Már megszoktuk, hogy a nagy csoda és a fényes élet csak a városoknak jár ki – a mai világ mindent lélekszámhoz köt. A sötétnek mondott középkorban Európában még a legkisebb faluba, az isten háta mögötti helyekre is jutott égig érő templom és karácsonyi csillag. Ma meg már iskola sem, a többi fényességről nem is beszélve. Néha úgy hiszem, hogy csak nálunk létezik olyan földrajzi fogalom, hogy isten háta mögötti hely. Mert a jó életre mindenkinek joga van, a vidéki helyeknek is, a művelődés sem akadhat el félúton.
Szerencsére van pár ember, aki nem hagyja cserben a falut. Így aztán a vidéken is lehet nagy életet élni. Nagyölveden minden karácsonykor szépen faragott betlehem – artisztikus kezek faragványa – várja az ünnepet. Ez arra utal, hogy itt megbecsülik a művészi munkát. Nagyölveden vannak kiművelt fiatalok is, akik hazatérnek a természethez közeli élet reményében. Ők azok, akik nem hiszik, hogy már végérvényesen lecsúsztunk Európáról. Lássuk Nagyölved reménységeit!
Falukép a szőlőhegyről nézve. Sok hajlok fel van újítva, szépen törődnek velük a helyiek. Ez is arra utal, hogy van itt közösségi érzés...
A karácsonyi vásár is igazi közösségi esemény, az asszonyok „hamar” sütit sütnek a falu népének (hamar sokat), fellépnek a gyerekek, a daloskörök, s kiállítják a betlehemet. Ez itt a képen a falu büszkesége: 1930-ból származik, s a közösségi házban tekinthető meg...
Mindenkinek lova volt
Monc Mátyást (23) a lovával kaptuk lencsevégre. Felmenői közül minden férfinak – nagypapáknak és dédapáknak egyaránt – volt lova. Tőlük örökölhette Mátyás a „lovasgént”, melybe bele van kódolva a négylábúak szeretete. Szülőföld, gazdaság, tenni akarás: ehhez a három tartóoszlophoz van kikötve az ő lova.
– Képviselő vagy, köztük is a legfiatalabb. Nagyölved az a település, amelyik az utóbbi két évtizedben lakosságának tizenhárom százalékát elveszítette. Miben, kiben látod a reményt, hogy te itt maradtál a faluban?
– A gyerekekben és az idősekben. Érzem persze, hogy induljunk bármelyik irányba, mindenért meg kell dolgozni. Sok energiát felemészt, hogy akár egy rendezvény ügyében közös nevezőre jussunk. Vagy egyáltalán nekilóduljunk. Viszont egyre többen vagyunk, és sok a pozitív hang. Tudom, én kis porszem vagyok, még sokat kell tanulnom. Ezért gyakran kikérem a tapasztaltabb képviselőtársaim véleményét; édesapám is – mint volt helyi képviselő – ellát jó tanáccsal.
– Mi a helyzet a lovakkal?
– Köszönöm, megvagyunk!
Büszke vagyok arra, hogy a lótenyésztés fellegvárában, Bábolnán végeztem lovász és belovagló szakon, majd lótenyésztésre szakosodtam – mosolyodik el Mátyás. – Néhány évre kiestem Nagyölvedről, mert utána Angliában próbáltam szerencsét. Egy arab sejk lovardájában dolgoztam mint belovagló, majd a Budapesti Nemzeti Lovardában – és versenyeztem is egy ideig. A sportkarrieremet aztán baleset miatt befejeztem.
– Emiatt jöttél haza?
– Nem, nem. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy haza fogok jönni, és itt valósítom meg az álmaimat. Nagyölved a szülőfalum! Tudom, hogy nem könnyű vidéken az élet, a közösségek megszűnőben vannak. Ez engem nem tántorít el, inkább arra ösztönöz, hogy még többet dolgozzam a falumért. Az is helytállás, hogy itt vagyok, itt építem fel a vállalkozásomat – igaz, egyelőre apró léptekkel haladok. A szülői ház mellett van a kis gazdaságom. Van két lovam, őket szívszerelemből tartom. Főleg tehenekkel foglalkozom, s van néhány hízósertésem: vagy húsként értékesítem az állatokat, vagy továbbadom őket további tenyésztésre. Szeretném majd bővíteni a gazdaságomat, egy lovarda is tervben van. A pónimat Csillagnak hívják, tizenkét éve kaptam a szüleimtől: kíváncsiak voltak, tudok-e vele törődni. Átmentem a vizsgán, ezért pár év múlva megkaptam Jázmint, a szép pej lovamat. A lovaim adnak erőt, mikor megtorpanok az utamon.
Mátyás gyerekekkel is foglalkozik, szívesen járnak hozzá lovagolni. Ezenkívül még rengeteg jó ötlete van: helyi termelői piac, faluújság, régi hagyományok felelevenítése, ifjúsági programok. Persze, nem könnyű, mert kevés a tevékeny fiatal Nagyölveden: sokan elköltöznek, mert a környéken kevés a munka. Ám Mátyás bízva bízik, hisz (a Rozmaring dalkör mellett) pár éve egy ezüstsávos férfi dalárdát is sikerült összehozni a szőgyéniekkel. (A férficsoportnak Mátyás is oszlopos tagja.)
Az a falu pedig, amelyik énekel, nem lehet elveszett.
A kulcs! Indulunk megnézni a helyiséget, ahol gyakorolni szoktak a nagyölvedi éneklő asszonyok. Egyik asszony kérdi a másiktól: „Kulcsod van? Be tudunk menni?” „Nekem mindenhonnan van” – hangzik a felelet. „Még a mennyországtól is.”
A fafaragó táborban készült ez a betlehem, melyet minden évben kiraknak a nagyölvedi főtérre, fenyőágakkal fedve. Igazi műremek!
Hogy került ide ez a szép betlehem (és a sok faragott pad)?
Mert nincs még egy falu széles e világon, amelyik ennyi sok faragott kopjafával, paddal büszkélkedne, mint Nagyölved.
Antala Éva református lelkész 1997 óta szolgál a községben – az ő közvetítésével kerültek a fafaragók a faluba. A magyar művésztelepek mintájára évek óta fogadják táborukba a legremekebb fafaragókat a nagyölvediek, a művészek pedig mindig itt hagytak valamit (cserébe a szíves vendéglátásért). A határban szélesen húzódó akácosok biztosították a faanyagot a faragáshoz.
A Coviddal ugyan a táboroztatás megtorpant, közben a művészek is kiöregedtek – utánpótlás pedig nem nagyon van. (A fiatalok már nem ezt az analóg, kézzel alkotok-világot élik.) Pedig volt olyan, hogy Nagyölved egy évben két alkalommal is fogadta a művészeket. A miheztartás végett: az ölvedi igazi fafaragó tábor volt, ahol a szakik motorfűrésszel kezdték a munkát, nagy rönkökből alkottak nagyot. Közülük ma már sokan átnyergeltek a festészetre, az nem kíván férfierőt. A padok, a kopjafák, a sokféle tábori alkotás azonban itt maradt, s ezek mindenhol megtalálhatók a faluban: a községi hivatal falain és az esketőteremben is.
Jártak ide a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemről fiatalok, de nagy nevű művészek vagy hazai magyarok is: Buják Vince bácsi Tardoskeddről például állandó jelleggel részt vett a táborban. A helyi fiatalokat is megszólította a fával való foglalkozás, az idősebb művészek pedig tanácsot adtak nekik, mit csináljanak, hogyan. Mindenesetre jó volt őket együtt látni, dolgozni és alkotni.
Tényleg szép, sőt funkcionális fafaragások is készültek a táborokban: a falu pedig törődik velük, a kopjafákat is karbantartják, festik.
A falu híres szülöttjeinek is készült egy-egy pad. Park a falu központjában, a fából faragott padokkal.
Régi és új!
A nagyölvediek tudják, hogy amelyik nép elfeledkezik a múltjáról, annak nincs jövője. Ezért ápolgatják-élesztgetik a hagyományaikat, s szerveznek például hagyományőrző disznóvágást, ahova jöhet a falu apraja-nagyja. A malacka már hízik az ólban. Az idősek nem bírnának vele – ezért a vágást átvállalta az egész falu. Csak hogy ne vesszen el a hagyomány, és az unokák is lássák. Van itt népzene, program, minden, ami kell. Így reménykedik egy élni akaró falu 2024 végén a Garam menti hátság dombvidékén.
