„Kimegyek az erdőbe, és elásom a jegygyűrűmet.” Hogyan bukhatunk fel a fájdalom tengeréből?
„Papírhajót hajtogatok a szerelmeslevelekből, és leúsztatom a folyón.” Ez is lehet a szabadulás rítusa a régi életünkből, hogy ajtót nyithassunk az új jövő felé. Minden szakítás fáj, mindegy, hogy a kapcsolat két évig tartott vagy évtizedekig. Van, aki évekig gyászol a válás után, mert utána fenekestül felfordult az élete – vagy mert még mindig szereti az exét. Mit tegyünk ilyenkor? El tudjuk valaha fogadni, hogy vége a házasságunknak? Minden vég egy új kezdet... Nem tudjuk elhinni, pedig ez az igazság.
Nyitni egy új életre
A válási vagy szakítási rituálé az átmenet rítusai közé tartozik. Megkönnyíti az átlépést az egyik szakaszból a másikba. A válás egy nagy lelki sérülés, mivel kiszakít bennünket az eddigi életünkből, és beletaszít az ismeretlenbe. Az átmenetet az jellemzi, hogy elveszítünk valamit, de nyerünk egy új valóságot. „Életemben most érzem először, hogy a semmi partjára vetettek. Nincs gondviselőm, se isten, se ember. Csak kötelességeim vannak, illetve gyerekeim, akiket a bíróság nekem ítélt. A válás kudarc, s én kudarcot vallottam, bárhogy szépítem is a dolgot. Többé semmi sem lesz olyan, mint régen: azt érzem. Fogok én valaha nyugodt szívvel meginni egy kávét?! Minden megváltozott, az ég beborult, eltűnt róla a nap“– mondta válása után Andrea barátnőm, akit megcsalt a férje.
Minta nélkül
A szakításnak nincsenek olyan mintái, mint például a házasságkötésnek. A mi kultúránkban a váláshoz sem kötődnek rítusok. A bíróságon a kezünkbe kapjuk a végzést, és ennyi. Senki sem foglalkozik azzal, mi lesz velünk. Ennek egyetlen előnye van: senki sem szab meg nekünk semmit. Csak a rémülten kalimpáló szívünk. A történteket úgy dolgozzuk fel, ahogyan akarjuk (vagy tudjuk). Akkor tudunk szépen elválni, ha a szívünkben írmagja sem marad a gyűlöletnek. Harag biztos lesz – akár izzó harag is – még sokáig, de tudnivaló, hogy az idő minden sebet begyógyít. (Ha meg nem, az már a patológia tárgykörébe tartozik.)
Fél óra szomorkodás
A válás után még sokáig nem leszünk jól, a rítusok pedig arra szolgálnak, hogy elgyászoljuk a házasságunkat, megéljük a bánatunkat. Van, aki fiktív leveleket ír, más a régi fényképeket nézegeti, és van, aki vég nélkül beszél az exéről. Fontos, hogy foglalkozzunk az érzéseinkkel. Emlékezni és sírni szabad – de nem sokáig. Fél óra elég rá naponta. S hogy miért pont fél óra? A bánat felemészt, szemben a dühvel, amit kikiabálunk magunkból, s így megszabadulunk tőle. A bánat és a szomorúság viszont olyan, mint a hosszú lejáratú hitel, amit nem fizetünk. Kínozni fog bennünket nap mint nap. Pont ezért szabjunk neki határt! Szánjunk rá naponta mondjuk fél órát. Amikor letelik a harminc perc, ha törik, ha szakad, fogjunk neki valamilyen fizikai munkának: fogcsikorgatva mossuk fel a konyhát, teregessük ki a mosott ruhát, sétáltassuk meg a kutyát...
A monoton tevékenységek egy idő után megnyugtatnak. Húzzunk tehát cezúrát a búslakodás és a napi rutintevékenységeink közé, s csináljuk ezt addig, amíg csak lelkünket mardossa a bánat. Persze, később sem múlik el egészen, hosszú ideig sajogni fog a szívünk. De a bánat is olyan, mint a többi elemi nagy érzés, egy idő után kifárad, kimerül.
Testre szabott rítus
Sok minden függ attól, hogy mit jelentett nekünk a házasságunk. Andrea meséli: „Én búcsúlevelet írtam a férjemnek. Őszintén leírtam, milyennek láttam a házasságunkat és az együtt eltöltött éveket. Azt is beleírtam, hogy mennyi mindent szerettem volna tőle, de soha nem kaptam meg. Talán azért se, mert meg sem mondtam neki, hogy mire vágyom, de nagyon nem voltunk szinkronban; és az egész ma már veszett fejsze nyele... Azt is leírtam őszintén, amivel én vagyok az adósa, amit én nem tettem meg érte vagy neki. Amikor ezzel elkészültem, a levelet nem adtam fel, hanem bedobtam a tűzbe.”
Vannak nők, akik felmennek egy hídra, és a levelet lehajítják a vízbe. Vagy elégetik a közös fényképeket, vagy az ajándékokat elássák a földbe. Minden ilyen rituálé megkönnyíti az elengedést. Az utolsó fázis az, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót, és megtervezzük, mi lesz az új életbe vezető első lépésünk. Andrea erről is beszélt: „Szerettem volna egy macskát, de a férjem ellene volt. Ezért most elmentünk a gyerekekkel a menhelyre, és hazahoztunk egy szép cicust.” Andrea ezzel megtette az első lépést egy új élet felé. Mert kisebb dolgokba is foghatunk, például beiratkozhatunk a tánciskolába, elkezdhetünk tanulni egy idegen nyelvet, egyszóval bármi olyat elkezdhetünk, amit hosszabb ideig kell csinálni. Néha az is elég, ha veszünk pár új, szexis ruhát...
„Hogy egy ruha miben segíthet?” – kérdezi Andrea. „Talán abban, hogy megnyugodjon a lelkünk. Én mára elfogadtam az új életemet, hellyel-közzel megbocsátottam a volt férjemnek és magamnak is. Ma már indulatok nélkül tudok beszélgetni a gyerekekkel a férjemről, anélkül, hogy rossz gondolatok kísértenének, vagy indulatba jönnék. Most már tudom, hogy mi volt a szép a házasságomban, és mi volt förtelmes. El tudom választani az ocsút a búzától. Két és fél évig tartott, de most már nem úgy kelek fel, hogy mindjárt Pali jut eszembe. Becsapott, de gyönyörű gyerekeink vannak. Közös gyerekeink, és még sokáig kísérni kell őket az úton. Meg kell időnként beszélni eztazt, együtt. De már nem cidrizik a lábam, mikor találkozunk.
Elsősegély a válás után
- Ne fojtsuk el magunkban a bánatunkat. Éljük át teljességükben az érzéseinket.
- Erősítsük meg az önbecsülésünket (vegyük sorra a jó tulajdonságainkat).
- Ne kövessük a „szemet szemért” elvet, mert az semmire sem jó. Közvetlenül a válás után egy új kapcsolat nem szokott jó megoldás lenni, csalódás a vége.
- Legyünk türelmesek önmagunkkal szemben. Ne mondjuk azt: „Már túl régen kínozom magam, ennek véget kell vetni.” A bánat megélése egyéni, mindenki más-más ideig szenved.
