Nőszerető

Nőszerető...aki százszázalékosan szeret. Házasságból csábította ki a szerelmesét. A szeretőt megveti a többi nő. Laza erkölcsű, csábító szirén, aki csak arra vár, hogy útjába akadjon egy boldogságkereső, akire kivetheti a hálóját. A valóság azonban nem fekete-fehér.

Kinga fondorlatos módon velünk üzen hidrogénszőke szerelmének, mert tudja, hogy olvassa az Új Nőt. Lépted nyomán rózsák virulnak, még mindig imádlak... Kérlek, bocsásd meg, hogy erőszakos voltam veled, suttogja.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak bennem előítéletek, amikor Kingával (28) találkoztam. Hogyisne lettek volna, hiszen abban nőttem fel, hogy a szeretőt – akárcsak a hűtlen felet – semmilyen körülmény nem mentheti fel a tette alól. Mégis, a beszélgetés harmadától megfeledkeztem minden sztereotípiámról, s azon kaptam magam, hogy a szerető helyett már csak a szerelmest látom. A szerelmest, akinek paradox módon őszintébbek az érzelmei annál, mint amit a mai világban – ahol már senki sem mer százszázalékosan szeretni – megszoktunk. Ám Kinga története másért is különleges, tele van csavarral. A helyszín egy kisváros, szivárványos égbolttal.

– Mikor és hogy kezdődött a viszonyotok?

– Öt éve kezdődött. Van egy jól menő bicikliüzletünk, ahová M. gyakran bejárt: hol ezt vett a biciklijére, hol azt. Aztán egyszer beszélgetni kezdtünk, s elindult köztünk egy vibrálás. Bejelöltem a Facebookon, és ráírtam. Eleinte hétköznapi témák voltak csak terítéken, milyen az idő, hol jó a pizza – aztán magam is meglepődtem, hogy miket írok. Ő visszafogott volt, de nem ellenkezett, ebből tudtam, hogy jó helyen kopogtatok. Majd elmentünk egy koncertre, ahol a fél város ott volt. Ekkor már izzott körülöttünk a levegő, s utána mentem a mosdóba. Amikor kilépett az ajtón, megcsókoltam. Itt voltunk együtt először, úgy kívántam, mint senki mást. Utána találkozgatni kezdtünk – először nálam az üzletben. Hátul a raktárban kialakítottam egy kis szerelmi fészket. Ahogy telt-múlt az idő, egyre bátrabbak lettünk: színházba, vacsorázni, sőt, még kirándulni is eljártunk kettesben.

– Hány év korkülönbség volt köztetek?

– Huszonhét! Nem kevés... A gyerekei majdnem egyidősek velem. De nem volt boldog, láttam rajta. A válla behúzva, ide-oda rebbent a tekintete. Ezek árulkodó jelek. Évek óta depresszióval küzdött. Sokszor mondogatta, hogy én húztam ki őt a gödörből. Nekem is volt pasim, de nem játszottam kettős játszmát. Szóltam neki, hogy költözzön el, mihelyt M.-el komolyra fordult a dolog. Soha azelőtt nem éreztem olyat, amit M. váltott ki belőlem. A szívem lángra lobbant, megismertem a tüzet, és a lángok egyre nagyobbak lettek. Ugyanúgy növekedtek, ahogy a fák növekednek. S bár két éve, hogy nem vagyunk együtt, ma is ugyanúgy lángolok érte, ha nem jobban. Ha például ebben a pillanatban rám írna, hogy találkozzunk, fejvesztve rohannék.

– Te akkor 23 éves voltál. Minimum egy George Clooney külsejű férfit képzelek el, aki a hatalmas korkülönbség ellenére megfogott...

– M. nem férfi!

– Akkor ez egy leszbikus viszony?

– Korábban hetero kapcsolataim voltak. Igaz, volt egy zűrős korszak az életemben, de abból kijöttem. Rajta kívül semelyik másik nővel nem tudnám elképzelni az életem. Igaz, most már férfival se, mert számomra külsőleg és belsőleg is M. az igazi, a tökéletes.

Szeretők régen is voltak, ám titkolták ezeket a viszonyokat, míg ma legfeljebb megvonjuk a vállunkat. A szeretők sem szégyellik magukat: mindenki gondoljon azt, amit akar... Nekik is joguk van a boldogsághoz!

– Akkor sem értem. M. hogy birkózott meg azzal, hogy nő a szeretője?

– Annyira hirtelen jött, és annyira intenzív volt az egész, hogy nem volt időnk gondolkodni. Mindjárt benne voltunk a sűrűjében. Csak érzések voltak, lángoltunk mindketten. Megszűnt a külvilág: csak mi számítottunk. Ösztönszerűen jött minden, mert a nő tudja, mit szeret a másik nő. M.-nek nehezebb volt, ekkor már évtizedek óta élt egy férfival.

– Előtted is volt valakije?

– Volt két szeretője, de ők férfiak voltak. Nagyon boldogtalan volt. Azt mondta, hogy ő sem élt át még ilyen intenzív szerelmet, mint velem. A férje miatt egyébként nem volt bűntudatom. Egy bunkó, elég ránézni. Csak kétszer láttam, de többször nem akarom.

– Milyen gyakran találkoztatok?

– Minden egyes nap. Annyira gazdag volt ez a három év! Kettőnk közül én voltam a programfelelős: mindig én vezettem, neki meglepetés volt, hogy hova megyünk. Minden hónap 11. napjára terveztünk egy utazást, sokszor ott is aludtunk. Kényeztettem őt, ahogy tudtam: ajándékokat és ékszereket vásároltam neki. Nem egyszer előre mentem, hogy kidíszítsem a szobát: bekészítettem az ajándékot, megrendeltem a vacsorát. Azt akartam, hogy kapjon meg mindent, amit otthon nem kap meg. Persze voltak necces pillanatok: egyszer egy rendőr bekopogtatott a kocsi ablakán, miközben egymásba voltunk gabalyodva, vagy M.-et a hátsó ajtón kellett kicsempészni az üzletből. A legjobb barátnőm és az egyik kollégám viszont falaztak: a barátnőm kölcsönadta a lakását, mert én még otthon lakom. A kollégám pedig segített összehozni egy-egy lopott délelőttöt.

– Hogy fogadták, amikor elmondtad nekik, hogy viszonyod van egy nővel?

– Őszintén? Azt mondták, hogy nem csodálkoznak. Pedig rajtam legfeljebb a tetoválásaim férfiasak, amúgy szeretek nő lenni. A szép ruhát és a sminket is szeretem. M. is ilyen: mindig csinosan jár, de tőle a munkája is megköveteli, hogy szép legyen. Szerintem ő az iroda éke, ahol dolgozik.

– A családodnak beszéltél a viszonyról?

– Hazavittem M.-et, de persze nem mondtam el az otthoniaknak, hogy mi van köztünk. Anyukám szerintem időközben rájött, hogy nem egy sima barátnőm jár át hozzám kávézni, de nem tett szóvá semmit. Találkoztam egyébként a gyerekeivel is. Nem sejtettek semmit. Mivel már felnőttek, nem élnek együtt. A testvére és a keresztlányai viszont tudtak rólunk.

– És a férje sejthette?

– Szerintem igen, mert többször láttam őt az üzlet környékén sétálgatni. Sőt, az egyik kollégája követett bennünket. Nem tudom, hogy M. mit mondott, mikor későn ment haza. A férj személye kényes téma volt köztünk. Ő nem akart róla beszélni, én meg nem akartam arra gondolni, hogy vele van, arra pedig végképp nem, hogy házaséletet is élnek. Féltékeny voltam rá, és a zöld szemű szörny nagyon romboló tud lenni. Egyre többet veszekedtünk: én azt akartam, hogy hagyja el a férjét, és csak az enyém legyen. Megegyeztünk, hogy elválik, de meggondolta magát. Sajnos, csúnyán viselkedtem vele: egyre erőszakosabb voltam és követelőztem. Rögeszméssé váltam, ha nem tudtunk találkozni, tomboltam. A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy nem fogja elhagyni a férjét.

– Azt tudod, ugye, hogy mi a coming out?

– Mikor valaki felvállalja magát, előlép. De ötvenen túl, családdal egy leszboszi szerelmet nehéz elfogadtatni.

– Volt komolyabb veszekedésetek?

– Kiszállítottam az autóból, de ez előfordult fordítva is. Egyszer nekisodródtunk egy fának, annyira kiabáltam. Szerelmünk egyszerre volt viharos és érzelmes – ám a végén már a viharfelhők után sem sütött ki a nap. M. nyugodt, visszafogott, ő soha nem cirkuszolt velem. Boldog volt azzal, ami jutott neki. Újra felemelt fejjel járt, bejelentkezett jógatanfolyamra, s megint sokat nevetett. Elég megnézni az Instáját: ragyog! Tudom, én voltam a bűnös. Ki akartam magamnak sajátítani.

– Ezért szakítottatok?

– Igen. Három évet voltunk együtt. A végén M. már ugyanúgy érezte magát velem, mint a férjével. Követeltem, hogy döntsön, végül nem bírta a feszültséget. Egy nap nem válaszolt többé az üzeneteimre.

– Erre hogy léptél?

– Megszakadt a szívem. Keringtem a városban, hátha felbukkan, munkakezdéskor ott álltam a hivatal előtt, ahol dolgozott, hogy egy pillanatra lássam. Volt, hogy odamentem hozzá, de nem tudtam megszólalni. Most is összeszorul a torkom, ahogy róla beszélek. Egyszer még ütközésem is volt, mert megláttam M.-et a bíróság előtt. Annyira bűvöltem a szemeimmel, hogy belehajtottam az előttem álló autóba, az meg bumm, egyszerre kettőt vitt.

– Beszéltetek azóta?

– Háromszor-négyszer. Munkába menet gyakran látom. Tudom, hogy ő is sokat gondol rám. Talán még szeret is. Tegnap például átküldött egy közös emléket, amit mindkettőnknek feldobott a Facebook. Volt, hogy letiltottuk egymást, de huzamosabb időre sohasem. Szeretem nézni a képeit: sportol, koncertekre jár. Megtalálta magát.

– Ebben bizonyára neked is részed volt.

– A legjobbkor találkoztunk. Neki is szüksége volt rám és nekem is rá. Én előtte egy nagyon vad korszakomat éltem. Rengeteget ittunk, züllöttünk és kocsmáztunk a haverokkal. Volt, hogy három napig nem tudtam, hol vagyok, annyira kiütöttem magam. Tudtam, hogy az utolsó előtti pillanatban vagyok. Ekkor ismertem meg M.-et. Onnantól fogva nem érdekelt semmi, csak ő létezett.

A szerető sokszor azt várja, hogy titkolt párja majd elválik – de ha ez egy éven belül nem következik be, akkor a ,,harmadik" bennragadhat a kalitkában.

– Nem estél vissza?

– Huszonnyolc éves vagyok, kibuliztam magam. Másképp élek már, másképp gondolkodom. Szabadidőmben inkább kertészkedek vagy a természetet járom. Imádok sétálni, fotózom a fákat – ebbe menekülök.

– Lehet folytatása ennek a viszonynak?

– M. szerintem fél, hogy az elején minden jó lenne, de aztán megint csak követelőznék. Nem telik el úgy nap, hogy ne hibáztatnám magamat.

– Talán a korkülönbség miatt félt...

– Igen, zavarta a korkülönbség, s talán az is, hogy megfosztana az anyaságtól. Imádom a gyerekeket, sajátra viszont nem vágyom.

– Ha majd újra képes leszel nyitni mások felé, férfiakkal fogsz ismerkedni?

– Egyelőre nem tudom, és nem is akarom elterelni a figyelmemet M.-ről. Az otthonomban is minden rá emlékeztet, a kezemen pedig ott van a közös karkötőnk.

– Nem félsz, hogy ezzel megfosztod magadat a boldogságtól?

– Szerintem mi soha nem fogunk egymástól elszakadni, mert ez egy tiszta szerelem volt. Ő nehezebben nyílt meg, talán el sem hitte, hogy mindez igaz lehet. Bennem is most tudatosul, hogy mennyi mindent kaptam tőle. Minden rá emlékeztet.

Kapcsolódó írásunk: Nő vagyok és szerető!