Az újrakezdés mosolya

Amint észrevesz minket, kedvesen integet, és már indul is felénk. Alig pár lépés választ el minket, amikor odalép hozzá egy család. A gyerekek megilletődötten nézik őt, anyuka, apuka pedig egy emberként dicsérik örökösen derűs lényét, egyszerűségét, frappáns kérdéseit.

Látom, zavartan toporog: ez a sztárolás nem az ő világa. Végre apuka, anyuka kifogy a szóáradatból, vagy csak levegőt vesz, és már csak egy autogram és egy mosoly. Az a kislányos ártatlanságában is lebilincselően nőies mosoly, amely akár védjegye is lehetne Dióssy Klárinak.

– Hát, egész nyáron át műsort vezetni… Fárasztó lehet!

– Most mégis úgy gondolom, hiányozni fog a Balatoni Nyár – vágja rá mosolyogva Klári. – Ráadásul vízimádó vagyok. Valahogy életem minden egyes szakaszát egy folyóhoz tudom kötni. Kunszentmártoni lányként a gyerekkorom meghatározó emléke marad a Körös, majd jöttek az egyetemi évek Szegeden, a Tisza-parti városban, most meg már két éve Budapesten, a Duna partján lakom. Mikor jött a feladat, hogy a Balaton partján vezethetek műsort, megörültem. Ráadásul az itt töltött idő kicsit visszahozta bennem a Szegeden eltöltött évek ritmusát, ahol helyszíni tudósítóként is dolgoztam. Terepen sose lehet előre tudni, mikor viszi el a szél a jegyzeteinket, mikor nyomja el a hangunkat a vonat zakatolása, a hajó kürtje, és még sorolhatnám, mi minden okozhat kalamajkát. Annyi külső impulzus éri az embert! Mindez egy stúdió zárt falai közt elképzelhetetlen.

– A Balatoni Nyár több mint kétórás élő műsor. Hogy lehet ennyi ideig szünet nélkül ott lenni a pillanatban? 

– Ez pont olyan, mint a sport. Nemrég a műsor vendége Szilágyi Áron olimpikon volt, és vele pont arról beszélgettünk, hogy ha az ember elér egy szintet, attól kezdve azt várják el tőle. Csakhogy képtelenség mindig a maximumot nyújtani. Emberek vagyunk.

– Szeptember elejétől újraindul a Család-barát című műsor. Hogy érzed, mennyire testre szabott számodra? 

– Az elmúlt másfél évtized alatt, amióta a pályán vagyok, már felmértem, hogy a politikai és a nagyon könnyed műsorok vezetésére nem vagyok alkalmas. A közéleti műsorokban viszont, ahol súgógép nélkül, oldottan lehet beszélgetni, a helyemen vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy nem izgulok. Olyan nincs! Mindig ott az a kis zabszem, hiszen élő adásról van szó: új emberekkel dolgozunk, és a hibalehetőségek száma végtelen A Család-barátban többnyire egy ismert ember a vendégünk, akinek nem is annyira a társműsorvezetés a feladata, inkább az, hogy megmutassa emberi arcát. Késhegyen táncolunk, nagyon kell vigyázni, hogy ne menjünk át bulvárba. 

Könyvek nélkül nem tudnék létezni. Talán ezért van az, hogy egyre gyakrabban érzek késztetést az írásra. A múlt évben riporter voltam a Balatoni Nyárban, és eljutottam Veszprém mellé, egy csodálatos vidékre. Míg vártunk a bejelentkezésre, leültem a fűbe, néztem a takaros kis parasztházakat, hallgattam a csendet, és arra gondoltam: ez az a hely, ahol végre elcsendesedhetnék, kiléphetnék a mindennapok pörgéséből, és írhatnék...

– A jó emberismeretednek vagy valami mélyről jövő pszichológiai érzékednek köszönhetően tudod olyan rendkívül hitelesen kezelni riportalanyaid panaszait, örömeit, sikereit? 

– Sok minden az élettapasztalatom hozadéka. Tíz évvel ezelőtt a négy és fél éves kislányom, Adélka meghalt leukémiában. Évekbe tellett, míg ezt el tudtam fogadni, fel tudtam dolgozni, és megtanultam együtt élni a fájdalommal. A férjem és szüleim sokat segítettek, már amikor engedtem, mert volt időszak, amikor magamba fordultam, bezárkóztam. Arról, hogy szakemberhez forduljak segítségért, hallani sem akartam. Beszélni sokáig nem is bírtam és nem is akartam erről. Főképpen azt nem szerettem volna, hogy a bulvár ezen csámcsogjon. Azóta viszont sok visszajelzést kapok, hogy szavaimmal erőt adok a hasonló tragédiákkal küzdő embereknek. 

– A történtek közrejátszottak abban, hogy házasságod zátonyra futott?

– Sokáig azt mondtuk, hogy minket szétzilált ez a betegség, a küzdelem, a fájdalom. Később meg valahogy mindig más szintjén voltunk a gyásznak és egyáltalán, az egész megélésének. Hosszú út volt eljutnunk a felismerésig, hogy mi alapból nem vagyunk egymáshoz illőek. De ha elengedtük is egymást Lacival (Fülöp László az MTV volt szerkesztő-riportere), megmaradt köztünk egy hihetetlenül erős véd- és dacszövetség. A mai napig hetente többször beszélünk egymással telefonon, barátként részesei vagyunk egymás életének. És leszünk is, mert Adélka emléke örökre összeköt minket.

– Mindezek mellett honnan volt erőd kifelé normális életet élni, egy ilyen megterhelő munkát végezni nap mint nap?

– Legelőször azt kellett eldöntenem, hogy ezek után én élni akarok-e. És miután meghoztam a döntést, hogy igen, bementem a főnökömhöz, és megkértem, adjanak nekem egy olyan műsort, amely kreativitást, folyamatos gondolkodást, felkészülést igényel. Híradót szerkesztettem, riportokat készítettem, magazinműsorokat vezettem, miközben ingáztam a szegedi és a budapesti stúdió között. Megszállottként dolgoztam. A fájdalom elől menekültem a munkába, és észrevétlenül, akaratlanul karriert építettem. Amikor elkezdtem vezetni a Család-barát című műsort, még ennyi év után is féltettek a kollégák, hogyan fog érinteni, mikor a hétvégi változatban a szülőkkel együtt jönnek a gyerekek is... A kicsik, érdekes módon, azonnal barátságosak voltak velem szemben. Talán mindez segített abban, hogy minden belső görcs, sorssal szembeni követelődzés nélkül megfogalmazódjék bennem a gondolat: szeretnék még egy gyermeket! 

– Hosszú időbe telt, míg képes voltál ismét nyitottá válni egy új kapcsolatra?

– Években mérhető. Egy idő után már legbelül éreztem, hogy ez így nem jó. Ismerkedni kellene, legalább barátok közé mennem, de amikor el kellett volna indulni, nem vitt a lábam. Valami még mindig gátolt. Azt nem mondanám, hogy boldogtalan voltam, mert a boldogságot én pici állapotokban, pillanatnyi ragyogásokban mérem. Ilyenek voltak, de sokáig emiatt is lelkiismeret-furdalásom, bűntudatom volt. Úgy éreztem, nincs jogom arra, hogy élvezzem az életet, hogy boldog legyek. 

– Abból viszont, ahogy csillog a szemed, úgy tűnik, mostanra valami nagyon megváltozott... 

– Tényleg meg. Nagyon! Mindig is igyekeztem megtalálni az életben a jó dolgokat. Esténként addig töprengek, míg a legpocsékabb nap végén is sikerül fellelni azt pici kis szépet és jót, legyen az akár egy apró gesztus, kedves mosoly, ami derűvel tölthet el. Mindennek viszont csak akkor van igazán értelme, ha meg tudom osztani valakivel, aki mellett lélekmúltammal együtt önmagam lehetek. S aki mellett nem kell kompromisszumokat kötnöm, nem kell visszafognom magam, mert ő végtelenül elfogadó, igazi lelki társ. És a párom ilyen. Ráadásul most az egész nyáron együtt dolgoztunk, ami még közelebb hozott minket egymáshoz. Nagy szerelem! Ő az az ember, aki mellett nem félek a jövőtől, akivel újra családot mernék vállalni. Mellette valahogy minden könnyűnek tűnik. 

– Ezek szerint – mivel kollégáról van szó – először azt a tökéletes, mindig tipp-topp énedet ismerte meg, amit mi, nézők is látunk. Ez vagy te igazán? 

– Általában mindig egy hétre előre egyeztetünk, mikor milyen ruhát veszek fel. A kiválasztáskor általában figyelembe veszik az ízlésemet. Azt már tudják, hogy a habos-babos, romantikus ruhadarabokat kerülöm. Szeretem a nőies darabokat, de vigyáznom kell, mert nem vagyok magas, viszont kifejezetten nőiesek az idomaim, így nem minden áll jól. A magánéletemben is hasonlóan öltözködöm, de nem vagyok divatfüggő. Nagyon kevés divatos ruhadarabom van. Néha azért jólesik elmenni a barátnőkkel shoppingolni. 

– Mennyire fontos számodra, hogy megéld a nőiességedet?

– Abszolút fontos. Ezért örülök annak, hogy a párom egy olyan férfi, aki mellett Nő tudok lenni. Jólesik az embernek, amikor megdicsérik, és ő tud bókolni. A legnagyobb bók az, mikor azt mondja: „Mosd már le a sminket, mert sokkal szebb vagy nélküle!” Jó érzés, hogy mellette nem kell beleragadnom a műsorvezetőnő szerepébe.

Nyugodtan szabadjára engedhetem a gyermeki énemet, és két copfba fogott hajjal, egy lenge kis nyári kánikularuhában felpattanhatok a biciklimre. Mint tette azt anno a vidéki kislány, aki régen voltam, s aki a Körös partján arról álmodozott, hogy egyszer tévébemondó lesz... 

– A legendás Kudlik Júlia vagy Kertész Zsuzsa korában a tévézés még nyugdíjas állás volt. A mostani szépségkultusz korára azonban ez megváltozott. Gondolkodtál már azon, hogy mit csinálnál, ha nem tévéznél?

– Szerencsére a közmédiában nem csak a külső számít! Nem sztárokat keresnek, hanem olyan munkatársakat, akiknek a megfelelő tudáson, szakmai rutinon és alázaton kívül belső kisugárzásuk is van. Itt más a koncepció. Szerintem, ha kifutok a képernyőre alkalmas időből, akkor sem fogok megijedni. Szegeden beletanultam a szakma minden szegmensébe, így ha – mondjuk – szerkesztenem kell, fogok tudni váltani. De azért remélem, hogy ez még odébb van, még akkor is, ha egy bizonyos kor után egyre több mindenre oda kell figyelni. Például: ha az ember nem akar reggel túl sok munkát adni a sminkesének, akkor jobb, ha este már nem sír.

– Ezek szerint könnyen elérzékenyülsz?

– Nem mondhatnám, hogy jellemző rám. De a múltkor, amikor Szalay Kriszta és Cserna Antal házaspár harmincévnyi házasság után megfogta egymás kezét a műsor alatt, elérzékenyültem. Pedig ennek kellene a természetesnek lennie. Szomorú látni, hogy az értékrend mennyire változóban van. Ma már az összetartozást nem ajánlatos kimutatni. Az apró kis gyengéd gesztusokról, érintésekről már nem is szólva.

– Az egész nyarat munkával töltötted. Nem hiányzik a szabadság, a pihenés?

– Még június végén sikerült eljutnom pár napra Londonba. A nővérem, aki gyakorló pedagógus, a felső tagozatos diákjait, köztük a kislányát, a tizennégy éves Petrát vitte tanulmányi kirándulásra, és én is velük tartottam. Így hármasban fedeztük fel London nevezetességeit. Nagyon jó volt érezni: mi összetartozunk, egy család vagyunk, még ha nem is tudunk olyan gyakran találkozni, mint szeretnénk. A családomtól kaptam a legcsodálatosabb útravalót az életben: a szeretetet.