Van egy üveges szekrényem, amiben az illusztrált Harry Potter-köteteimet, a drágább képeskönyveimet és a képregényeimet tartom. Pár napja kilazult az egyik polc csavarja: megelőzve a katasztrófát (melytől nemcsak a könyveim borítója, de a szívem is behorpadt volna) nekiálltam kirámolni a szekrényt.
Nem is én lettem volna, ha a délutánt tényleg a szekrény javításával, és nem Raina Telgemeier Nővérek című képregényével töltöm.
Ahogy lapozgattam Raina és Amara történetét (akik eleinte elég gyatra testvérek voltak), a saját nővéreimre gondoltam. Vajon mi jó testvérei voltunk és vagyunk egymásnak? – töprengtem a „nővérek” címkével ellátott emlékeim között kutatva. Civakodást, hisztit, duzzogást kerestem. Megdöbbentett, hogy semmi ilyesmit nem találtam...
Én, a hobbigyerek
Két nővérem van, akik 12 és 11 évvel idősebbek nálam. M. és Á. gyerekkorukban annyira hasonlítottak egymásra, hogy sokan ikreknek hitték őket. Utánuk érkeztem én, a hobbigyerek – ahogy magamat nevezem. Hisz mire annyi idős lettem, hogy lehetett velem értelmesen játszani, a nővéreim már majdnem végeztek a gimiben.
Talán ez lehet az oka, hogy egyik legkorábbi emlékem velük kapcsolatban az, hogy két hátizsák csücsül a konyhában arra várva, hogy anyu becsomagolja a tízóraikat a füzetek meg a tankönyvek közé. Nem emlékszem sem M., sem Á. tiniarcára, csak a hátizsákokra. De azokra nagyon tisztán.
Nővérekkel az élet
Arról, hogy a bőr hátizsákok tulajdonosai milyenek voltak gyerekként vagy tizenévesen, csak később, a szüleim történeteiből szereztem tudomást. Ezek alapján Á. szerette a fiúbandákat és a Barbie-babákat, M. pedig a krimiket és a Barbie-ruhák kategorizálását. Á. félt a kutyáktól (manapság mindent patkánynak hív, aminek négy lába és hosszú farka van), M. pedig sokszor készített nekem kakaót (ma isteni finom sütiket süt, ha ideje engedi). Ugyanakkor mindketten szívesen olvastak fel nekem a Micimackóból, a Harry Potterből és A kis hercegből.
Egyetemista éveikből már jóval több emlékem van. Nem emlékszem nagy dilemmákra azt illetően, hogy ki mi akart lenni (pedig biztos voltak ilyenek). A hangjukat viszont még most is hallom, ahogy tanulnak: Á. törit, M. bioszt. Mindketten a magyar nyelvet és irodalmat választották mellé, de az valószínűleg csak úgy rájuk ragadt. Magyartanulásra ugyanis nem emlékszem, viszont a csontok latin neveinek ismétlésére meg a történelmi dátumok sorolására igen. Volt, hogy anyuékkal ennivalót vittünk Á.-nak, és volt, hogy a komáromi Európa-udvarban lézengtünk, miközben M.-re vártunk, hogy kijöjjön a vizsgájáról.
(© flaxandtwine.com)
Aztán ott vannak azok az emlékek, amiket nem tudok időben elhelyezni, pedig ezek a legjobbak: amikor mindhárman otthon voltunk, és esténként pizsipartit tartottunk. Kirámoltuk a matracokat a nappaliba: néztük az X-aktákat, aztán Á. a gumiemberrel ijesztgetett, pedig ő jobban félt tőle, mint én. Hétvégeken filmeket kölcsönöztünk, Á.-val jártam a templomi énekkarba, M.-mel pedig közösen sütöttünk mindenféle klassz tortákat…
S vannak rossz emlékek is. Például az az év, amikor kórházban voltam (nem volt olyan nap, hogy ne látogattak volna meg). Miután hazamentem, anyu sírva ébresztett, hogy balesete volt a nővéreimnek. Ebben az időben már gimis voltam, ők pedig ugyanabban az alapiskolában tanítottak. Láttam az összetört autót, és arra gondoltam, valaki nagyon kitett magáért, és vigyázott ránk abban az évben.
Az a helyzet, hogy ha az embernek vannak testvérei, és nem hanyagolja el őket, akkor az olyan, mintha instant barátokat kapna. Ahogy felnövünk, sajátos különbségeink ellenére is összecsiszolódunk, megtanuljuk tolerálni a másik furcsaságait.
Instant barátok
Mostanra a nővéreim beléptek a negyvenes éveikbe. Felnőttek, van saját családjuk, ám ennek ellenére még mindig ott vagyunk egymásnak. Segítünk, szórakozunk, tervezzük az anyák napját, az apák napját, a szülők házassági évfordulóját, a közös bringázásokat, grillpartikat.
Nem kell olyan keményen megdolgozni ezekért a barátságokért. Nem kell például idegenekkel ismerkedni, hiszen ott vannak a testvéreid, akik mindenféle kínos dolgot tudnak rólad – mégis szeretnek.
Ugyan a szekrényt még nem javítottam meg (csak idő kérdése), arra viszont rájöttem, hogy amennyiben M.-ről, Á.-ról meg rólam könyvet írna valaki, az nem lenne túl izgalmas, mert amióta az eszemet tudom, mi valahogy mindig jól kijöttünk egymással.
Semmi dráma, semmi feszültség. Csak simán nővérek vagyunk, és kész.
