Talán mert téli gyerek vagyok – novemberben jöttem a világra – nagyon szeretem a telet. Szeretem, mikor hó borítja a háztetőket és az utcákat, mikor az eresz alól jégcsapok lógnak lefelé, és az előszoba ablakát reggelre hóvirágok díszítik, s zúzmara fehér csipkét von a fekete, kopár fák gallyaira. Decembertől januárig legyen mínusz 10 fokos, dermesztő hideg, legalább egy hónapon keresztül! És ha ehhez némi köd társul, akkor aztán senki sem tarthat vissza: ki kell sétálnom a tóra vagy a folyópartra.
Szeretem, ahogy a hó csikorog a talpam alatt a néma, mozdulatlan tájban, szeretem magamba szívni a tiszta, friss levegőt. Az elvarázsolt természet látványa különleges hatással van rám. Elcsöndesedem, újra gondolom a napjaimat.
A legtöbbször persze nem egyedül vágok neki a téli sétának. A gyerekeknek a szánkózás, a hóemberkészítés, a korcsolyázás a mindenük. És vajon miért ne tartanánk velük mi is velük, miért ne lennénk egy kicsit újra gyerekek? Vastag tollkabátot, hatalmas téli csizmát, sapkát és kesztyűt húzunk magunkra.
Fél óra is beletelik, mire a gyerekeket teljes „harci díszbe” öltöztetjük, de sebaj. (Persze, a végén eszükbe még a mosdó… De hát ez van, ilyenek a gyerekek.) Biztos, ami biztos: a hátizsákba pótkesztyűket és egy termosz meleg, citromos teát is pakolok.
Nekünk, csallóközieknek nem jutott domb vagy hegy – ha szánkózni szeretnénk, kénytelenek vagyunk megelégedni a folyók és a tavak töltéseivel. Viszont ennek is van előnye.
Az egyes csúszka-helyek valóságos találka-központok: a gyerekeknek kint vannak a barátaik és az iskolatársaik. Amíg ők játszanak, élvezettel potyognak ki a szánkóból, meghenteregve a puha hóban, addig mi, szülők, beszélgetünk. A vidámságnak nincs vége: ha megunják a szánkózást, hógolyóznak, hóembert készítenek. Ez utóbbiból manapság már az apukák is kiveszik a részüket.
Amiből jutott elég nekünk, azok a tavak, holtágak illetve kanálisok, amelyeknek a felszínét ilyenkor jég borítja. A sekély vizű kanálisokon azért izgalmas csúszkálni, mert a lábunk alatt tisztán kivehető a megmerevedett növényzet. A nagy tavakon meg azért, mert a tó különös hangokat ad ki. A jég roppan, reccsen a sok ember alatt, misztikus bugyborékolásokat hallani, a sok korcsolya csusszanásai mellett. Néha elfáradunk, lihegve leülünk egy farönkre: előkerül a termosz a jó meleg teával. Kutyák szaladgálnak körülöttünk csaholva, a fiatal srácok hokipályát rögtönöznek a jégen, az anyukák korcsolyázni tanítják a kicsiket. Kint vannak a nagyszülők is: csöndesen mosolyogva nézik az unokáikat. Szép nap a mai!
Habár a hó miatt a szokottnál világosabb van, mégiscsak beesteledett. Lányom még csak három éves – neki bőven elég egy-másfél óra kint lét egy téli délután. Ideje visszaülni a szánkóra, és hazahúzni őket. Lihegve, kipirulva, de mégis mosolyogva vetkőzünk le otthon. A ruhák, cipők, kesztyűk a radiátorra, a gyerekek meg a fürdőkádba kerülnek. Ilyenkor a szokásosnál jobban megtöltjük vízzel, hadd melegedjenek át rendesen.
Mire megfürödnek, elkészül a vacsora, amihez a kicsiknek hársfatea, a nagyoknak forralt bor dukál. Fogmosás, és irány az ágy: mire a mese végére érek, már fáradtan lehunyják kis szemüket. Álmukban továbbszövik a téli táj szépségét, hogy másnap újabb havas élmények várják őket.
