Az egykori szerelmünket vagy akkor akarjuk látni, amikor a hátunk közepét, vagy mindig velünk van. Akkor is, amikor nem akarjuk. Az örök szerelmes mindenre képes, hogy a közelünkbe férkőzzön: gázórásnak öltözik, hogy bejusson a lakásunkba, szobrozik az utcasarkon, mikor hazafelé tartunk.
Meg Ryan a Francia csók című filmben Kanadából Párizsba repül, hogy felkutassa kereket oldott szerelmét (pedig irtózik a repüléstől). Az Azúr-parti szállodában a virágtartó mögül kukucskál, négykézláb mászik a padlón, és idegen férfit molesztál, mert féltékennyé akarja tenni a régit. Kínunkban nevetünk. Úgy viselkedünk, mint a bolondok, amikor eszünkbe jut a Régi Nagy Ő. És őrült nagy butaságokat vagyunk képesek elkövetni miatta.
(© Alex Evans for MMSCENE Magazine January / February 2019 with models Guy Duplantier and Rafael Hoffman)
Egy kis furfang
Marcsi például kitalált egy SMS-trükköt. Pedig nagy szerelme már rég megnősült, és két gyereke van. Marcsi időnként SMS-t ír neki. No, nem azt, hogy „Szia, szerelmem, még mindig szeretlek!”. Nem csinál nagyobb bolondot magából, mint amekkora. Képzeletbeli barátnőjének ír, tévesztéses alapon. Szerelmét Györgynek hívják, az SMS pedig így szól: „Györgyikém, szia! Akkor holnap megihatunk egy kávét, aztán, ha van kedved, tenisz után mehetünk szaunázni. Addig szia!” Pink! Véletlenül melléütött. Ügyes, nem?
Gyuri természetesen a Régi Nagy Ő. Marcsi abban reménykedik, hogy az amúgy „közönyös, de mindig rendszerető” Gyuri (még nyolc év után is megdobban a szíve, mikor a nevét hallja) majd válaszol. Nehogy Marcsi lemaradjon a szaunáról. Szmájli. És megindul a mobilos csevegés, amelyik a szerelmes nő álmában ki tudja, hol ér véget... Gyuri megtudja, hogy Marcsi úgy él, mint Marci Hevesen, kávéházba, szaunába és teniszezni jár.
Az első két SMS megtette hatását, Gyuri válaszolt. A második SMS-ben már kérte, hogy az ő nevét törölje ki, ha mindig összetéveszti ezzel a Györgyivel. A további üzenetekre már nem is válaszolt.
Marcsi vigasztalhatatlan volt. „Nem tehetek róla – mondta az érettségi találkozón a második üveg bor után –, ő volt az egyetlen igaz szerelmem. Olyan dohányszagú illata volt a bőrének. Nem mintha Balázsnak (ő a férj) nem volna férfias az illata. De Gyuri más. És a szex is olyan jó volt vele. Szeretem, még mindig szeretem.” Éjfélkor mégis Balázs volt az, aki eljött érte, és hazavitte. Marcsi azt motyogta: „Még mindig szeretlek, Gyuri!”
,,Számomra te vagy a végzet asszonya”
Zsuzsa meséket talál ki. Minden történetben ő játssza a főszerepet. Nagy, fájdalmas meséket eszel ki. A helyszínek különbözőek, de a sztori mindig ugyanaz: a férfi magától sose hagyta volna el. Évek múlva aztán megpillantja őt, valami idealizált helyen és helyzetben, és akkor villámcsapásszerűen rájön, hogy Zsuzsa a végzet asszonya. És mindent elkövet, hogy visszaszerezze. És Zsuzsa bolondítja, csábítja, néha a szexet is beleszövi, de a legjobb pillanatban, mint a bosszú istennője, odaveti: „Akkor nem kellettem, most meg te nem kellesz nekem.”
Marcsihoz hasonlóan, Zsuzsa is boldog házasságban él. Mind a ketten szépek, okosak, sikeresek. Mégsem tudják elfelejteni, hogy annak idején a fiújuk elhagyta őket egy szőke, nagy mellű bombázóért.
„Hogy miért nem Hufnágel Pistihez mentem feleségül?!"
Ostobák ezek a történetek? Talán nevetni kellene Marcsin, Zsuzsán, hogy őrizgetik régi szerelmük emlékét?! Egyáltalán nem. Ez teljesen normális dolog, mert elvarratlan szálakat hagytak maguk után. Furcsa, plátói szerelemmel csüngünk azokon a férfiakon, akik elhagytak bennünket. Néha már az arcukra is nehezen emlékszünk ugyan, de akkor is imádjuk őket. Olyanok, mint valami szellemek vagy fantomalakok. Jó nagy sebet ütöttek a szívünkön. És az a seb azóta sem hegedt be. Nem igazságos, hogy eltűntek, mint szürke szamár a ködben. S nem vehetünk rajtuk revánsot. Gondolatban ezért aztán mindig velük foglalkozunk.
Egy idő után idealizáljuk őket, kinevezzük döntőbírónak, mindent megvitatunk velük. Könnyű nekik, mert már nem is valóságos alakok, hiszen férfieszményt kreáltunk belőlük. S mivel nem léteznek, nem is tudnak bosszúságot okozni. Nem kell dühöngenünk amiatt, hogy nem hajtják fel a vécéülőkét, nem dobják a szennyestartóba a piszkos zoknijukat, vagy hogy mindig elkapcsolják a tévécsatornát. Azon a piedesztálon, amelyre felállítottuk őket, nem kell semmi mást csinálniuk, mint bírni a csodálatunkat.
Utánuk vágyakozunk, miközben az életünk nagyon is „passzentos”. Magyarán: kedvünkre van. Gondoljunk csak a Mézga család Paulájára, aki minden epizód végén felsóhajt, hogy miért nem Hufnágel Pistihez ment feleségül. De azért jól megvan az ő Mézga Gézájával, örömmel ellátja a családját, és neveli a két gyerekét. Meg Ryan is végül futni hagyja hűtlen szerelmét a Francia csókban, és hozzámegy a kicsit könnyelmű, de szimpatikus franciájához, akiről kiderül: sokkal megbízhatóbb, kedvesebb, és jobb szerető, mint régi szerelme.
Nem ártana, persze, ha a Régi Nagy Ő tudná ezt: valójában neki köszönhetjük, hogy ma boldogok vagyunk, mert volt összehasonlítási alapunk. S nála, bárki jön is a valóságos életünkben, csak jobb lehet.
Ajándékként olvassuk el az örök reménytelen szerelmes, Juhász Gyula versét.
A színésznő
Nekem a végzetem volt a színésznő,
Ki ifjúságomban játszott velem,
Játszott halált és életet s azóta
Kísér e bús és csalfa szerelem.
A múltak süllyesztőjéből gyakorta
Fölbukkan s szőkén mosolyog felém,
Rég elzengett zenékre ring alakja,
Mely egykor üdvösség volt és remény.
Daloknak anyja, kínoknak szülője,
Sokat kószáltam véle Váradon,
Övé volt koldús bérem, dús babérom,
Az imádságom és a sóhajom.
Miatta félek szép szemekbe nézni,
Miatta lettem agg és zord legény.
Miatta lennék ismét balga költő,
Ha egyszer én még újra kezdeném.
