Dél-Amerika. Hagyományosan a drogkereskedelem, a szegénynegyedek, a bűnözés, az emberrablók földrésze. A déli kontinens országaiban nap mint nap nők ezrei válnak erőszak vagy bűncselekmények áldozatává. Itt halnak meg a legtöbben gyilkosság következtében. S ugyancsak Dél-Amerika „büszkélkedhet” a legtöbb fiatalkorú terhessel a világon.
Viszont a női politikusok arányát tekintve világszinten a latin-amerikai államok vezetnek. Pont azokban az országokban kerül hatalomra női vezető – legyen szó akár államfőről, akár miniszterelnökről – amelyekben a nők oktatási és boldogulási kilátásai nem a legjobbak. A kulcspozícióba került jóval képzettebbek, kiemelkedő szociális státuszú családból származnak, édesapjuk vagy férjük lévén pedig már hosszú ideje az élvonalban mozogtak. Manapság már általános vélekedés, hogy több nőre van szükség a gazdasági és a politikai életben. A szebbik nemnek sok jó jó, a politikában különösen hasznos vonást tulajdonítanak! A nők kevésbé korruptak, a férfiaknál jobb szervező és problémamegoldó készséggel rendelkeznek, türelmesebbek és elkötelezettebbek a környezetvédelem iránt.
Balról jobbra: Cristina Kirchner, Michelle Bachelet, Dilma Rousseff
2015-re a latin-amerikai kontinens országainak közel felét nő vezeti! A két legnagyobb állam, Argentínát és Brazíliát egyaránt elnöknő irányítja. Ha Latin-Amerikára gondolunk, kétségkívül Argentína és Evita jut elsőként az eszünkbe. Evita története valamelyest beleillik a női politikusok karriersablonjába, hiszen férje lévén került közel be a politikába. De nem befolyásos családba született, s nem részesült színvonalas oktatásban sem! Eredeti nevén Eva Maria Ibarguren 1919-ben született egy gazdag földbirtokos törvénytelen gyermekeként. Színésznőnek készült, már 15 évesen elhagyta otthonát. 1944-ben találkozott először Juan Perón ezredessel, akkori alelnökkel, későbbi argentin államfővel. Egy évre rá kötöttek házasságot, Evita pedig aktívan részt vett férje választási kampányában.
Juan Perónt 1946-ban elnökké választották, s az ekkor már first lady Evita tevékeny szerepet vállalt a politikában: nemcsak tetszelgett férje oldalán: harcolt a nők választójogáért és pártot is alapított. A polgárok körében rendkívül népszerű elnöknét az arisztokrácia Nem zárta a szívébe. Ez az ellenszenv ösztönösen a szegényebb rétegek felé sodorta Evitát. Miután a politikai elit körében nem számíthatott társakra, saját alapítványt hozott létre. Az elnöki szék mellett állva sem felejtette el, honnan jött. Politikai karrierje alatt mindvégig kiállt a munkások az elnyomott nők jogaiért. Fényes pályafutása tragikusan korán ért véget – a 33 éves Evitát legyőzte a méhnyakrák.
A női elnökök új utakat nyitottak az elmaradt latino társadalmakban – nekik köszönhetően figyelnek olyan kérdésekre, amelyeket a férfi politikusok nemigen vesznek észre. Nem véletlen, hogy a forbes magazin a világ 100 legbefolyásosabb nőjét bemutató listájában mindhárom politikus előkelő helyen szerepelt.
Felesége elvesztése után Juan Perón elnök fiatal titkárnőjében lelt vigaszra. Az államfő harmadszor is megnősült, a korábbi revütáncos titkárnőből pedig először nagykövet, majd Juan Perón halála után elnök lett. Isabel Perón sokak szerint nem rendelkezett Evita karizmájával, így nem tudhatta magáénak a széles tömegek szimpátiáját. Mindenesetre Isabel Perón nyitja az amerikai kontinens női elnökeinek sorát. Négy évtizednél is többet kellett várni arra, hogy Argentínát ismét egy asszony vezesse.
Cristina Fernandez de Kirchner 2007-ben került az ország élére, 2011-ben újraválasztották, jelenleg is ő van hatalmon. Evitához és Isabel Perónhoz hasonlóan Cristina Kirchner is férje mellett kóstolt bele a politikába. Nestor Kirchner mandátumának lejárta után a first lady harcba szállt az elnöki székért. Kampányában pedig rendszeresen Evita példáját emlegette. Talán ennek köszönhető, hogy nagy népszerűségre tett szert a kevésbé jómódú rétegek körében. Cristina Kirchner elnöksége alatt meglepően progresszív tartalmú törvényeket fogadtak el: nemcsak a melegházasságot tették lehetővé az országban, hanem egy olyan rendelkezést is megszavaztak, amelynek értelmében szabadon megváltoztatható a név és a nem (azok számára is, akik nem estek át nemi átalakító műtéten).
Sokan azt gondolnák, a haladó szellemű női elnök elhozta az abortusz liberalizálását. A valóság másról árulkodik. Dél-Amerika a vallási tradíciók miatt konzervatívan szemléli a művi vetéléseket. Egy felmérés szerint a lakosság 56 százaléka tartja morálisan elfogadhatatlannak a mesterséges terhességmegszakítást. Argentínában csupán 2012 óta nem számít bűncselekménynek a nemi erőszakból fogant magzatok elvetetése. A kontinens többi országában pedig még ennél is szigorúbb törvények vannak érvényben.
Ugyancsak képtelen volt lazítani az abortusz-szabályozáson Brazília első női elnöke, Dilma Rousseff. Az elnöknő választási kampányának központi témája volt az abortusz bevezetése. EMIATT az evangélikus lelki pásztorok tömegével szólították fel a szavazókat, ne adják le voksukat Rousseff mellett! A sarokba szorított politikusnő végül visszavonulót fújt: írásban ígéretet tett az egyházaknak arra, hogy megválasztása után nem kerül napirendre az abortusz tilalmának feloldása. Pedig Dilma Rousseff korábban „közegészségügyi kérdésnek” nevezte a terhességmegszakítás problémája. Brazíliában ugyanis 800 ezerre tehető az évente illegálisan, ellenőrizetlen körülmények között elvégzett abortuszok száma, melyek következményeként negyedmillió nő szenved el méhfertőzést vagy méhperforációt.
Dilma Rousseff nem politikusfeleségből lett elnöknő, élete ennél sokkal kalandosabb. A középosztálybeli családból származó Rousseff fiatalon kóstolt bele a politikába: egy baloldali aktivista csoporthoz tartozott, három évig pedig börtönben is ült, ahol kínzásoknak vetették alá. Szabadulását követően közgazdász diplomát szerzett, majd fokozatosan kúszott felfelé a vezetői ranglétrán. Regionális képviselőből államtitkár, majd energiaügyi miniszter lett. Az átütő politikai sikert azonban Evitához, Isabel Perónhoz és Cristina Kirchnerhez hasonlóan ő is egy férfinek köszönheti. Miniszterként oroszlánrészt vállalt az akkori brazil elnök, Lula da Silva kampányában.
A hazájában népszerű, számos szegénységcsökkentő programot bevezető politikus pedig nem volt hálátlan. Miután Lula da Silva két cikluson keresztül volt Brazília államfője, és többször már nem szállhatott harcba a posztért, Rousseffet nevezte meg utódjaként. Kívánsága egybeesett a választók akaratával – 2011-ben Dilma Rousseff lett Brazília első női elnöke. Reformjainak köszönhetően 11 millió háztartásba jutott el áram, 13 millió új munkahely jött létre, és 24 millióan voltak képesek kiemelkedni a szegénységből. Dilma Rousseff népszerűsége viszont mára igencsak megtépázódott, korrupciós ügyei miatt százezrek tüntettek ellene. Csupán szűk másfél százaléknak köszönheti, hogy januárban újraválasztották.
Dilma Rousseffénél is hányattatottabb volt az első chilei női elnök, Michelle Bachelet fiatalkora: édesapját politikai állásfoglalása miatt halálra kínozták, a fiatal Michelle-t pedig édesanyjával együtt börtönbe zárták. Szabadulása után Németországba menekült, ahol orvosi diplomát szerzett, majd gyermekgyógyászként praktizált.
Hazája politikai életébe 2000-ben robbant be egészségügyi miniszterként. 2006-ban választották elnökké, Chile lakosai – különösen a nők – hatalmas reményeket fűztek az ország első női államfőjéhez. Michelle Bachelet megválasztásakor ezrek vonultak az utcára, a nők szalagokat viseltek és táncoltak, s meg voltak győződve arról, hogy az új vezető meghonosítja majd az országban a liberális gondolkodást. A szabadelvűség szele azonban igencsak nehezen tör be az Andok helyláncai által elszigetelt Chilébe, ahol a válás is csak az ezredforduló után vált lehetségessé. Michelle Bachelet egészségügyi miniszterként elérte, hogy kórházi körülmények között a 14 éven felüli lányok kaphassanak esemény utáni tablettát. Az abortusz legalizálása azonban továbbra is tabunak számít.
Jennifer Clement: Elveszett lányok országa
Hogy hol is van ez az ország? Az elveszett lányok országa? Dél-Amerikában található: Mexikó. Egy ország, ahol évről évre százezres nagyságrendben tűnnek el nők. Egy ország, ahol a lányok iránt a drognál is nagyobb a kereslet, hiszen egy lányt többször is el lehet adni, míg egy zacskó heroint csak egyszer.
Jennifer Clement több mint tíz éven át élt Mexikóvárosban, s hallgatta az elveszett lányok családtagjainak történeteit. Arról, hogyan tűnik el egy szép, szegény lány egyik pillanatról a másikra az utcáról, iskolába menet vagy akár a saját otthonából. Több mint tíz évet töltött egy világban, ahol megszokott, hogy egy nő reggel elindul valahová, és soha többé nem tér haza.
Ebben a világban a rendőrség semmit sem tesz ezek ellen az eltűnések ellen. Abban a gyönyörű országban nők, lányok százezrei bujkálnak földbe vájt üregekben, ha meghallják a drogkereskedők luxusterepjáróinak zaját. Anyák átkozzák a napot, amikor lányt szültek, s tesznek meg mindent az elcsúfításukért, mert akkor, talán akkor nem lesz belőlük áldozat. Talán nem viszik el azok, akiket mindenki ismer, s akik ellen még a rendőrség sem tesz semmit.
Ebben az országban lánynak születni, s főleg szegény lánynak, egyes vidékeken felér egy ítélettel: árucikk vagy, használati tárgy, bűnözők kapcája. Az állam gyomirtóval permetezi le a drogbárók virágzó mákföldjeit, azt azonban már senki ellenőrzi, hogy a korrumpált rendőrség hol engedi ki valójában a mérget. Egy védett erdő vagy egy iskola fölött...
