Írásunkban az irigység témakörét járjuk körül. Mindez pedig hol máshol csúcsosodhatna ki leginkább, ha nem a munkahelyen, ahol az ember másokkal összezárva tölt heti 40 órát? Hiszen mindaddig, amíg könnyebb a kollégánkat befeketíteni, mint belenézni a tükörbe, amit odatart nekünk, van miről beszélni...
Nem szokványos felütés így kezdeni, mégis leírom: szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert idejekorán ráébredtem, hogy mi az, amivel dolgom van, és mi az, amivel nem. Pont elég olyan embert sodort ugyanis utamba az élet, akik – vagy így, vagy úgy, de – arra ösztönöztek: sose mutassam kevesebbnek magam csak azért, hogy másoknak ezzel kedvezzek. Hiszen ettől még nem fognak szeretni, akik eddig sem szerettek; magamat viszont megfosztom attól, hogy fejlődjek vagy szintet lépjek. És bár egyes szám első személyben írok (hisz mások nevében nem beszélhetek), hiszem: önmagunk szabotálása a siker elsődleges gátja. Hogyan jutottam el a felismerésig? Elmesélem.
A gimiben megnyertem egy esszéíróversenyt. Mivel soha azelőtt semmiben nem voltam első, büszkén sétáltam ki az oklevélért. Két perccel később az igazgatónő bejelentette: a rajzpályázat második helyezettje is én vagyok. Tizenhat éves fejjel az én kis világomban ez akkora dicsőségnek számított, hogy seperc alatt a fellegekben szárnyaltam. A pódiumon állva tekintetemmel ösztönösen az osztálytársaimat kerestem, mert tudtam, hogy velem együtt örülnek. A többség örült is: gratuláltak és megölelgettek. De volt valaki, aki még eközben is a „vastag lábamról” és az előnytelen öltözködésemről tartott előadást a többieknek. Meg persze arról, hogy a „hülye is tudja, hogy bunda az egész”, velem meg kivételeznek. (Logikai bukfenc, hogy jeligés volt a pályázat.)
A lány – nevezzük Csillának – ezután mindent megtett, hogy lejárasson és pokollá tegye az életem. Így az egészből, miközben ünnepelni kellett volna, csak a gyomorgörcsre és a sírásra emlékszem. Aztán eltelt sok-sok év, s akkor gondoltam legközelebb Csillára, amikor beléptem a munka világába. Pedig azt hittem, hogy ott nincsenek alantas játszmák, de rá kellett jönnöm: a felnőttek is csak nagyra nőtt gyerekek. A szerkesztőségben, ahol dolgozni kezdtem, szakmai vita alakult ki, én pedig kellő tisztelettel ugyan, de kifejtettem idősebb kollégámnak – legyen Tibor – az ellenvéleményemet. Felettesünk végül nekem adott igazat, ám ez sem tett pontot az ügy végére. Tibor átcsapott személyeskedésbe, mondván, hogy már akkor a szakmában volt, amikor én még csak a betűvetést tanultam! „Egyáltalán hogy merészeled... Miért gondolod, hogy ugyanannyit nyom a latba a te véleményed, mint az enyém?”
Ezen a ponton megtettem, amit Csillával szemben anno nem mertem: kiálltam magamért, és kikértem magamnak a stílust és a hangnemet. (Nagy szerencse, hogy Tiborral nem sokáig dolgoztunk egy helyen.) Hogy bántott-e az ügy? Természetesen. Egyfelől bántotta az igazságérzetemet, másrészt fiatalon mindig kemény dió szembesülni azzal, hogy vannak olyan emberek, akik nem kedvelnek minket. Mai fejjel viszont azt gondolom: a csörte felszabadító is volt egyben. Hiszen akkor sem fog mindenki szeretni bennünket, ha bólogató Jánosként éljük le az életünket. Nem jobb inkább a nehezebb utat választani, vállalni a véleményünket, hogy később aztán szabadon kibontakoztathassuk a képességeinket?
„Ülj le ahhoz az asztalhoz, ahol növekedésről, önfejlesztésről és célokról beszélgetnek. Nem pedig más emberekről” – botlottam bele évekkel ezelőtt az idézetbe, amely azóta a személyes mantrám lett. Ma már tudom: nem az én dolgom az emberek rólam való gondolkodását megváltoztatni, s össze sem kell húzni magamat vagy beállni a sarokba, csak hogy szeressenek. (Csupán egyetlen dolgom van: mindenkinek megadni a kellő tiszteletet.) Nem kell, hogy a világaink mindenkivel összeérjenek, hisz tág a világ, egyelőre elférünk egymás mellett.
A fenti példákkal nem azt szeretném sugallni, hogy tévedhetetlen vagyok, vagy hogy irigyek rám az emberek. Nem! Ismerem az erősségeimet, ugyanakkor azt is pontosan tudom: esendő vagyok, mint minden ember, s tele vagyok hibákkal. Csomó olyan dolgot művelek (aktuálisan például az edzést vagy a főzést), amiben abszolút kezdő vagyok, így állandóan „bénázom”. Ugyanakkor büszkeséggel tölt el, hogy a nálamnál okosabb, szebb, ügyesebb emberekre sohasem ellenfélként – ne adj’ Isten ellenségként – tekintettem. Sokkal inkább követendő példákként, akikhez nyugodtan odamehetek, és megkérdezhetem: „Hogyan érted el azt, amit elértél?” Hiszen az én érdemeim nem lesznek attól kisebbek, hogy mások ugyanabban vagy valami másban sikeresebbek, mint én. Ez ugyanis az a szempont, amin egy irigy ember szinte sohanem gondolkodik el.
Voltaképpen az irigység... Milyen is? Az irigy ember is tudja, hogy a környezetében vannak nála okosabbak, szebbek és ügyesebbek: őt viszont közel sem inspirálja, hanem egyenesen bosszantja mások sikere. „Az irigység tulajdonképpen rejtett elismerés, hiszen az irigy ember elismeri a másik előnyös képességét, ám ezt önmagának sem vallja be. Így kimondani sem fogja, csupán azzal szembesül majd, hogy haragot érez...” – mondja Némethi Erika önismereti tréner. „Dühe mögött persze nem áll más, mint a saját kisebbségi komplexusa, vagyis az, hogy kevesebbnek látjamagát a másik tükrében. Pedig ha tudatosan ránézne a működésére, azt is meglátná: egyedül ő gondolja magáról, hogy kevesebb.”
Fontos ugyanakkor különbséget tenni irigység, rivalizálás és féltékenység között. Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus így fogalmazta meg interjúnkban a három érzés közti eltérést: „Rivalizálás esetében háromszögről beszélhetünk, s mindig versenyről van szó. Két ember versenyez egy pozícióért, egy harmadik ember barátságáért vagy szerelméért. Tehát küzdelem folyik, és nem tudni, ki fog célba érni. Az irigység a hét főbűn közül az egyetlen társas bűn: az irigy ember amiatt érzi rosszul magát, mert a másik szebb, esetleg többet elért az életben. A féltékenység pedig nem más, mint a birtoklási vágy kiterjesztése: az érzés mindig félelemből ered. Félünk attól, hogy elveszítjük a párunkat vagy a pozíciónkat.”
Aligha lepődünk meg, hogy mindhárom érzelem tetten érhető a munka világban, hiszen ott elvárt a versengés. Mikor az előrejutás, egy poszt megszerzése vagy épp megtartása a tét, esetleg a munkatársak tudomására jut egy szembetűnő bérkülönbség: a kollégák elképesztően könnyen válnak egymás farkasává. Az Aurum Recruitment fejvadászcég egyik kutatásában rámutatott arra, hogy helytálló a sztereotípia, amely szerint a nők a versengőbbek. A felmérések alapján a nők nagyobb arányban rivalizálnak női kollégáikkal, mint a férfiakkal; a férfiaknak pedig nagyobb hányada érezte úgy, hogy gyakrabban kerül versenyhelyzetbe nőkkel, mint férfi társaival. (Instagramon végzett minikutatásunkban mi is hasonló arányokkal szembesültünk.)
Aki elhajlik, az visszafordítja az energiát. Ha egy nő elkezd rivalizálni – akár egy férfiért, akár egy pozícióért –, az a legjobb módszer, ha a másik nő félrehajlik, mert akkor a támadó azzal az energiával megy neki a falnak, amit ellene akart fordítani.
„A nők közti rivalizálás gyökere több ezer évvel ezelőttre, egészen a vadászó-gyűjtögető életmódig nyúlik vissza. Amíg a férfiak csapatban, egymást segítve cserkészték be a vadat, addig a nők gyűjtögetettek, és a gyerekekre vigyáztak. Közben a szépség, a kedvesség és a vonzerő volt a legfőbb erényük, hiszen csak ezekkel a tulajdonságokkal tudták meghódítani azt a férfit, aki méltó apja lehet az utódaiknak” – mondja Szvetelszky Zsuzsa. „Mindemellett a nők számára a valódi versenyeken való részvétel sokáig szóba sem jöhetett. A férfiak hőstetteket vittek véghez, csapatban dolgoztak, szolidárisak voltak egymással, s a nemes barátságokat is hozzájuk szokás kapcsolni. Ámde a férfiak sokkal régebb óta versenyeznek! Gondoljunk csak a vadászatokra, később a tudományokra!” – folytatja a szociálpszichológus. „Napjainkban a rivalizálás átkerült a munka világába. Ez egy nagyon új szerep és terep, ezért még ki kell alakítani a szabályokat. Egy nő nagyon sokat tud ártani a másik nőnek...”
Történetek a való életből
Ahhoz, hogy bármiféle tanulságot levonhassunk, újfent a való világot hívtuk segítségül.
ELSŐ TÖRTÉNET
– Nyolc évvel ezelőtt állást kaptam az egyik legmenőbb pozsonyi reklámügynökségnél – kezdi „mindent megtett, hogy kikészítsen” mottójú történetét Dóri (33). – Amiről addig csak álmodtam, hirtelen valósággá vált: modern, belvárosi iroda, fiatal kollégák, kiemelkedő fizetés... Ráadásul a többiekkel az első pillanattól kezdve megvolt az összhang: együtt ebédeltünk, s néha még munkán kívüli programokat is szerveztünk. Később aztán a csoportvezetőnk, Veronika – akitől kezdőként rengeteget tanultam – bejelentette, hogy terhes. Hamar jött a hír: a vezetőség engem javasol a helyére. Veronika kedvességét mintha elvágták volna: kimért lett, azontúl átnézett rajtam, s egyre több becsmérlő megjegyzést kaptam tőle. Azt hittem, szülés után végre a lányára fókuszál, s megjavul valamelyest a viszonyunk – de nem. Veronika nem tudott elmenni, leválni a munkájáról...
– Fél év múlva, karján a kis Lizával elkezdett bejárni az irodába, s mindahányszor beszólogatott nekem. Sőt, olyan is volt, hogy a kollégákkal megüzente, ezt és ezt rosszul csinálom... (A főnökeimnek erről persze fogalmuk sem volt, ők csak a meetingekre jártak be.) Egy idő után azt vettem észre, hogy a többiek – azelőtt négyen voltunk barátnők – elfordulnak tőlem. Nem hívtak többé kávézni, s csak akkor szóltak hozzám, ha nagyon kellett. Az i-re a pontot az tette fel, mikor kolléganőim szeánszokat kezdtek rendezni az irodában: hosszú munkaszüneteket tartottak, hangosan nevetgéltek a rendszeresen bekukkantó, „járőröző” Veronikával, miközben én ott görnyedtem a laptopom felett...
– Másfél év: ennyi ideig tartott Veronika ellenséges hadművelete. Csak akkor adta fel a harcot, amikor látta, hogy nem törhet meg. Közben a nagyfőnök is lépett, mert akkor már többször meglepte őket semmittevés közben. Máig nem tudom, Veronika miket mesélt a többieknek – de nem is érdekel. Büszke vagyok arra, hogy kitartottam. Nem éreztem igazságosnak, hogy munkahelyet váltsak csak azért, mert valaki nem tudja lerendezni magában a dolgait. S hogy erőt adjak azoknak, akik esetleg hasonló csónakban eveznek: azóta áthelyeztek egy másik csapatba, de ott már alapállapot a kölcsönös elfogadás és tisztelet.
Az alacsony önértékelésű nők rivalizálnak a legkártékonyabban. Akkor lehet egy ilyen rivalizálásból barátság, ha mindkét résztvevő, de legalább a kártékonyabb belátja, hogy neki nem is a másikkal van baja, hanem a saját alacsony önértékelésével. És az irigysége indította be a harcát. Aki nem hasonlítgatja magát másokhoz, az nem fog ilyen harcba belemenni.
MÁSODIK TÖRTÉNET
– „A főnök az irodájában vár!”, fogadott egy reggel az asztalomon az üzenet – meséli Emma (26). – Mivel még csak pár hónapja voltam a cégnél (egy multiról beszélünk) görcsbe rándult a gyomrom. „Vajon mi történt?” – tépelődtem. Eddig tőlünk még senkit nem hívatott be a nagyfőnök. Amikor megláttam az összeszorított ajkát, még inkább megrémültem. „Egy kényes ügyről kell beszélnünk” – kezdte a monológját, én pedig biztos voltam benne, hogy hétfőtől szedhetem a sátorfám. Legnagyobb meglepetésemre a beszélgetés egészen más irányt vett: „Irodatársaidtól panasz érkezett, hogy túl kihívóan öltözködsz.”
– Micsoda? – pukkant ki belőlem a nevetés. A vád annyira abszurd volt, hogy először azt hittem, viccel. Hiszen soha nem jelentem meg a munkában dekoltázst vagy combot villantó öltözetben: egy térdig érő, feszes ceruzaszoknya volt a legkirívóbb viseletem. Végül egy megalázó figyelmeztetéssel utamra bocsátott. „Én sem vettem észre, hogy probléma lenne az öltözködéseddel, viszont a kötelességem, hogy szóljak. Légy szíves, ügyelj rá, hogy a ruházkodásoddal senki szemérmét ne sértsed.” „Az irodatársaidtól...” – csengett a fülemben még sokáig a kezdőmondat. Öten ülünk egy irodában, rajtam kívül három srác, velük folyamatosan ugratjuk egymást. Róluk nem hiszem... És egy lány, aki azóta ellenséges velem, hogy betettem a lábamat az épületbe. Vajon tőle érkezhetett a panasz?
HARMADIK TÖRTÉNET
– A rivalizálást a nőkhöz szokás kapcsolni, az én történetem viszont kivétel! Azt hittem, ilyesmi csak a filmekben létezik! – kezdi a beszélgetést Sári (22). – Magyar–angol szakos tolmácsnak tanulok, mellékállásban viszont gyakran vállalom közösségi oldalak szerkesztését cégeknek. Egy nap felkeresett Ági néni, a volt középiskolás magyartanárom: volna-e kedvem besegíteni neki, felpörgetni kicsit a gimi Facebookját. A szerkesztést azért bízná rám, mert egyik felelőtlen kollégája nem győzte ellátni a feladatát. Az oldal néhány hónapon belül annyira felpörgött, hogy az igazgató nyilvánosan megdicsérte Ági nénit.
– Balázs kolléga persze nem tudta lenyelni a békát: mesterkedni kezdett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Először felhergelte a tanárokat, hogy minek az iskolának Facebook, majd egymás után tűntek el képek és fájlok a szerverről. Ági néni pánikba esve hívott fel a végén: „Az oldalunk tele van hibákkal!” Azonnal felnyitottam a gépem, s bizony láttam: az utolsó öt-hat bejegyzésünk hemzseg a durva nyelvtani hibáktól. (Pedig a posztokat előtte alaposan átfésültük.) Sajnos, nem tudtuk bizonyítani, hogy Balázs a ludas a dologban (valahogy kijátszotta a rendszert), viszont rajta kívül senki másnak nem volt hozzáférése az oldalhoz. Végül egy jelszócserével elejét vettük a további ármánykodásnak.
NEGYEDIK TÖRTÉNET
– Mit tennél, ha a kolléganőd ugyanúgy öltözködne, mint te? – teszi fel a kérdést Kata (40), akinek a kolléganője ellopta a személyiségét. – Velem ez a rémálom bizony megesett. Zsuzsa visszafogott lány volt, amikor a céghez került. A felettesem megkért, hogy vegyem őt a szárnyaim alá. Mivel gyorsan fejlődött, egyre több projekten dolgoztunk együtt, kis idő múlva pedig észrevettem: Zsuzsa utánoz engem! Ugyanazokat a ruhákat kezdte el vásárolni, amelyeket én, majd a sötét haját is szőkére festette, becserkészte a fodrásznőmet. A végén már úgy néztünk ki hátulról, mint két tojás. (Ahogy azt egyik ügyfelünk meg is jegyezte.) A hobbimat – heti háromszor fallabdázni járok a barátnőimmel – ugyancsak elirigyelte, és csatlakozott hozzánk, majd átvette a szófordulataimat, a beszédstílusomat. A végén már úgy éreztem: egy klón jár-kel mellettem az irodában! Amikor betelt a pohár, leültettem Zsuzsát, s kerek-perec megkértem: hagyja abba, mert számomra már kellemetlen, hogy mindenben engem majmol. Persze ő a végletekig tagadott, sőt én voltam a hisztérika, hogy megvádoltam...
„Ha te vagy a legokosabb ember a szobában, rossz szobában vagy” – szól az ismert mondás, ami az előrehaladás záloga lehetne egy ideális világban. Csakhogy a mi színes, „szagos” valóságunkat még mindig egóharcok, irigység és egymásnak feszülések tarkítják...
Mikor van dolgunk az irigységgel?
Fontos, hogy minden esetben, amikor irigységet vagy rivalizálást tapasztalunk, tartsunk némi önvizsgálatot. Tegyük fel magunknak a kérdést: biztos, hogy irigységről van szó, vagy csupán a másik fél nem ért velünk egyet valamiben? (Hiszen attól, hogy valaki kritikát fogalmaz meg velünk szemben, még nem irigy.) Mit tehetünk, ha mégis szert teszünk egy irigyesre? Az önismereti tréner szerint meg kell vizsgálnunk, hogyan hat ránk az irigység. Ha nem kelt bennünk rossz érzést, nincs vele baj: utóbbi ugyanis annak a jele, hogy áramlunk a saját képességeinkkel. Vagyis elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokban jók vagyunk, bizonyos dolgokban nem; s hogy mindig lesznek, akik irigykedni fognak ránk, illetve túlszárnyalnak minket.
„Csak akkor kell értelmeznünk a tükröt, ha feszültség keletkezik bennünk!” – vallja Némethi Erika. „Vajon miért zavar minket, hogy van egy irigyünk (aki minket okosabbnak, szebbnek, ügyesebbnek lát)? Azt jelenti, hogy mi sem merünk okosabbak, szebbek, ügyesebbek lenni, vagy hogy félünk kiríni és különbözni? A szocializmus jellemzője volt, hogy erőnek erejével megpróbáltak minden embert egy skatulyába rakni. Ha valaki jobbnak érezte magát, és kitűnt az átlagból, a tömeg megpróbálta visszarántani: ez átszivárgott a mai rendszerbe is. Érdemes hát feltenni a kérdést: Meg merjük-e engedni magunknak, hogy valamiben jobbak legyünk, mint mások? Onnantól, hogy egyensúlyba kerülünk a saját képességeinkkel, nem fogunk félni, s azt kutatni, ki néz ránk emiatt ferde szemmel. Irigyeseink önelfogadásunk tükrei: ha harmóniába kerülünk magunkkal, egyre kevesebb irigyest fogunk észrevenni a környezetünkben” – összegzi a tréner. Természetesen előfordulhatnak szituációk – például Dóri esete –, amikor már fojtogató az irigység. Pszichológusok azt tanácsolják, ilyenkor célszerű a fejhez, azaz a főnökhöz fordulni, s akár négyszemközt kitalálni valamiféle megoldást. Amennyiben minden követ megmozgatunk, a segítségnyújtás mégis elmarad, jobb méltósággal kilépni (s csendben új munkahely után nézni), mint szenvedni és tűrni.
