„Az emberek megváltoztak, nem tisztelik a hagyományokat, az időseket, nem élnek közösségi életet” – hallani gyakran. Nos, ha riportra megyek, újra és újra meggyőződöm róla: ez egyáltalán nincs így. Az emberek nagyon is okosak. Igyekeznek ápolni a hagyományokat, tisztelik az időseket, és mindent megtesznek azért, hogy közösségi életet éljenek. Számomra minden út felér egy feltöltődéssel, mert mindig rá kell jönnöm: a világgal nincsen semmi baj.
Nagyjából ezekkel a gondolatokkal távoztam Vágkirályfáról, ahol a Citerás Éneklőcsoport tagjait látogattam meg. A csoport női énekkara 1977-ben alakult, a férfi-citerazenekar pedig 1985-ben. Tóth Györgynek köszönhetően egyesült a kettő, s ő azóta is a vezetője, karnagya a csoportnak. (Egyébként képzeljék csak: kiderült, hogy ebben a faluban majdnem mindenkit Tóthnak hívnak, de senki sem rokon!)
A csoport 20-23 tagot számlál. Az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam: a társaság fele a fiatal, húszas, harmincas generációhoz tartozik. A másik felében találhatunk ötveneseket, hatvanasokat és hetveneseket is. Elsősorban a fiatalok citeráznak. A citerákat Gáts Tibor híres magyarországi népművésztől és hangszerkészítőtől, illetve Gulyás Ferenctől, a Nox együttes alapító tagjától szerezték be. Kíváncsi voltam, mi vonzotta ide őket.
„A nagyapám nagy citerás volt, alapító tag – válaszol a 28 éves Tóth Katalin. – Mindig arra vágyott, hogy az unokái tovább vigyék a hagyományt. Én pedig szívesen tanultam, hiszen nagyon szeretem a népzenét.” Tavaly a bátyja is csatlakozott a csoporthoz, sőt, Katalin idevonzotta vőlegényét is. Adamkó László szintén a felesége, Kornélia által került ide.
„Hétéves korom óta szerettem volna megtanulni valamilyen hangszeren játszani – mondja. – Most végre sikerült... A zene nemcsak a feltöltődést jelenti számomra, hanem családi program is: feleségemmel gyakran előfordul, hogy nem a tévét nézzük, hanem citerázunk.”
Kiss Csilla Alsószeliről és Gyepes György a Zoboraljáról is a párjuk révén kerültek ide. Olyan jó ez az egész: szerelmesek, akiknek van közös hobbijuk, és akik ezáltal közös barátokra is találtak... (És nem csak rájuk jellemző, hogy párokban járnak ide. Az idősek között szintén több férj-feleségre akadtam.) De vajon hogy érzik magukat a fiatalok az idősebbek között? Itt nincsenek generációs problémák? „Mindig van mit tanulni tőlük – felelik meleg hangon. – És nem csak a citerázást, amelyet elsősorban karvezetőnk, Gyuri bácsi segítségével sajátítottunk el. Régi, érdekes történeteket mesélnek nekünk a faluról, olyanokat, amelyekről különben nem is tudnánk.”
Az idősek is lelkesek: „Mi pedig megfiatalodtunk mellettük! Meg aztán örömmel tölt el bennünket, hogy harmincéves munkásságunknak van folytatása.” (Kicsit olyan, mintha valamiféle fonóba vagy kukoricafosztóba csöppentem volna. Persze, ma már nem fosztanak kukoricát, de a lényeg megmaradt: a közösség ereje, jókedve engem is magával ragad.) Az ötvenesek-hetvenesek tapasztalata szolgáltatja azt a tudást, amire a fiatalok építkeznek, akik pedig tele vannak ötletekkel, tervekkel. Mindkét fél örül annak, hogy adhat valamit a másiknak.
„Büszkék vagyunk a hagyományainkra, és szeretnénk azokat megőrizni – mondja a csapat egyetlen negyvenese, Szabó Róbert. – Ezért kitaláltuk, hogy falunap alkalmával morványnapot is tartunk.” A morvány egy jellegzetes, tejfölös-sós, hajtogatott kelt tészta, amely nélkül állítólag „vágkirályfai ember nem tud meglenni”, gyakran kenyér helyett is ezt fogyasztják. „Például ennek tökéletes elkészítését is az öregeinktől tanultuk – folytatja Róbert. – Nemrég építettem egy kemencét. Falunap alkalmával felöltjük a fellépőruháinkat, morványt sütünk, közben persze énekelgetünk is. Szerettük volna ezzel is színesíteni Vágkirályfa életét, és azt hiszem, ez a rendezvény tetszést arat a falubeliek körében is.”
Itt szeretném megjegyezni: a községnek nincs jellegzetes népviselete, mivel a Mátyusföldön hamar kivetkőztek belőle. Ezért a népies stílusú fellépőruhák megvarrását Tóth Ilona vállalta magára (akinek egyébként a férje, a lánya és a veje is a csoport tagja!) Kicsit meglepett, hogy a lelkes éneklők 2003 óta nem járnak versenyekre – a saját szórakoztatásukra énekelnek. „Ennek ellenére sokat kell gyakorolnunk – mondják az idősebbek –, gyakran fellépünk, és nem csak Vágkirályfán. Községünk testvéri kapcsolatokat ápol a magyarországi Gyulafirátóttal, valamint tagja a Szent Király Szövetségnek. Ez utóbbi 21 Kárpát-medencei falvat foglal magába, amelyeknek nevében megtalálható a szent vagy a király szó. Minden augusztusban találkozunk, és a többnapos rendezvénynek mindig valamelyik másik község ad otthont.
Ilyenkor ki kell tennünk magunkért, meg kell mutatnunk, hová fejlődtünk egy év alatt. Másrészt a többi falutól is tanulunk. Többek közt új népdalokat, így ma már nemcsak környékbeli énekeket, hanem más tájgyűjteményeket is énekelünk.”
„A hobbinknak köszönhetően olyan helyekre juthattunk el, amelyekről addig nem is hallottunk – mondja Tóth Magdolna (62), az egyik alapító tag. – Sok kellemes élményben lehetett részünk, és nagyszerű emberekkel ismerkedhettünk meg az elszakított területekről is. Olyanok lettünk velük, mint a testvérek!” Mint kiderül, a tagok szinte mindegyike dalos kedvű családból származik. „Az én édesanyám mindig énekelt – meséli Tóth Magdolna. – Sőt, érdekes: amikor a legbetegebb volt, akkor énekelt a legtöbbet. Én is dallal nyugtattam meg az én gyermekeimet... Nem lehet ezt szebben megfogalmazni Babitsnál: Mindegyik embernek lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. Ha énekelek, szárnyal a lelkem...”
„Az éneklés kiegyensúlyozottá tesz minket – vallják a többiek is. – A dalok által őrizzük a hagyományainkat is. Ez fontos, hiszen akinek nincs múltja, nincs jövője sem; ha az ember nem tudja, honnan jött, akkor hontalan.”
