Igen. A két háború közötti polgári társadalomban a lányokat a háztartás vezetésére és a férj „kiegészítésére” nevelték. Lehetőleg idősebb, biztos egzisztenciával rendelkező férfihoz adták őket feleségül, aki el tudta tartani őket, és a szülői házban megszokott életszínvonalat biztosította számukra. Cserébe a szülők a lánnyal stafírungot és hozományt adtak.
A szegényebb sorban élő lányokból „dolgozó nő” lett, általában titkárnő, tanítónő, postáskisasszony és a többi – de csak addig, amíg férjhez nem mentek. Azután a férjük gondoskodott róluk és a születő gyerekekről, az asszony feladata pedig a háztartás vezetése lett, általában háztartási alkalmazott segítségével. Mai szemmel nézve a nő kiszolgáltatott helyzetben volt, mert minden tekintetben – anyagilag is – a férjétől függött.
A nagy fordulat
A gyökeres változás a háború után kezdődött. A negyvenes évek végén a kapitalista rendet nálunk felváltotta a kommunizmus, amely eltörölte a társadalmi osztályokat, elrendelte az általános munkakötelezettséget – a nők számára is! Az ötvenes-hatvanas években a nők tömegesen munkába álltak, kialakult a kétkeresős (majd kétgyermekes) családmodell. Az általános munkakötelezettség magával hozta a bérek szerénységét – már a családfő sem keresett annyit, hogy eltarthatta volna a feleségét és gyermekeit. A megélhetéshez szükség volt a feleség fizetésére is.
A nők munkába állása messzemenő változásokat hozott a családon belül. Megszűnt az a helyzet, hogy a feleség és anya egész nap a háztartással és a gyerekek nevelésével foglalkozhatott. Reggel – akárcsak a férje – ő is munkába ment, és délután érkezett haza. Segítségképpen kialakult a bölcsődék, óvodák és iskolai napközik hálózata. Kérdésünk: Hogyan tükröződtek ezek a változások a nők mindennapi életében?
A változások nagy terheket róttak a férjes asszonyokra, mert egy időben két szerepet kellett betölteniük. A munkahelyükön éppúgy helyt kellett állniuk, mint a férfiaknak, mert a munka (a termelés, szellemi értékek létrehozása) szempontjából a munkaadó nem tehetett különbséget a férjezett, gyerekes, valamint egyedülálló, gyermektelen nők között. Ugyanakkor a férjes asszonyoknak a házimunkát is el kellett végezniük, és nevelniük kellett a gyerekeket. A kommunista ideológia nem tűrte a háztartási alkalmazotti státust, ami azt jelentette, hogy a nők minden házimunkára egyedül voltak. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a háztartások ezt a pluszkiadást nem is engedhették meg maguknak.)
A bökkenő az volt, hogy a férjek elvárásai a feleséggel és a házi komforttal szemben ugyanolyanok voltak, mint a régi világban. Ugyanis a férjeket még olyan anyák nevelték, akiknek egyedüli feladata a háztartás vezetése volt. Ebből kifolyólag a férfiak természetesnek vették a kiszolgálást, eszükbe sem jutott, hogy a körülmények megváltoztak, és a nőt ezer teher nyomja.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy munka után hazatérve jogosnak érezték, hogy idejüket a kedvteléseiknek, a barátokkal való beszélgetésnek, faluhelyen a ház körüli tevés-vevésnek, esetleg pihenésnek szenteljék. (Tipikus példája ennek a kis elsősök olvasókönyve, ahol ilyen képek vannak: az apuka a fotelben ül és olvas, az anyuka vacsorát főz.) A nőknek egy szabad percük sem volt. Közismert a menetrend: munkából hazafelé menet az anyuka elment a bölcsődébe a kisebbik gyerekért, utána az óvodába a nagyobbikért, hazafelé útközben bevásárolt (autó nélkül, mert az annak idején ritka madár volt), hazaérve a gyerekeknek enni adott, utána a leckeírásra felügyelt, közben föltette főni a vacsorát, vacsora után a gyerekeket megfürdette, elmosogatott, utána mosott vagy vasalt, tizenegy felé ágyba zuhant, és másnap minden kezdődött elölről. Pihenésről, szórakozásról szó sem lehetett, mert akkor valamilyen munka elmaradt, amit a másnapi teendők miatt már nem tudott behozni. Ennek az életvitelnek örökös rohanás, fáradtság és stressz volt az eredménye, amellett lelkifurdalás, mert a nők a feladataik elvégzésében soha nem tudták utolérni magukat.
A mai ötvenes-hatvanas nők szájából gyakran hallani, hogy ők az emancipációval semmit nem nyertek, csak veszítettek, mert kettős (sőt többes) teher hárult rájuk.
Így látják a helyzetet a mai húsz-harminc éves nők is. Emlékeznek anyáik keserves sorsára, ezért nem csodálkozhatunk, hogy más életet kívánnak maguknak: több pénzt, több szabadidőt, több szórakozást, semmi kötelezettséget, sokszor gyermektelenséget, mert a gyerek óriási kötöttség, évekig tartó éjjel-nappal szolgálat. Ez a szemlélet a „ló másik oldala”…
A mai fiatalok családmodellje
Hagyjuk most figyelmen kívül azt a manapság, sajnos, rendkívül gyakori fiatallány-típust, aki csak tessék-lássék foglalkozik olyasmivel, hogy munka. A szüleivel tartatja el magát, kikövetelve-kihízelegve tőlük mindent, amit szeme-szája megkíván, és minden energiáját pénzes férfi(ak) becserkészésére fordítja, hogy azután az gondoskodjon róla (kávéház, bulizás, kocsi, külföldi nyaralások, márkás ruhák, cipők stb.), ameddig csak lehet. Szerelemről, érzelmekről szó sincs.
A mai felelősségteljesebb húsz-harminc évesek gondolkodása merőben különbözik anyáik beidegződéseitől (hála istennek, már nem ismerik a nők alárendeltségét). Ők azok, akik családot alapítanak (házassággal vagy csak együttéléssel), gyermeket vállalnak, és családban gondolkodnak. Ezek azok a fiatalok, akiknek édesanyja kezdettől fogva dolgozó nő volt, ez a nemzedék bölcsődéből óvodába, onnan iskolába ment, a rendszer általános rendje szerint. Ők vagy iskolába jártak, vagy dolgoztak, utána (vagy közben) megismerték a párjukat, és úgy határoztak, együtt fognak élni. Gyakorlatiasan gondolkodó, szókimondó, saját érdekeiket érvényesíteni képes fiatalok.
Mind a ketten dolgoznak, közös életüket az egyenrangúság jellemzi, ebből kifolyólag nincs női és férfimunka (kivéve azokat a munkákat, amelyek elvégzéséhez a férfi fizikai erejére vagy női ügyességre van szükség), minden tennivalón megosztoznak, minden munkát együtt végeznek. A férfinak nincs külön életvitele (kivéve esetleg a heti egyszeri alkalommal beiktatott focit vagy mást), a család eleve mindenben közösen vesz részt. Ha az asszony nem ér rá, a férfi bármiben helyettesíteni tudja: bevásárol, mosogat, takarít, és ha kell, még főz is, megfürdeti a gyereket, a picit is, felöltözteti, megeteti, sétáltatja. (Azért sorolom fel, mert mindez időigényes.) Ezáltal a nő sok tennivaló alól mentesül, fizikailag-szellemileg pihentebb, tehát jobb kedvű.
Ez a szemléletváltás nem gyorsan, de egy-két évtized alatt lezajlott, holott a férfiak részéről kezdetben óriási ellenállásba ütközött. Ez érthető is: jószántából senki sem mond le megszerzett privilégiumairól.
A változáshoz azonban elsősorban női szemléletváltásra volt szükség. El kellett fejteni, amit anyáik beléjük sulykoltak, hogy a férfi „uram és parancsolóm”, akinek engedelmességgel tartozom, mert tőle függ anyagi létem. Tudatosítani kellett, hogy a nő munkájával és keresetével ugyanúgy hozzájárul a háztartás fenntartásához és a család jólétéhez, mint a férfi. Ez nagyon lényeges momentum, mert megszüntette a nők kiszolgáltatottságát – lelki értelemben is. Ebből következett azután a női öntudat kialakulása (manapság túltengése és tévutakra terelődése is). Az öntudattól pedig már csak egy lépés volt az egyenrangúság és a követelmények támasztása a férfiakkal szemben, amelyeknek a jóérzésű férfiak szívesen, a tévedésben élők nehezen és veszekedve engedtek. De előbb-utóbb engedtek, mert más választásuk nem volt. És ennek csak örülhetünk.
Hogyan lehetett összeegyeztetni az értelmiségi létet a hagyományos női szereppel?
A hatvanéves Elli jót nevet a kérdésemen:
– Röviden mondjam? Tudathasadásosan. Az akadémián dolgoztam, tudományos munkatárs voltam. Engem az édesanyám úgy nevelt, hogy a feladatokat el kell végezni, a munkahelyemen is, otthon is. Az akadémián komoly szakembernek számítottam, konferenciákra jártam, előadtam, publikáltam. Azután amikor hazamentem, várt rám a szokásos női munka. Szombaton a szó szoros értelmében átvedlettem cselédlánnyá: hajnalban mostam, délelőtt főztem, délután takarítottam. Mondhatom, nem örültem volna, ha ilyenkor állít be hozzám valamelyik kollégám.
Mai kolléganőim máshogy oldják meg a helyzetet. A bejárónő kimos, kivasal, kitakarít, ezáltal szabad a hétvégéjük. Ha menni akarnak valahová a férjükkel, bébiszittert hívnak, ha nem tudnak főzni, készételt vesznek vagy hozatnak.
A kialakult szokásokat nehéz levetkőzni
– Abban nőttem fel, hogy édesapám szabadon jár-kel a világban, anyukám meg otthon tartja a frontot – meséli Anna. – Amikor édesapám hazajött, anyukám is, mi, gyerekek is minden szavára ugrottunk. Amikor férjhez mentem, számomra természetes volt, hogy a férjemet kiszolgálom. Ma már tudom, hogy rosszul tettem, mert a vége az lett, hogy a férjem mindig pihent volt, én meg alig álltam a lábamon a fáradtságtól. Mai eszemmel már nem így alakítanám a házasságomat.
Mi a jó házasság titka?
– Mások házasságát nézve azt mondhatom, nagy szerencsém van a férjemmel. Annak ellenére, hogy ő is, én is hagyományos nevelést kaptunk, ő természetesnek tartotta kezdettől fogva, hogy minden tennivalót közösen végeztünk. A háztartásban is, a gyerekek nevelésében is. Én ugyanis azt tartom, hogy a házasságban legyen minél több közös munka. Nem jó az, ha a házasfelek egyike itt, a másik ott jár, mindegyik végzi a maga dolgát. Azért házasság a házasság, hogy sokat legyünk együtt. És ez így van a mai napig, több mint harmincöt éve. Meg se tudnánk lenni egymás nélkül.
