Hogyan változik meg egy örökmozgó, a munkáját szenvedélyesen szerető divattervező élete, ha anyává válik? Miként zsonglőrködik az idejével egy mai modern nő, ha egyszerre anya, feleség és cégvezető? Virág Anitát (32, Somorja), az AWA Clothes divatmárka megálmodóját néhány éve már bemutattuk magazinunkban: akkor a hivatásáról, ezúttal az anyaságról mesélt kivételes nyíltsággal. Következzen egy őszinte beszélgetés fentekről, lentekről, női családi hagyományokról s a történetek szeretetéről.
Talán a legtöbbünknek megvan az az emlékképe, hogy kislányként a babáinkkal játszunk, és szebbnél szebb ruhákba öltöztetjük őket. A somorja Virág Anita (32) útja is pontosan így kezdődött: szeretett rajzolni és Barbie-babáinak különféle ruhadarabokat varrni; később azonban mindkét szenvedélye hivatássá vált. Ma saját slow fashion-márkával, illetve számos kollekcióval rendelkezik, mellette pedig grafikusként tevékenykedik.
Virág Anita, az AWA Clothes divatmárka megálmodója
– Amikor utoljára találkoztunk, teljesen másképp néztél ki. Minek köszönhető ez a nagy változás?
– Két és fél évvel ezelőtt megszületett a kislányom, Vica, rá egy évre pedig drasztikusan lefogytam. A stressz és a szoptatás kombinációja megtette a hatását, illetve szülés utáni depresszióm volt. Mivel az új testalkatomhoz nem igazán voltam hozzászokva, úgy döntöttem, mozogni fogok. A sport végül mind fizikailag, mind mentálisan megerősített. Az új mottóm: több kreativitás, kevesebb stressz!
– A depressziód konkrétan a szülés utáni időszakban alakult ki?
– Egyébként is hajlamos vagyok rá, de az első roham a szülés után fél évvel következett be. Egyrészt az állandó fáradtság váltotta ki, másrészt nem sikerült meghúznom a saját határaimat. Hogy mikor kerülhetnek előtérbe az én igényeim, s mikor a lányoméi… Visszatekintve teljesen elhanyagoltam magam ebben az időszakban.
– A mai nő arra törekszik, hogy mindent tökéletesen csináljon: az internet és a közösségi média csak úgy ontja magából a „bölcsességeket”. Nem csoda, hogy sokszor elbizonytalanodunk…
– Az interneten rengeteg az egymással vetekedő gondolat. Mivel anyukám gyereknevelési tanácsai mostanra kicsit elavultak, szerettem volna több forrásból is tájékozódni. Ez oda vezetett, hogy órákon át pörgettem a közösségi felületeket, csakhogy megtaláljam a legjobb megoldást a lányomnak. Közben pedig szorongtam: mi van, ha mégis rossz döntést hozok? Ezt a megfelelési kényszert később mindkettőnk érdekében el kellett engednem.
Ma már azt hangsúlyozom mindenkinek – magamnak is, amikor megingok –, hogy amíg szeretjük a gyerekünket, minden döntést szeretetből hozunk meg. Vagyis ha azt tartjuk szem előtt, hogy mi a legjobb a kicsinek, rossz döntést nem hozhatunk.
– Miben változott meg a világ azzal, hogy gyermeked született? Mi értékelődött át benned?
– Nagyon nehéz volt megtalálni, hogy meddig vagyok anya, hol kezdődik a nő, s hol van a vállalkozó. És hogy miként lehet ezt a rendszert úgy működtetni, hogy egyik terület se menjen a többi rovására. Például a lányom születése után rengeteget varrtam, miközben a kicsi rám volt kötve a hordozóban. Az első év jól működött, hisz Vica még sokat aludt. A tavalyi év végére viszont sikerült kiégnem.
– Végül hogyan találtad meg az egyensúlyt?
– A kezdetektől fontos volt számomra, hogy a lányom sok időt töltsön a család többi tagjával. Így most nemcsak a nagymamájával, de a pót-dédimamájával – a nyolcvanéves szomszéd nénivel – is remekül elvan. Vica egyébként barátságos és kommunikatív kislány, nagyon szereti az embereket. Rengeteget segít, hogyha épp nem jön velem a munkába, gond nélkül a mamákra bízhatom.
– Te milyen nevelési mintákat hoztál otthonról?
– A szüleim hétéves koromban elváltak, így főleg az anyukám és a nagymamám nevelt. Nagyszerű női példák voltak előttem, ugyanakkor anyu volt az életemben az apafigura, nagymamám pedig az anyafigura. A mama a háztartással törődött, főzött és tanult velünk, anyukám a vállalkozását vezette. Egyébként nagyon sok mindenben hasonlítunk: anya is cégvezető (képkeretező-vállalkozása van Pozsonyban), illetve hihetetlenül erős nő, mindig tudja, mit akar. Ez a személyiségkép néha identitásproblémát is előidéz bennem. Amikor valaki ilyen karizmatikus nőket lát a környezetében, fél, hogy sosem érhet a nyomukba. Máig küzdök ezzel az érzéssel.
– A házasságban nem okoz gondot az erős női energia?
– Szerencsém van, mert a férjem is hasonlóan erős női mintákat látott gyerekként. Egyébként igyekszünk minden feladatot egyformán elosztani: a nevelésből például kiveszi a részét, esténként ő altatja el Vicát. Anya délben altat, de az este az apáé.
A férjem menedzserként dolgozik, illetve van egy zenekara. Neki a döntéshozás, az emberek irányítása az első; a kreativitás a hétköznapjai kisebb részét tölti ki. Nálam ez fordítva van, vagyis kiegészítjük egymást e téren is.
– Ha már kreativitás… Egy jó alkotáshoz eredeti ötletekre, gondolatokra van szükség. A képeidet és ruháidat látva kirajzolódik, hogy a környezetedet használod inspirációként.
– Én azt tanultam, hogy akkor lehet igazán jót alkotni, ha azt vesszük alapul, amit jól ismerünk. A történetalapú mesélést szeretem: alkotás közben a saját élményeimből és az ismerőseim történeteiből merítek. Az egyetem alatt foglalkoztatott a szlovákiai magyar identitás, illetve volt olyan kollekcióm, ami a családon belüli erőszak köré épült. Az utóbbi viszont mentálisan annyira megterhelt, hogy elhatároztam: a következő projektjeim könnyedebb témákon fognak alapulni.
– És ekkor tértél át a családi történetek feldolgozására…
– Igen. Otthon a vasárnapi ebédnél mindig sokat beszélgettünk. Ha összeül a család, a mai napig nosztalgiázunk a régi időkről. Ezenkívül vannak régi hangfelvételeink is, mivel a férjem feljátszotta a nagymamája történeteit. Elmesélte, hogy amikor orosz repülők jelentek meg a feje fölött, nagyon megijedt, és elbújt a kukoricásba. Egy másik történet arról szól, hogy a kertjükben lövöldöztek az oroszok, és az anyukája kitalálta, hogy ki kell menni a malacokért, és be kell hozni őket a szobába. A nagymama a golyózápor közepette futott a malacokért. Ezek az elbeszélések ihlették a Lost Stories című kollekciómat. Az utolsó, a Melodic stories pedig a kislányom születéséhez kapcsolódik, hiszen a neki énekelt dalok jelennek meg az egyes darabokon.
A Lost Stories kollekció darabjai
– Miért éppen népdalok? Kislányként táncoltál, esetleg énekeltél?
– Az iskolában nem táncoltam és nem is énekeltem. Anyukámmal és a nagymamámmal viszont minden közös autózás során énekeltünk: néha órákig daloltuk a népdalokat, nótákat, balladákat. Ez nálunk igazi családi hagyomány, az éneklés szeretetét generációkon keresztül adták át a nagymamák. A lányomnak egyébként a kezdeti sírós időszakában kezdtem énekelni. Miközben házimunkát végeztem, mindig dúdoltam: ekkor felfigyeltem fel arra, hogy a hangom megnyugtatja őt. A kislányom első kedvence a Gólya, gólya, hosszú lábú gólya című nóta volt, amit a mai napig éneklünk neki altatáskor. A férjemmel a végét kicsit átírtuk, mert a dal utolsó sora ránk nem igaz: hiszen Vica nem tévedésből, hanem szerelemből jött a világra.
– A közösségi médiában a ruhavásárlással kapcsolatban azt a nézőpontot erősíted, hogy igyekezzünk a gardróbunkat minél fenntarthatóbban kialakítani. Ezt divattervezőként hogyan tudod betartani?
– Nem egyszerűen. A jövőbeli terveim közé tartozik, hogy nem fogok raktárra gyártani, ehelyett egyedi darabokkal szeretnék kísérletezni. Az új ruhákat teljes mértékben hulladék anyagokból állítanám elő, átállva ezzel a zero wastetechnológiára. Rengeteg anyagom van, amit felhasználhatok! Nemrég például az egyik ismerősöm felhívott, hogy nagyon sok textília és szövet maradt rá a nagymamája halála után, nyugodtan vigyem el őket. Úgy gondolom, hogy ezzel is tovább tudok adni valamit, hiszen az elhunyt nagymama története is belekerül majd egy-egy ruhadarabba.
– Talán ezért is tudnak az emberek azonosulni a művészeteddel. Viszont adja magát a kérdés: szerinted a jövőben problémát okozhat a művészeknek a mesterséges intelligencia?
– Mi a művészet értelme? Hogy azt valaki valamilyen módon befogadja. Ehhez nélkülözhetetlen az ember: a mesterséges intelligencia nem tud érzéseket közvetíteni. Vagyis kellenek a művészek, mert az embernek nagyon sokfajta gondolata van! A tiszta művészetet nagyon nehéz másolni. Szerintem a mesterséges intelligenciára mindössze segédeszközként kellene tekintenünk. Okozhat-e problémát? Biztosan, én viszont bízom a szabályozásában.
Nevelni kell az embereket! Nevelni az igényességre, a művészet szeretetére, mert ellenhatást csak ezzel lehet elérni. Persze fontos, hogy az alkotás ne legyen túl elvont, hogy a közönség képes legyen bevonódni.
– A stílusod mára a védjegyeddé vált. Mi a véleményed: könnyebb digitálisan rajzolni, mint papírra szabad kézzel?
– Gyerekkorom óta rajzolok. Az illusztrációk kapcsán azonban az utóbbi egy-másfél év volt meghatározó. Úgy érzem, a stílusom e téren még nincs teljesen kiforrva, fokozatosan fejlődöm azáltal, hogy gyakorolok. Jelenleg két módszert ötvözök: táblagéppel és ceruzával is rajzolok. Azt tapasztalom, hogy a digitális illusztrálás kötöttebb, ott kevesebb tér marad kísérletezni. Ugyanakkor jól ki lehet ismerni a rendszert, és ezáltal könnyen el tudom dönteni, hogy mi mutatna jól. Kézzel rajzolni pedig azért szeretek, mert a kezemben tarthatom a különböző anyagokat: papírt, ceruzát, festékeket. Ilyenkor tudok játszani, kísérletezni, ami a kollekcióim arculatának megtervezésekor segít abban, hogy a történeteim összeérjenek a vásznammal.
– Sok esetben azzal szembesülünk, hogy a művész nem találja azt a kifejezésmódot, amivel be tudná vonzani a közönségét. Neked sikerült. Mi a titok?
– Volt évfolyamtársaim között sokan vannak, akik nem maradtak a szakmában. Tény, hogy ez a pálya nem könnyű: szerencse és eltökéltség kell hozzá, illetve jó időben kell lenni jó helyen. Ám ha az ember kitartó, és nem adja fel, előbb-utóbb célt érhet. Nagyon fontos a nyitottság: ha szemellenzőben nézzük a körülöttünk zajló eseményeket, a lehetőségek elmennek mellettünk. És nem szabad félni attól, hogy elkezdjük – még akkor sem, ha elsőre nem sikerül! Sokakat ugyanis éppen a félelem gátol meg abban, hogy szabadon engedjék a gondolataikat. És amit még tanácsolnék: adjunk magunknak időt! Az, hogy gyerekünk született, esetleg harminc-, negyven- vagy ötvenévesek lettünk, nem jelenti azt, hogy véget ért az életünk. Egyszerűen csak meg kell állni, átgondolni, mérlegelni – és újratervezni.
