rendben van, szépen tágulok, a babák is köszönik, jól vannak. Majd megjelent az ügyeletes doki, akitől idegességemben számonkértem, hogy mondja már meg, mi történik. Ő bezzeg nem pánikolt. „Anyuka, szépen haladunk, nemsokára szülünk!” Aha. (Miért szereti az egészségügyben mindenki a fejedelmi többest?)
Ez este kilenckor volt, fájdalmat még mindig nem éreztem. Két óra múlva jött egy másik orvos, aki leszúrta az első orvost, de végre beindultak az események. Infúzióra kötöttek, hogy siettessenek, jött is némi fájás, de nem volt vészes. Pár perc múlva megtelt a szülőszoba, odacsődítették az összes kíváncsi orvostanhallgatót és unatkozó nővérkét, hogy kérem szépen, így születnek az ikrek. Vagy húszan tolongtak körülöttem, de akkor már nem lázadoztam. Az orvos kiabált: „Na, anyuka, nyomjon!” Tudom, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de ez a fejezet azóta sem veszett homályba. Határozottan visszakérdeztem: „Minek?” Hiszen nincsenek tolófájásaim, sőt: semmilyen fájásaim nincsenek. „Igen, igen, most, nagy levegő, éééééés tessék nyomni!” Jó, ha annyira mondod – gondoltam magamban –, s két szüléssel a hátam mögött újból megéltem a csodát: farral kifelé tolatva megszületett az első babám. Fél szemmel láttam őt, de már vitték is tovább.
Mozgolódás támadt, az orvos megint a hasamat vizsgálta, majd „Nyomni! Nyomni!” felkiáltással kiemelte belőlem a második babát. Azóta is bennem van, hogy semmit nem tettem hozzá ehhez a másodikhoz, csak úgy megtörténtek velünk a dolgok. (Később olvastam, hogy a női test nem produkál több összehúzódást, miután megszületik az ikerpár első tagja.) Hallottam is a távolból első csemetécském mocorgását, a második viszont hallgatott. „Miért nem sír?” – kérdeztem gyanakodva, de senki nem figyelt rám. „Miért nem sír???”
Már ordítottam, amennyire csak erőmből futotta. S ekkor meghallottam egy gyenge nyöszörgést, mire kimerülve, de boldogan visszasüppedtem az ágyba. A következőkre csak homályosan emlékszem, ott hagytak megfigyelésre. Később odajött az orvos, s bejelentette, hogy két egészséges kisfiúnak adtam életet. A második babácskám inkubátorba került, de ő is rendben van... Félig alva toltak be a szobára.
Babakor
Két apró manót vittünk haza a kórházból. Annyira picik voltak, hogy keresni kellett őket a takaró alatt az autósülés-tojásban. Mindent, amit megtanultam az első két gyerekemnél, nyugodt szívvel elfelejthettem. A két fiú állandóan éhes volt: órát, időt nem mérve szoptattam őket nyolc hónapos korukig. Egyik ismerősünk megkérdezte, meg tudtam-e jegyezni, hogy mikor melyiket szoptattam. Dehogy tudtam! Mindkettő az enyém, szépen gyarapodtak: nekem ennyi elég volt. Fontosabb dolgokra sem jutott időm és energiám. Altatás? Minek az! A babák aludtak, mikor lecsukták a szemüket – pedig a két nagytesó ott ugrándozott mellettük. A legkülönbözőbb időpontokban fürdettünk, ahogy éppen összejött, akár hajnali kettőkor. Minden elvemet, tervemet feladtam, így éltük nevetős-sírós, boldog-babázós hónapjainkat.
Étel legyen, az volt az egyetlen, ami számított; ha ráadásként tiszta ruha is volt, annak nagyon örültünk – de úgy általában mindennek örültünk (ezt a taktikát választottam rágörcsölés helyett). Fogalmam sincs, hogyan éltük túl, de lassacskán a két manó kezdte felfedezni egymást, nézegették, kapdosták egymás ruháját, nagyon helyesek voltak. Semmilyen játékra, csör-gőre nem volt szükségük, hiszen ott voltak egymásnak. Csodaként éltem meg, hogy míg mindenki összekeverte őket – szerintem kereszteléskor is fel lettek cserélve, de mindegy –, addig a pici nővérük az első perctől kezdve meg tudta őket különböztetni.
Gyerekkor
Egyre jobban kirajzolódott, hogy a két fiúcska nem egymásra, hanem az idősebb testvéreire hasonlít. Az első megfontolt természetével és nagy, barna szemével a bátyjára hasonlít, a másodiknak érkezett pedig cserfes és szeleburdi, akár a nővére. A négy gyerek mindig együtt volt, s ez az ovis és kisiskolás korban hatalmas előnyt jelentett mindnyájunknak, mert az ikrek nem csak egymáshoz kötődtek. Az egyformán öltöztetést sem tartottam fontosnak: csecsemőkorukban még itt-ott kaptak ajándékba két egyforma rucit, nagyobbacskán már kifejezetten kérték a különböző pólót. Tízévesen pedig kikérték maguknak, hogy gyűjtőnéven ikreknek titulálja őket a család. Születésnapjukon mindig két torta díszelgett az asztalon, szóval megharcoltak az identitásukért. Egy idő után még a közös szoba is zavarta őket.
Kamaszkor
A két nagyobbik laza kamaszkort produkált, az ikreknél bezzeg csőstül jött a lázadás. (Dupla adagban.) Annyi konfliktusuk, összefeszülésük volt, hogy jócskán próbára tették az idegrendszerünket. A Covid-időszak kellős közepén robbant a bomba, amikor a négy gyermekem online térben otthon tanult, én meg otthonról tanítottam. Káosz volt a köbön, elküldtem őket párszor melegebb éghajlatra. Még ma sem vagyunk a végén, a fiatalemberek viszont időközben felnőttkorba léptek.