Képeinken olyan nőket láthatnak, akik rendkívüli életükben „diktálták” a divatot. (A szó latin eredetije, a stílus azt az eszközt jelölte, amellyel betűket véstek viasztáblákra.)
Coco Chanel, aki az 1920-as években „feltalálta” a modern nőt, mondta: „A divat változik, a stílus örök.” Kérdezhetnénk: mi kell ahhoz, hogy valaki stílusikon legyen?
A hírnév nélkülözhetetlen része az imázsnak. Egy stílusos nő nem képes divatot teremteni, ha nem teszi ismertté magát. Ezt senki sem tudta jobban a korai hollywoodi filmstúdióknál. Tisztában voltak azzal, hogy színészeik imázsa presztízst kölcsönözhet egy produkciónak, és érdeklődést, sőt hisztériát kelthet iránta. Sokan azok közül, akiket ma stílusikonnak nevezünk, vagy az amerikai filmipar sztárjai voltak, vagy valamilyen módon kapcsolatban álltak vele (még a francia szimbólum, Brigitte Bardot is egy rövid Los Angeles-i varázslatnak köszönheti a világsikert).
Az 1950-es évekig a mozinak meghatározó jelentősége volt az új trendek elindításában. Később aztán lekörözte a televízió. Nem véletlen, hogy miután Jackie Kennedy 1962-ben megnyitotta a Fehér Ház kapuit a tévétársaságok kamerái előtt (fényképezhették az otthonában és a gyerekeivel, s ezt addig egy elnökfeleség sem engedte meg), stílus tekintetében generációk számára vált irányadóvá. Nem véletlen, hogy a first ladyket – Carla Brunit vagy Michelle Obamát – még most is hozzá mérik!
Ma az interneten ezrével találunk divatblogokat, amelyeken nők öntik szavakba rajongásukat bálványaik iránt. Pedig amikor ők születtek, imádatuk tárgyai már rég nem éltek.
Íme, néhány tipikus kommentár Audrey Hepburnről: „Tizenkét éves vagyok, szerintem Audrey gyönyörű... ő a kedvenc sztárom”; „Egyedülálló, senkihez sem fogható”; „A tökéletesség mintaképe.” A divatvilág igyekszik tovább fokozni a mítoszteremtést. Domenico Dolce és Stefano Gabbana 2009-ben Marilyn Monroe emléke előtt tisztelgő kollekciót ter vezett, az ő nevető arcának képét nyomtatva csodálatos ballon- és zsákruháira, valamint fekete-fehér mikádó miniszoknyákra. Aztán pár hónapja Tommy Hilfiger, az amerikai ízlés nagy tervezője Katharine Hepburnnek szentelte divatbemutatóját, mert szerinte a mai sztárok „a divat rabjai”, ezért nem lehetstílusikonként tisztelni őket.
Madonnát például, aki harmincéves pop zenei karrierje során emberek millióit hódította meg, nem mérhetjük a tegnap ikonjaihoz. Miért? Azért, mert ha Brigitte Bardot-ra gondolunk (természetesen a fiatalra), önkéntelenül kócos hullámos hajjal, dacos ajakkal és Vichy kockás anyagból készült halásznadrágban képzeljük el; Twiggy mindig nagyon rövid ruhában, fiúsra vágott, gamine frizurával és vastagon festett szempillákkal jelenik meg lelki szemeink előtt; Mademoiselle Coco pedig harangkalapban, nyaka körül dús gyöngyfüzérrel. Madonna viszont hol új Evita Perónná alakul, hol csillogó-villogó Barbie-vá, hol Marilyn Monroe reinkarnációjává. E változatai lényegében művi utalások, nem pedig az énekesnő (amúgy erős) személyiségének lenyomatai.
Jackie Kennedyt a stílusosságban segítette jó származása: egy nagy francia család sarja volt.
Aki természetes stílusösztönnel rendelkezik, egyrészt szívesen fogadja a szabók, divattervezők, sminkesek és más profik javaslatait, másrészt mindig maga dönti el, hogyan jelenjen meg a nyilvánosság előtt. Audrey Hepburn például sohasem vált volna legendává a Givenchy-ruhák nélkül, a tervezőt azonban ő választotta ki magának. Megkereste Párizsban, és elmagyarázta neki, mit szeretne. „Az én alakomra nem igazán valók a konfekcióruhák” – ismerte el.
Bízott benne, hogy Givenchy ruhái elrejtik testének hibáit. A fiatal és még ismeretlen Grace Kelly sikkes volt már akkor is, amikor elment az első válogatásra a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióba. A figyelmet nadrágkosztümjével és fehér kesztyűjével vonta magára. Monroe pedig a következőket mondta egy interjújában: „Meg kell vallanom, hogy egész felnőtt életemben jobban szerettem a férfiaknak, mint a nőknek öltözni... Minden szoknyát, minden ruhát, minden köntöst lehetséges hatásuk végett választottam.”
Divatikonok kétségkívül akadnak most is: olyan nők, akik (mint például Sarah Jessica Parker, a Szex és New York sztárja) lépést tudnak tartani a divattal. De klasszikus értelemben vett stílusikonok nincsenek többé.
Persze, napjainkra átalakult a sztárság fogalma is, amely nélkül nem születhetnek ikonok. Az úgynevezett hírességek ma egyre kevésbé isteniek, sőt egyre földhözragadtabbak... Az internetnek köszönhetően mindent – vagy majdnem minden titkot – tudunk róluk, és fényképeik nem mindig hízelgőek. Másként szólva: nincs meg többé a titokzatosság, amely a mítoszt táplálná. Marilyn híres szexbálvány lehet, mert már sohasem fog kiderülni, hogy alvás közben tényleg nem viselt semmit, kétcsepp parfümön kívül. Ugyanígy sohasem lesz fényképünk a forgatás alatt kimerült, izzadt és kócos Grace Kellyről.
A megközelíthetetlenség aurája segít abban, hogy valaki ikon legyen, de ez magában még nem elegendő. Ez magyarázza Diana hercegnő népszerűségét, aki korai halála után egyfajta boldoggá avatásban részesült. Hírnevét az alapozta meg, hogy igazi hús-vér nőként viselkedett (bevallotta, hogy őt is megcsalja a férje, hogy szorong, hogy bulimiás, egyszóval: ő is emberből van), s ezzel csökkentette a távolságot a királyi család és az egyszerű emberek között. Mademoiselle Coco az emancipáció ragyogó úttörője volt: az elsők között hirdette a napbarnított bőrt, amely addig a parasztasszonyok „védjegye” volt. Ahhoz is volt mersze, hogy fürdőruhában jelenjen meg, és levágassa hosszú haját. S ami a legfőbb, megadta a szabadságot a nőknek: eldobta szoros fűzőjét, levágta ruhájáról az idétlen fodrokat, s inkább felvett egy kék csíkos tengerésztrikót. Szakított egy mintával, amit elavultnak tartott. Miután elvesztette élete szerelmét, még számtalan szeretője volt, életében azonban nem a férfiak voltak a legfontosabbak (mint a korabeli többi nőében), és nem ment férjhez sohasem, hogy megőrizze függetlenségét.
Ez kapcsolja össze Katharine Hepburnnel, aki a világ másik felén, az Egyesült Államokban született, de forgatáson kívül csak férfinadrágban (!) járt, szeplős bőrét nem sminkelte, és nem viselt parfümöt. S láss csodát: nők milliói követték az új, szabad stílust. (Nem véletlen, hogy szülei a fogamzásgátlásért és a női választójogért küzdöttek). Ellopta a show-t – és a nadrágot! – férfitársaitól, és megváltoztatta azt a felfogást, hogy a színésznők csupán másodlagos szerepekre rendelt és a férfiaknál rosszabbul kereső sztárocskák volnának. Történelmet írt, amikor 1932-ben szerződést kötött az RKO Pictures stúdióval: Hollywood egyik legnagyobb hatalmú producere a szokásos pénz tízszeresét fizette neki.
Grace Kelly és Jackie Kennedy a hagyományosabb nőideált testesítették meg, de csak látszólag, mert ők is felrúgták a régi szabályokat. Mindketten first ladyk voltak, első hölgyek a szó igazi értelmében, s nem csupán „díszfeleségek”. John F. Kennedy híres mondása is ezt tükrözi: „Én vagyok az a férfi, aki elkísérte Párizsba.” Audrey Hepburn, akit ma a klasszikus elegancia képviselőjének tartanak, a kortársak szemében szintén lázadó volt. Piszkafa termete, rövid haja, mindene azt hangsúlyozta, hogy elutasítja az 1950-es évekre jellemző túlszexualizált – csupa mell, csupa ajak és csupa haj – nőiességet. Egyik életrajzírója (Rachel Moseley) szerint még papucscipői is feminista fejleményként értékelhetőek: nincsenek többé magas sarkok, amelyek kínzó állványzat gyanánt mozgásképtelenné teszik a nőket.
Audrey imázsa nem a szexuális vonzerőben rejlett (ezért is szeretik őt jobban a nők, mint a férfiak!), ellenben Marilyn Monroe-é és Brigitte Bardot-é annak apoteózisa volt. De ők nagyon is tudatosan döntöttek a szexus mellett!
Az amerikai sztár nemcsak ruhátlanul pózolt egy naptár lapjain, hanem nyíltan beszélt is a meztelenségről. Egy hollywoodi riporternek adott interjúban például elmondta: „A lábamnál kezdem az öltözködést. Meztelen vagyok, amikor felhúzom a harisnyát és a cipőt. Testszínűeket hordok, mert az olyan, mintha mezítláb lennék.” BB a szabadság szimbóluma volt, nemcsak filmjei miatt, amelyekben minden gátlás nélkül ledobta ruháit, hanem azért is, mert miután hozzáment Pygmalionjához, Roger Vadimhoz, még fiatalon három további házassága, majd számtalan híres kapcsolata volt.
Divatba hozta a Vichy kockás térdnadrágot, a balerinacipőt és a térd fölé érő csizmát. Ugyanebben az időben a csatorna túloldalán, a Swinging London Mary Quantja a forradalmi ifjúságot öltöztette miniszoknyába, amely hamar a nők végső felszabadulásának szimbólumává vált. Ezek a kivételes nők mind megváltoztatták a divatot, és a stílus úttörői voltak.
Katharine Hepburn férfinadrágot viselt. Ki nem állhatta a harisnyakötőt, és inkább zokniban meg bő nadrágban járt, megteremtve ezzel az androgün stílust.
Mary Quant találta fel a miniszoknyát.
A Chanel-stílus fontos eleme a hamis gyöngy, amelyet Coco a húszas években hozott divatba. A legendás tweedkosztüm pedig a divatház szimbóluma. (A Chanel-ház ikonikus tervezője, Karl Lagerfeld is csak ezt variálja újra meg újra, és a szintén Chanel-találmányt, a kis feketét).
Marilyn mondta: „Legtöbbet a szépségről álmodoztam, hogy a férfiak megforduljanak utánam.” Monroe árvaházakban nevelkedett, és túlérzékeny volt.
Az isteni Brigitte Bardot a haját csak száraz samponnal mosta, hogy minél kócosabbnak hasson.
A nők természetesnek veszik azokat a darabokat, amiket ma hordanak, pedig ha nincs Audrey Hepburn, fel sem vennék őket” – mondta Michael Kors divattervező (szmokingnadrág, viharkabát, balerinacipő, laza ruha).
Grace Kelly az időtlen eleganciát – és a róla elnevezett „Kelly bag”-et (Hermes) – hagyta ránk örökül.
