Ülök az anyósülésen, Feri vezet, szól a zene. A Csallóköz egyenes útjain haladunk, gyönyörködnék az utat szegélyező fákban, az itt-ott felbukkanó fácánokban, a kanálisok szélén hajladozó nádasban, a távoli házakban. Egy fehér autó hasít el mellettünk, magyarországi rendszámmal, repeszt vagy 130-cal.
– Hülye magyar! – csattan fel Feri az oldalamon. – Azt hiszed otthon vagy?! Magyarban bezzeg nem mersz ennyivel menni, mi?!
Nem szólok semmit, már megszoktam Feri stílusát. Már ha ezt a kiszólást annak lehet titulálni. Csak szeretnék csöndben lenni, nézni a tájat, és kész. Utunk keresztülvezet egy nagyobb falun, ahol – tudvalevő – ötvenes a megengedett sebesség. Egy pozsonyi rendszámú óriás-terepjáró fittyet hány a szabályoknak, csakhogy fel nem lök minket.
Feri nem késlekedik a dohogással: – Azt hiszed, neked mindent szabad? Fővárosi állat! Csak azt nem tudom, minek neked terepjáró. Mutogatni, dicsekedni a szomszédnak, igaz?
Felvonom a szemöldököm, Ferire nézek – ő azonban nem vesz észre semmit. Megyünk tovább, nemsokára egy kisvárosba érünk. Egy poprádi autó halad előttünk: először lassít, aztán visszagyorsít, kiteszi az indexet, de mégsem tér le.
– Döntsd már el, mit akarsz, buta tót! – mérgelődik a „sofőröm”. – Ha meg nem tudod az utat, menj vissza a hegyek közé, az való neked!
Elkezd szórakoztatni Feri attitűdje, amivel hozzááll a többi sofőrhöz. Kíváncsi vagyok, mi lesz a szlogen, ha egy csallóközi fogja előzni. Nem kell sokáig várni, hamarosan egy dunaszerdahelyi luxusjárgány hagy el bennünket – 140-nel veszi a kanyart. Feri vörös lesz a dühtől.
– Újgazdag szerdahelyi. Bunkó! Pénze van, hát neki bármit lehet. Őt bezzeg nem ellenőrzik, nem állítják le a zsaruk! Ki tudja, miféle maffiózó ül benne.
Nem bírom tovább, vigyorogva kérdezem:
– Te, Feri, hát mindenkivel baj van? A magyarországival, a szlovákkal és az itteni magyarral is? Mondd már, hogy van ez?
Feri kissé meglepődik, majd elgondolkodik:
– Hát igen. Tudod, a magyarországi magyarok olyan távoliak nekem. Egészen más a mentalitásunk, mint nekünk, nem egészen értem őket, ráadásul magasról lenéznek bennünket. Azt hiszik, valamiféle elmaradott népség vagyunk. A szlovákok csak addig jó haverok, míg elő nem jön a magyarkérdés. Akkor kibújik a szög a zsákból! Egyikükben se tudok megbízni.
– Na de mi a helyzet a „saját fajtáddal“? – kérdem. – A hazai magyarokkal mi bajod van?
Feri elneveti magát, majd némi iróniával a hangjában így felel:
– Jaj, drágám, hát mi vagyunk a legrosszabbak. Irigykedünk egymásra, veszekszünk a szemétdombon. A mi fajtánknál nincsen rosszabb. Mindenkit utálunk…
Ennél a pontnál elhallgatunk, csak a zene szól, végre nézhetem a tájat. Mintha Feri is elgondolkodott volna, csendesen kérődzik magában.
Miközben én megfogadom: márpedig én sem állok be a sorba. Nem akarok savanyú káposzta lenni egy büdös hordóban. Ebben a pillanatban Feri megtöri a csendet:
– Nézd már, ez meg itt van a hátsómban! Belevilágít a szemembe! Mi van, tata, nem tudsz vezetni!? Előzz már ki, az isten áldjon meg!
Aztán felém fordul:
– Tudod, a vén tatáknál már csak a szőke nők rosszabbak! – Tudom, Feri, hogyne tudnám – felelem, aztán beletúrok szőke hajamba. Feri torkán megakad a szó…
Aztán ránevetek, ő is rám. Feloldódik, látja, hogy nem sértődtem meg. Miért is tettem volna? Ilyenek vagyunk. Nem gondoljuk mi azt olyan komolyan.
