A félig-meddig tudatos álmatlansági rituálé a harmincadik évemben kezdődött. A sok kora nyári napfény, ami megnyújtja a nappalokat, engem is feltölt vibráló energiával, akár egy hús-vér napelemet. Nyughatatlanná válok, szüntelenül csak mozognék. A tetőpont a legrövidebb éjszakával érkezik el.
Akkor emlékezni szoktam. Egy „sötétnyi” múltidézés – alvás helyett. Mellesleg születésem ideje is a nyári napforduló estéjére esik. Apák napjára.
Ebben a tudatállapotban indulok az ágyamba most is. Az épp aktuális nap szilánkjai cikáznak előttem, zabolázatlan gondolatok hátán nyargalva. A töredékek alattomosan befúródnak a pilláim alá. Kísérteni kezd egy-egy elszalasztott alkalom egy szebb nap, egy szebb hét, egy szebb év megélésére. Gondolatban büszkén vállalom érzéseimet, bátran szembenézek azokkal a dolgokkal is, amelyekkel még soha életemben nem sikerült. S az a kemény hasizmú és gerincű ember vagyok, aki lenni szeretnék!
Tévedéseim sunyi módon elmagyarázzák, hogyan kellett volna jobban csinálni... Jobban csinálni az aznapi ebédet, a veszekedést, a bevásárlást, életem egész koreográfiáját. Kinyílik a tekintetem, éberen bámulok a semmibe, kénytelen vagyok elviselni önkínzó gondolataim társaságát. Kötelező hangulati elemként rázendít egy korai madárkórus az ablak alatt, a fák tetején, a bokrok ágain, a szemétkosárban, a világmindenségben, egyszóval: mindenhol.
Hajnalodik.
Nagyanyámnál a távolabbi múltban egy nyakas kakas zendített rá ilyentájt, megkínozván az utca izzadva pihegő lakóit, egészen a legközelebbi búcsúig, amikor is a húsleves gyöngyfüggönyén át a mennybe menesztették. De ezek itt!Közönséges városi, szemétzabáló verebek, feketerigók, a madárvilág páriái!
A villanykapcsoló után nyúlok, de nem lőn világosság. Feltápászkodom, az ablakhoz lépek, kibámulok az utcára. Üresség. Az éjszaka tűnőben. Megnyitom az ablakot, beleszippantok a nyirkos párába... Harmatos földet érzek a talpam alatt, és pajkosan csiklandozó fűszálakat. Lúdbőrzik a hátam, minden sejtem remegni kezd. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy sétát tegyek hálóingben, mezítláb a fűben, mohón inhaláljam az ébredező virágok kipárolgásait. Megiramodjak, és meg se álljak egészen a Dunáig, elidőzzek az ibolyaszínű ég alatt, várva egy hajóra, csónakra, tutajra, a felkelő napra vagy egyszerűen csak Valakire...
A szellő borzolni kezdi a hajamat, ahogy kelet felé nézek, s egy tincset az arcomba fúj. Őszülök, az egész tincs fehérre váltott, de szeretem ezt, mert az apám haja is így deresedett. És én mindig olyan akartam lenni, mint ő! Gyerekkoromban figyeltem minden mozdulatát, utánoztam, amiben tudtam. Ellestem főzőtudományát, a rajongását, amivel a vacsorát készítette, vagy a zöldséget, a gyümölcsöt termesztette. Közben kifejezhetetlen melegség áradt belőle, és melegség sugárzott mindenből, amihez csak hozzáért. Rendíthetetlenül hitt magában és abban, hogy amit ad, az a létező legjobb jó. Úgy adta, mintha egy mágikus kertből származó étek lenne.
Ő vajon mit gondolhat rólam? Tudja egyáltalán, hogy éjszakánként néha maga alá temet a tulajdon, tőle (is) kapott életem?
Állok az üres vízparton. Fázni kezdek, kavicsok nyomják a lábujjamat, a madárfütty elhallgat. Érzem, ahogy a kelő nap homlokomra mutat, és megjelöl egy láthatatlan vonallal. Fordulnék, hogy visszabújjak a takaró alá, de rádöbbenek: ez lehetetlen! Valami nem engedi a mozdulatot. Markolást érzek a vállamon, erősen szorító ujjakat, olyan valóságosakat, mint az előttem hullámzó víztömeg. Ki van a hátam mögött? Látni akarom az arcát, már fordítanám a nyakam, de nem megy. Az erő egy irányban tartja lebénult testemet. Megtámadtak, most biztosan megvernek, aztán a folyóba dobnak!!! Hogy kerültem ide? És hol van most apám? CSAK ő segíthet! – nyögöm a pánik küszöbén.
– Segítség!!! Apuu! – üvöltök a vasbetontakaró alól, a föld mélyéről. A hang a tüdőmben reked. Kapálózok, vízcseppek folynak végig arcomon, le a torkomba, lassan a levegőm is elfogy... S akkor végre derengeni kezd. Egy alvó test hever mellettem. Álmodom! Fel akarok ébredni. Elég volt. Kinyitom a szememet.
A hálószobában vagyok. Az ablakig se jutottam el, maximum képzeletben. Százzal tűz a nap odakint, a madárcsicsergést elnyeli az autók zaja, a távolban vonat füttyent. Megérkeztem a valóságba. Felébredtem egy rémálomból: szabadulóművész vagyok. Letörlöm a könnyeim, orrom váladékát egy papírzsepibe fújom, indulnék a mosdóba.
Hol van az apám?!
Mindenekelőtt életben: önt el a megnyugtató érzés. Azon felül, remélem, ott, ahol szeretne. A kezeslábasában, a palántái közt a kertben, kezében egy almával vagy épp a kerti slággal. Gondolatban meg a konyhában, kelkáposztafőzeléket kotyvasztva... Fel akarom hívni.
Jaj, miért nem vesz már egy mobilt!
