Vannak, akik kutyát tartanak, és vannak, akik kutyával élnek. Mi ez utóbbiak táborát erősítjük. Gazdik vagyunk, sőt: amióta a gyerekeink felnőttek, a négylábú kedvenceinket előléptettük szőrös kutyagyerekekké. És ha már így alakult, időről időre igyekszünk kutyabarát programokat szervezni. Tavasszal és ősszel kirándulunk, nyáron pedig jöhet a strandolás.
A kutyák általában szeretnek úszni, játszani a vízben: ugyanúgy élvezik a strandolást, mint a gazdáik. Ám nem mindegy, hová visszük fürdeni négylábú kedvencünket. Kevés a kijelölt kutyaúsztató hely, sőt: valahol kifejezetten tilos a vízbe kutyát vinni. Szerencsére azonban egyre szaporodik a kutyabarát campingek száma, melyek kutyastrandnak kialakított külön partszakasszal rendelkeznek.
Az első lecke, amit megtanultunk
Dante úrral, akit kiskorában csak Dantebubunak hívtunk, mert egy végtelenül jámbor, szelíd lélek volt (olyan „Bocs, hogy élek” típusú), először a Velencei-tó Drótszamár kempingjének kutyastrandját fedeztük fel. A belépődíj meglepően alacsony, a környezet kulturáltan és igényesen kialakított. Jobbat az ember el sem tudna képzelni. Gondoltuk akkor.
Amikor megláttam, hogy a parton vagy harminc-negyven kutya szaladgál, úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy Walt Disney-film forgatásába. Leterítettük a pokrócot, levettem a pórázt Dante úrról, aki akkor még csak Danteka volt (idős korában, amikor egy zsémbes, morgós papa lett, került a nevéhez az „úr” megszólítás), és attól kezdve a kutyánk átment „sehallselát Dömötörbe”. A négylábúak zöme figyelt a gazdijára, vagy legalább hegyezte fülét, ha a nevét hallotta, Danteka viszont nagy örömében, ha tehette volna, egyszerre legalább ötfelé ment volna.
Na, nem a gyönyörű természet, a tó csillogó víztükre nyűgözte le ennyire, hanem az a jó magyar mentalitás győzött benne, hogy amint megérkezünk valahová, kipakoljuk az otthonról hozott elemózsiát, és csak eszünk és eszünk. Igy aztán Dantekát hol az egyik család fasírozottakkal teli tálkájától vonszoltuk el, hol a másik rántott húsos szendvicseitől. Mindaddig csupán kellemetlen volt, míg az emberek ételére vetette rá magát, de amikor egy rottweiler tápos „lavórjától” kellett elrángatnom, miközben azon rimánkodtam, hogy egyikünket se kapjon be, már ijesztő is.
Próbáltuk mi elmagyarázni a feneketlen bendőjű kutyánknak, aki még a legkisebb morzsaatomra is úgy vetette rá magát, mint aki három napja nem evett, hogy ez nem ildomos, és mi most fürödni jöttünk, de ő nem igazán értett velünk egyet.
A tóba egy vaslépcsőn keresztül lehetett beleereszkedni. Néhány nagytestű kutya ugyan a partról ugrált bele, ám a legtöbben a gazdijukkal együtt (vagy annak árgus tekintete mellett) szépen azon át közlekedtek. Párszor Dantekánk is. Egyik alkalommal fürdés után Dante mellettem ült a parton, s együtt figyeltük, miként úszik egyre távolabb és távolabb a férjem, amikor egyszer csak oldalra pillantottam, és bizony Dante úrnak hűlt helye volt.
Szaladgáltam a kutyák között, kiabáltam a nevét, amikor a strandolós résztől kicsit távolabb halk kutyasírást hallottam. A mai napig nem tudom, hogy sikerült neki a köves, nádas „susnyásba” belekecmeregni. Most mit csináljak? – tépelődtem. Hiszen onnan kihozni a partra nem tudom! Ha le is jutnék hozzá valahogyan, a jó húsz kilós kutyát úgysem tudnám feltenni a partra. (Ugrálni meg elméletileg nem ugrálhatott, mert pár hónappal előtte komoly térdműtéten esett át.) Jobb megoldás híján hasra vágtam magam a parton. Pont elértem a farka végét, és annál fogva tartottam, nehogy még jobban belekeveredjen a nádas részbe, míg a férjem ránk nem talált.
Pár alkalommal, néhány megjelölt idegen pokróccal (és szégyenkezéssel) később aztán úgy döntöttünk, ha már a „bejglinket” nem tudjuk megnevelni, akkor ideje más hely után néznünk.
Ami az egyiknek jó, a másiknak nem
Utána évekig Horvátországba, Vrsarba jártunk, a Koversada nudista park és kempingbe, melynek – azonkívül, hogy kutyabarát hely – a másik nagy előnye (számomra), hogy tolerálják a fürdőruha viselését. A kutyastrandjuk ugyan nem túl nagy, de a tenger ebben a kis öbölben sekély, lassan mélyülő, a part pedig kavicsos. És mivel ide az emberek nem egész napra jönnek, csak egy kicsit megfürdetni a kutyát, itt senki nem piknikezett. Tökéletes. Egészen addig az is volt, míg nem bővült családunk Szitár Törpördöggel. Benne terriervér is – és még ki tudja, hány fajtáé – keveredik, így aztán neki az, hogy naponta háromszor elvisszük a vízhez, közben pedig egy fa alatt heverészve nézi a távoli horizontot, ahogy Dante úr szokta átszellemült, elégedett képpel, már nem volt elég.
Ő szaladgálni szeret. De nem csak úgy cél nélkül, hanem labda után. Azonban nemcsak a sajátja, hanem más kutyák labdái után is, amit bizony nem mindegyik kutya vett jó néven, hiába üvöltötte Szitárunk teli torokból, hogy márpedig ő egy négylábú Messi, és neki dukál minden labda – folyamatosan különféle helyzeteket kellett megoldanunk, még mielőtt konfliktus alakult volna ki. Ráadásul az öböl két oldalán, ami a strand természetes határát adja, sziklák vannak. Amikor a törpecirkáló Szitár úgy ugrált ezeken a sziklákon, mint egy kőszáli kecske, már tudtam: ismét más úti cél után kell néznünk. Miután pedig Dante úr átkelt a szivárványhídon, már túl fájdalmas lett volna úgyis Vrsarba visszamenni. Nélküle.
Kolléganőnk, Janković Nóra kutyusai
Pont Bibione?!
Böngésztem a neten, hová is lehetne vinni az akkor már „egyke” Törpördögünket, amikor a Facebookon megláttam pár csudi jó kutyastrandos fotót. Külön nyugágy a kutyáknak, elkerített kis „birodalmak”, gyönyörű, homokos tengerpart… Másnap felhívtam az ismerősömet. Hogy Bibionéban? Pluto kutyastrand? De hát mi soha nem akartunk Bibionéba menni – bár a természet csodás, a tenger gyönyörű, de közel-távol se látnivaló, se történelmi nevezetesség nincs, hiszen Olaszország egyik legfiatalabb városáról van szó. Csak az 1950-es évek elején kezdték kiépíteni. Pont Bibione?! Viszont minél több cikket, kommentet olvastunk a helyről, annál jobban megbarátkoztunk a gondolattal. Hát jó, akkor ez lesz az idei úti célunk, de hogy azért ne csak tengerparti élményekkel gazdagodjunk, úgy döntöttünk, elmegyünk egy napra Velencébe is.
Új hely, új élmények
A szállásunkat még januárban lefoglaltuk, igy hatszáz euróval kevesebbe jött ki, mint szezonban. Előre megvettük a belépőt a kutyastrandra, majd július végén felkerekedtünk. A Pluto beach bizony egy más világ, mint amit eddig megismertünk. Mindjárt a jegypénztárnál az ember kap egy spéci pórázt, amelyik másfél méter hosszú – ezzel kell kikötni a kutyust a napernyőhöz –, egy kutyanapozóágyat és egy vizes tálkát. A napernyők cikcakkban vannak lerakva, nehogy két kutya véletlenül összekaphasson.
Sőt, a tengerbe is pórázon kell bevezetni a kutyákat. A szabályok betartására pedig nemcsak a vízimentők őrtornyából figyelnek, de időről időre végig is sétálnak a napozó blökik között. Amint valaki összepakol, és elhagyja a strandot, szinte azonnal ott teremnek, és tükörsimára hengerezik a homokot, rendbe tesznek mindent.
Mindjárt az első nap feltűnt, hogy míg Horvátországba az osztrák és német turisták oldalán sok keverék kutyust láthattunk, addig itt a fajtatiszták, illetve fajtatiszta jellegűek voltak túlnyomó többségben. Talán nincs is olyan designer kutyafajta, amit egy hét alatt ne láttunk volna. Golden retrieverből pedig annyi volt, hogy akár külön szépségversenyt is indíthattak volna nekik.
Szívmelengető volt látni, hogy ezek a tipikusan ideális családi kutyák mennyire vigyáztak a kisgazdikra, milyen komolyan ügyeltek a család holmijára, ha éppen magukra hagyták őket, illetve milyen önfeledten játszottak a gazdikkal a tengerben, amely legalább öt méteren át annyira sekély, hogy a nagy termetű kutyák vígan tudnak benne szaladgálni.
(© Fotó: Papp Viki)
Egy olasz család kivételével, akik két neveletlen, mindent és mindenkit megugató kutyával és négy gyerkőccel érkeztek (bár a leghangosabb így is az apuka volt, aki egész nap azt kiabálta: Basta! Basta!), szinte minden kutya jól szocializált volt, és úgy viselkedett, mintha rajta kívül más négylábú ott sem lenne. Nem mondom, hogy egyik „zsebkutya” – mert általában az ölebek a leghangosabbak mindenütt – sem vakkantotta el magát egyszer sem, de olyankor Szitár gyorsan igazságot tett, és ismét élvezhette mindenki a napsütést, a tengert és a mesés környezetet. (Azt a látványt, amitől megfosztják magukat azok, akik az átláthatatlan fakerítéssel körbevett kis „magánterületekre” váltanak jegyet. Bár annak is van egy sajátságos bája.)
Szitárunk, aki egyébként nem egy „vízimádó”, annyira élvezte a kellemesen langyos, lágyan ringatózó hullámokat, hogy időnként magától szólt, hogy cipeljük már be a popóját a tengerbe. Annak ellenére ugyanis, hogy egy nagyon intelligens és okos jószág, valamilyen rejtélyes oknál fogva ő csak kifelé hajlandó úszni. Két fürdőzés között pedig nagy lelkesen régészeti ásatásokat folytatott a homokban. Mi pedig, mivel végre nem kellett azon stresszelnünk, hogy valami baj éri kelekótya kutyagyerekünket, pihenhettünk, és élvezhettük a nyaralást. Hármasban.
