Az ember azt hinné, hogy a balerinák lábujjhegyen töltik az életüket, légies könnyedséggel emelkednek a magasba, szinte szárnyakat növesztenek. A mi balerinánk, a pozsonyi Görözdös Klaudia mégis két lábbal áll a földön: kiegyensúlyozott és öntudatos, pedig mindössze 26 éves.
Klaudia kemény éveket tudhat a háta mögött. A konzervatóriumi képzés után a drezdai Palucca Táncművészeti Főiskolán tanult tovább, majd Zürichben és Antwerpenben táncolt 2-2 évet. 2016-ban tért haza, és máris megkapta Prokofjev Rómeó és Júliájának szólószerepét a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház balett-társulatánál. Azt mondja, most érzi magát a legjobban.
– Hogy kerültél a konzervatóriumba?
– Magyar óvodába és iskolába jártam tízéves koromig, majd a tánctanárom ajánlására a negyedik osztályból felvételiztem a pozsonyi tánckonzervatóriumba. Emlékszem, kis bugyikban ácsorogtunk a felvételin: a magasságunkat, a csontozatunkat méregették. Nyújtottunk, táncoltunk, tapsoltunk, s közben azt figyelték, hogy van-e hallásunk. Végül 25-en kerültünk be az osztályba, nyolc évig szinte ott éltünk reggel nyolctól délután hatig: egy helyen tanultunk és vetkőztünk. Reggel volt másfél óra balett, utána tanítás, majd megint két óra tánc. Amikor októberben megkezdődött az úgynevezett „Diótörő-időszak” – amiben mi, iskolások is részt vettünk –, akkor sokszor nyolcig is bent voltunk. Ekkor ismerkedtünk a színpaddal.
Én nagyon élveztem ezeket az éveket, balett-történelmet, zene- és táncelméletet tanultunk, hangszeren játszottunk, zongoráztunk, valamint francia és angol nyelvleckéket vettünk. Nyolc év után leérettségiztünk, elméleti és gyakorlati vizsgát tettünk.
– Ez után mi következik egy táncos életében a papírforma szerint?
– Munkát kerestünk 18 évesen: próbatáncokra jártunk. Engem például felvettek ide a színházba, de közben Drezdában is jártam próbatáncon. Ott a színházigazgató úgy látta, hogy még nem vagyok kész, viszont felajánlott egy helyet a táncművészeti főiskolán. Végül az utolsó pillanatban szóltak, hogy tényleg komoly. Összepakoltam, és mentem.
Balerinának balerinacipőt (ki mástól, ha nem a cipőkirály Salvatore Ferragamótól)! Masnisat, mert egy ultranőies karakterről van szó! A feketék feloldására bátran használjunk napsárga kiegészítőket, mint ez a steppelt levéltáska (Carolina Herrera).
– Három év után bakalár fokozatot értél el. Mit adtak a drezdai évek?
– Megtanultam külföldi nívón táncolni. Minden új volt számomra, az iskola nagyon nemzetközi volt, Mexikóból, Franciaországból, Brazíliából is érkeztek diákok. A drezdai évek azért voltak nagyon különlegesek, mert kinyílt előttem egy ajtó. Olyan volt, mint mikor egy szűk út egyszerre kiszélesedik. Hirtelen egy nyolcsávos autópályán találtam magam, s ez a rendes, hétköznapi életemben is megmutatkozott. Sokféle emberrel, szemlélettel találkoztam, egy új országban voltam, meg kellett tanulni egy új nyelvet.
– Milyen volt a balettoktatás? Gondolom, merőben különbözött az ittenitől...
– Ott kicsit szabadabbak, mint mi itt. Ugye, a klasszikus táncban több technika van. Mi Szlovákiában az orosz technikát sajátítottuk el, Drezdában azonban a Balanchine-módszert tanulhattam meg. Tudni kell, hogy Balanchine a neoklasszikus balett első úttörője volt, meghódította vele a világot.
A sokarcú nő mai képviselője a pici termetű balettkisasszony. Kislányos termete okán akadnak kihívások a konfekciómérettel. A kisléptékű vagy egyszínű darabok állnak jól nekik.
– Mi a különbség a klasszikus és a modern balett között?
– Ha nagyon le kell egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a klasszikus balettet spicc-cipőben táncoljuk, a modern balettet viszont lehet zokniban is. A modern táncnak nem olyan kifinomultak a mozdulatai, lazább. A klasszikus tánc engem egy kicsit lefojt, mert határokat szab. Sokkal nehezebb, mint a kortárs balett: a technikája nagyon precíz. Ha ott valamit elrontasz, ha nem úgy forgod a két piruettet, ahogy kéne, akkor vége. Mindenki tudja, hogy padlót fogtál. A modern táncban lehet improvizálni, a néző nem mindig tudja, hogy mi volt véletlen és mi nem. Most azt mondom: amíg bírja a testem, addig klasszikusat is táncolok, bár a kortársat jobban szeretem.
– Az iskola elvégzése után mi volt a következő „tánclépés”?
– A zürichi baletthoz mentem próbatáncra, és fel is vettek a Junior társulatba. Pár hónappal később már Svájcban találtam magam. Svájc más volt, mint Németország: itt a hangsúly mindig a nívón van. Mindig valami kiemelkedőt akarnak tőled. Itt már volt egy segítőm, az egyik nagybácsim személyében, így nem éreztem magam annyira egyedül. Bár nekem soha nem volt gondom a váltásokkal. Bepakolok, és egy másik országban kipakolok. Zürichben két évig maradtam.
Romantikus lelkeknek: fodros-zsabós blúz és ráncolt szoknya változatos kék csíkokkal.
– Hogy ment a beilleszkedés? Itt már nem iskoláról, hanem egy társulatról beszélünk.
– Kedvesek voltak, nyitottak és segítőkészek. Ez volt, mondhatni, az első igazi tapasztalatom profi színpadon. A Juniorba két évre kaptam szerződést, utána nem hosszabbítottak. Kicsit sajnáltam, úgyhogy megint próbatáncokra jártam: Oslo, Berlin...
– Olyan lágy természetességgel sorolod fel ezeket az európai fővárosokat, mintha egy kanál cukrot hintenénk most a kávénkba. Mi alapján választottad ki a fővárosokat?
– Színház és repertoár alapján. Attól függ, mit akar az ember táncolni: klasszikusabbat vagy modernet. Ami még kérdés: egyáltalán el tudod-e képzelni ott az életedet, ahova jelentkezel? Amerikába például nem mennék soha. Mivel családcentrikus vagyok, Amerika már nekem nagyon messze van. Mindig is Európában akartam maradni, és azt is tudtam, hogy haza fogok jönni, mert nagyon szeretem a családomat. Oslóban eljutottam az utolsó körig, de végül nem engem választottak. Nem kellemes érzés, de a balett ezzel jár. Mi itt rengeteg nem-et kapunk, és sok kritikát. Kiskorunk óta arra treníroznak bennünket, hogy ebből fel kell állni, és mindig tovább kell menni. A kritika a fejlődés motorja. Persze sok táncos van, aki nem viseli jól, ha nem látja a nevét a szereposztásban, vagy csak a háttérben kap szerepet. Azt érzi ilyenkor, hogy nem való színpadra.
Alul mindent tudó skinny farmer, felül bájos fehér minikardigán fekete prémgallérral.
– Soha nem érezted úgy, hogy kész, vége, abbahagyod?
– Sokszor sírtam, de mindig is tudtam, hogy ez az, amit igazán akarok. Csak a fáradtság miatt vagyok érzékenyebb. Végül Belgiumba, a királyi baletthoz kerültem, a Royal Ballet of Flandershez. Ott már felnőtt társulatban táncoltam, főleg kortárs balettet.
– Belgiumban hogy érezted magad?
– Antwerpen a harmadik helyre csúszott Drezda és Zürich után. Nem éreztem magam biztonságban a terror miatt. Ekkor már nagyon hiányzott az otthon, valószínűleg azért is, mert már nem működött semmi úgy, ahogy elképzeltem. Az utolsó merényletnél anyukám azt mondta, hogy itt az ideje, hogy hazajöjjek. És igaza volt. S mivel csak a tánc miatt voltam ott, és ugye, az nem volt a legjobb, mert nem éreztem úgy, hogy fejlődöm. Így nem volt semmi, ami ott tartott volna.
Bordűrmintás kisestélyi. Testkövető sziluettje kifogástalan alakot kíván.
– Hogy kerültél a Szlovák Nemzeti Színházba?
– Belgiumban már aláírtam a szerződést, de otthon is beszéltem az igazgatóval, akinek kijelentettem, azért majd szeretnék hazajönni. Kérdezte, hogy mikor, és én hirtelen rávágtam: akár most is! Ez csak úgy kiszaladt a számon, magam is meglepődtem rajta. Másnap aztán bementem, táncoltam. Két-három hétig még gondolkodtam, végül döntöttem: hazajövök. S úgy gondolom, hogy jól döntöttem, mert most érzem magam a legjobban. De ehhez persze kellet Drezda, Zürich, Antwerpen – és az a sok-sok külföldi tapasztalat! Tudok mihez viszonyítani.
– Hogyan fogadtak az otthoni táncosok, hiszen rögtön szólótáncot kaptál Júliaként!
– Mikor a főszólistánk úgy köszönt, hogy Jó reggelt, Júlia!, azt hittem, rosszul hallok. Gyere, nézd meg a táblát, mondta. Júlia mellett valóban az én nevem állt: Görözdös. Egész nap csak mosolyogtam, mint a napocska, olyan boldog voltam. Igazából kisebb botrány robbant ki körülöttem, mert bizony sokaknak nem tetszett, hogy alig megjövök, és két hónapra rá rögtön én kapom a főszerepet. Ráadásul a médiákban hirtelen minden rólunk szólt.
– A balerina gyönyörű a színpadon, ám a teste néha össze van törve. A próbák alatt rengeteg sérülés éri...
– Szerencsés vagyok, hogy olyan a fizikumom, hogy nem sérülök, vagyis nem fáj semmim – lekopogom. Voltak sérüléseim, de csak olyan, hogy beakadt a hátam. Azt is öt nap alatt rendbe rakták. Igaz, most a Karamazov testvérek nagyon megerőltető darab, és néha mindenem fáj. A hátam, a lábam, de ez inkább csak fáradtság. Ma mosás után már alig bírtam kiteregetni. S ilyenkor, amikor fáradt a test, nagyon oda kell figyelni, mert ekkor lehet a leggyorsabban megsérülni. Én például sok gyümölcsöt, zöldséget eszem, magnéziumot iszom, korán lefekszem, sokat alszom, hogy tudjak miből erőt meríteni. A testünknek is meg kell adni, ami neki jár, mert ő is ad nekünk. Azért is figyelek oda az életmódomra. A lábujjaim pedig szépek! Ahhoz képest, hogy balerina vagyok, nagyon szép a lábfejem (nevet). Van, akinek jól meg van nyomva-nyomorítva, de azért soha nem olyan borzasztó, mint ahogy azt sokan gondolják.
– Mennyit táncoltok naponta?
– Nyolc órát! Ez kemény pszichikai és fizikai munka egyben. Nem úgy van az, hogy a test megtanult valamit, és csak úgy eltáncolja. Mi, táncosok tudatosan mozgunk, minden mozdulatnak jelentése van.
Mell alatt vágott, burgundi vörös dzsörzéruha fehér fodorszegéllyel. Szexi, mégis aranyosan kislányos darab.
– A balerinákról sok a tévképzet: filmekben, szóbeszédben. Úgy vélik, nem esztek, sőt, még vizet is alig isztok...
– A balettosok harminc százaléka valóban kákabelű. Én normális életet élek, rendesen táplálkozom, és nem veszem tragikusan az életet. Bízom benne, hogy azért vagyunk itt a színházban, mert mind ugyanazt akarjuk. Ha nem én kapok meg egy szerepet, annak oka van, és a többiek is ugyanúgy megdolgoznak érte, és megérdemlik. Odakívánom nekik. Nem vagyok olyan, hogy mindent nekem kell megkapni. Mert miért is kéne? Ráadásul sosem gondoltam azt, hogy valamiért különleges vagyok. Tudom, hogy jó vagyok, de van bennem alázat bőven a munkámmal és másokkal szemben is. Nem ítélkezem. Senki sem több vagy kevesebb, mint én, inkább csak más vagy különböző.
– Tervben van még néhány európai főváros?
– Ahhoz újra kellene kezdeni a karrieremet. Ehelyett inkább azon gondolkozom, hogy jó lenne a saját család. Mert nekünk, balerináknak a gyereket bizony terveznünk kell! Nekem még szükségem van két-három évre, amikor csak táncolok, utána jöhet a gyerek. Ezért is szeretnék Pozsonyban maradni.
Másrészt mi úgy negyvenig tudunk táncolni. Van, aki még 43 évesen is táncol, ám ez nagyon individuális. Nekem jó a genetikám, remélhetőleg sokáig fogok még balettozni.
– A hobbi és a magánélet belefér ebbe a hivatásba?
– Bele. Viszont én csak a színháznak élek. Mondhatni, karrierista vagyok. Itt, Szlovákiában nincs olyan nagy konkurencia. Pozsonyban látom először azt, hogy itt nem minden balettosnak a tánc az élete. Külföldön mindenki nagyon sokat dolgozik, mert mindent 100 százalékra kell teljesíteni. Itt, Pozsonyban sokan úgy járnak a színházba, mint munkába: letudják, és hazamennek. Nem lobog bennük a tűz. Számomra ez fura. Az elején féltem, hogy majd én is elengedem magamat, de még tartom magam. Ha nem forr a vérem, akkor inkább ne táncoljak! Mert nekem a tánc a mindenem. A magánélet persze beleférne, de most nincs olyan, aki beleférhetne. Általában szombat egy óráig dolgozunk, néha hétvégén is fellépés van. Ha nincs, akkor szombaton pihenek, vasárnap pedig családi napot tartok. A húgommal együtt meglátogatjuk a szülőket.
Fehér „tütü”-höz valami vadat? Ciklámen sportbodyt hátdekoltázzsal.
– Augusztus közepétől egészen a következő év júniusáig dolgozol. Hat hét szabadság egy évben. Mit csinálsz akkor?
– Semmit! Nem gyakorolok, nem táncolok (nevet). Ha táncolnék, nem lennék friss és dinamikus a hat hét után. Pihenek, kirándulok.
– Kivel töltötted a karácsonyt?
– A családommal. Amikor nem tudtam hazajönni, mindig ők jöttek hozzám. A szüleim elváltak, ezért ilyenkor mindig el van osztva, mikor kihez megyünk. A színházban a két ünnep között fejeztük be az előadásokat, és január harmadika körül kezdünk.Most sűrű volt, mert a Diótörőben a dadust és az egyik hópelyhet is én alakítottam...
A magam részéről szívesen hallgattam volna még tovább a csodaszép Klaudiát, ezt az életvidám, hihetetlenül energikus balerinát, ám mivel ezen a héten is hét napból hatot lábujjhegyen töltött, inkább hagytam pihenni... A többi kérdést legközelebbre tartogatom.
