Összehajtható telefonok, önvezető autók, kiterjesztett valóság. Káprázatos korban élünk. Nemrég beszereztem egy ma már nem gyártott hordozható zenelejátszót, amely méretre kisebb, mint egy gyufásdoboz, nincs képernyője, s mindössze öt gomb található rajta.
Mai szemmel nézve nevetséges tárhellyel rendelkezik, és az internetre sem képes csatlakozni. Vagyis nem tudom magammal vinni a világ összes zenéjét. S ez számomra csodálatos dolog. Kezdek ugyanis megcsömörleni attól, hogy mindenhez a telefonomat kell használnom, s képtelen vagyok elszakadni az internettől. A gombok nyújtotta régi-új élmény viszont egyszerre juttatja eszembe a gyerekkoromat – és nyújtja a kézzelfoghatóság örömét. Egyben elgondolkodtat: manapság miért nem gyártanak már ilyet?
A válasz egyszerű: a mai piacot az érintőképernyők uralják, a gombok, fizikai kapcsolók ritkaságszámba mennek. A piaci szereplők egymásra licitálva próbálnak előrukkolni új és újabb termékekkel. A gyártók vezeték nélküli világról álmodoznak, ahol az emberek mindent képernyőkről vagy hangvezérléssel irányítanának. Ám mi nem arra teremtettünk, hogy szüntelen képernyőket bámuljunk. S nem lehet nem észrevenni, hogy életünkből egyre inkább kiveszik a játék, a fizikai kontaktus és az emberi kapcsolódás.
A csúcson túl
Néhány hete újraolvastam Steve Jobs életrajzát. Az Apple alapítója nem volt egyszerű ember, ám igazi vizionáriusként forradalmasította a számítógépek, a mobileszközök és a zene piacát. Alapelve a minimalizmus volt; úgy tartotta, hogy az emberek gyakran nem tudják, mit akarnak. Az első iPod tervezésekor kikötötte, hogy bármit is szeretne a felhasználó, azt három lépésben érhesse el. Számítógépeik híresek voltak a zártságukról: nem lehetett őket megbuherálni, cserébe viszont működtek. Jobs már halála előtt megnevezte utódját, Tim Cookot, akit mindig is nagyra tartott, ám a könyvben elejtett róla egy sokatmondó megjegyzést (miszerint a termékeket nem önmagukért szereti).
Alatta pedig jobbára szoftveres újítások jellemzik a cupertinói vállalatot, miközben a forradalmi újítások hiányoznak a felhozatalból. Az Apple legújabb terméke egy kiterjesztettvalóság-szemüveg (Vision Pro), amely igazi sci-fi-szerű élményt nyújt. S bár a technológia innovatív, életünk csak bonyolultabb – és életidegen lesz tőle. Nem hiszem, hogy a lépten-nyomon ingerekkel bombázott agyunk számára egészséges lesz, ha majd lebegő weboldalak lepik el a nappalit.
Vannak dolgok, amiket nem érdemes feláldozni a kényelem oltárán. Ahogy egy zen szerzetes írja: Ha kihagyjuk a fáradozást, kimaradnak az élet örömei is. Mert az ember alkotásra született, nem fogyasztásra.
A kérdés: Vajon azért hiányoznak az általam óhajtott valódi újdonságok, mert a fejlődés elért egy pontot, ahonnan már nehéz valami újjal előrukkolni? Ma az úgynevezett megfigyelési kapitalizmus korát éljük. Magyarán: algoritmusok gyűjtik be az adatainkat, amelyekkel aztán kereskednek a nagy cégek. A fősodort mégis – évek óta – az egyformaság jellemzi. Jó példa erre a mobiltelefon: ha ma bemegyünk egy elektronikai üzletbe, több tucat külsőre egyforma, már-már vágódeszka méretű fekete képernyőt látunk, különböző gyártóktól. Mi értelme volna valami újjal előrukkolni, ha a tömeggyártás olcsóbb?
S itt van a kutya elásva! Emiatt van tele a piac szeméttel, mert legyünk őszinték: semmi sem indokolja, hogy ennyi gyártó ennyi készüléket gyártson. Évről évre új termékgenerációkat lepleznek le, melyek alig különböznek az előzőktől. Így a felhasználónak késztetése van a váltásra, mert úgy érzi, másképp lemarad, kimarad valamiből. Ezt a jelenséget más ágazatokban és piacokon is megtaláljuk. Például nem egy olyan ruhamárkát ismerek, amelyről máig nem tudom megállapítani, hogy kinek gyárt ennyi temérdek ruhát? (Miközben az ízléses darabokat nagyítóval kell keresni.) S tényleg a szarvasmarhát okoljuk a klímaváltozásért, miközben ennyi felesleget termelünk, óriási energiafelhasználással?
Merre tovább?
Napjaink trendjei egyre inkább túlmutatnak a képernyőkön – az internet után a mesterséges intelligencia fog beköltözni az életünkbe és a zsebeinkbe. A következő mérföldkő valószínűleg az lesz, hogy az okostelefonokat (amelyekről akár a kijelző is eltűnhet) MI-vezérelt digitális asszisztensek váltják le. Az amerikai Humane vállalat tavaly novemberben mutatta be Ai Pin nevű, ruhára csíptethető MI-eszközét, amely a tenyerünkre vetíti ki a képet. Én azonban még mindig úgy vélem, hogy nem ebbe az irányba kellene haladni.
Mert valahol csodálatos, hogy a gomboktól eljutottunk az érintőképernyőkig, a videotékától a Netflixig, a szobaméretű számítógépektől pedig az okostelefonokig. Ezek a vívmányok viszont egyre jobban kiszakítanak bennünket a fizikai térből – agyunknak pedig szinte csak a káprázat marad. Márpedig emberek vagyunk, akik vágynak az érintésre, a kézzelfogható dolgokra. Éppen ezért hiányolok a piacról olyasféle hibrid megoldásokat, amelyek ötvözik a modernitást a hagyományos elemekkel. Amelyek a puszta létükkel megidézik a gyermekkori felfedezés örömeit, s ha csak egy kicsit is, de lehetővé teszik a lelassulást.
Jó hír, hogy vannak már próbálkozások. Rossz hír viszont, hogy a gyártók a piaci résre hivatkozva maguk szabhatják meg az árakat. S azok gyakran csak magukkal arányosak. Bízom benne, hogy lesznek még olyan vizionáriusok, akik ki tudnak (s ki akarnak) szakadni a sablonokból, s olyan termékekkel rukkolnak majd elő, amelyek valóban jobbá tehetik az életünket.
