Pár évtizeddel ezelőtt, a hiánygazdálkodás időszakában még teljesen természetes volt, hogy az emberek a piacon, a kistermelőktől szerezték be a hús, tojás, zöldség, gyümölcs jó részét. Került a hangulatos fonott kosárba piros alma, házi túró, tejföl, friss tojás, sőt – én még emlékszem – élő tyúkocska is. Nyugodtan, tiszta lelkiismerettel kínálgatták a portékáikat a kistermelők, tudták, ők és a családjuk is ezt fogyasztja, nem permetezik agyon, nincs tartósítva. Mert, ugye, a hazai zamatát semmi mással nem lehet pótolni.
A rendszerváltás után aztán begyűrűztek hozzánk a külföldi áruházláncok – és megjelent a polcokon a ki tudja, honnan származó rothadt mandarin, a kékre fagyott csibe, a foszforeszkáló tojás (amelyen minimum öt darab jóváhagyó pecsét díszeleg). Igen, „a ki tudja honnan” nem tévedés, hiszen az áru csomagolásán elég feltüntetni azt, hogy a származási helye az EU. De hogy melyik állam, az már rejtély.
És az is marad, mert azt mégsem írhatják ki, hogy szegény malackát Németországban tenyésztették, lengyelországi vágóhídon végeztek vele, Magyarországon darabolták, és végül Szlovákiában dolgozták fel. És ez nem kuriózum. Nem egy hasonló esetről olvashatunk Szlovákia Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumának honlapján.
A hazai áruházláncokban forgalmazott élelmiszerek minősége riasztó. Már a korábbi évtizedben is a hiper- és szupermarketekben elvégzett minőségellenőrzések majdnem 27%-a bírsággal végződött. Főleg a baromfitermékek minősége és állaga nem felelt meg a hazai közegészségügyi előírásoknak. A hazaiaknak, mert, bizony, ezek a termékek mind külföldi beszállítóktól származtak! (Nemdebár, ezek voltak azok a kékre fagyott kínai csibék.) Lejárt szavatosságú élelmiszerek, ismeretlen gyártók, nem megfelelő vásárlói tájékoztató szerepeltek a büntetési kiírásokban.
És mégis! A Szlovák Statisztikai Hivatal felmérése szerint mindezek ellenére a hazai lakosság több mint fele a nagy bevásárlóközpontokban ejti meg az esedékes nagybevásárlását.
Persze, a manipulatív reklám mellett ennek egyik oka, hogy a hipermarketek időközben a kicsi üzletecskéket tönkretették, és azóta, bizony, viszik ki a hasznot táskaszámra, és hozzák be a szemét árut kamionszámra szegény kis országunkba. Hol van már a szép kis fonott kosár! Helyette a soha vissza nem bomló, természetkárosító nejlonszatyrot vesszük. Pontosabban: szatyrokat és nejlonzacsikat, mert olyan ócskák, hogy az elsők mindig kilyukadnak, és irány a szupermarket! Ahol aztán akciós alapon megveszünk egy csomó felesleges és haszontalan dolgot – a lengyel párizsi, a cseh virsli, a német vaj és az ír marhahús mellé. (Főleg ez utóbbit nem értem. Évek óta nem találkoztam szlovák marhahússal. Ezek szerint Szlovákiában nincs elég marha?!)
Este pedig szörnyülködünk a híradó előtt, hogy a kergemarha-kór, a melamin-, és a guargumibotrány (tejtermékek és üdítőitalok állagjavítására használják) után itt az újabb fenyegetés: a dioxinos tojás… Milyen jó, hogy mindez nem nálunk van, vigasztaljuk magunkat.
Na, de ha jól belegondolunk, talán nálunk sem jobb a helyzet… Jó lesz résen lenni. Hiszen tudnivaló, hogy a Nyugat szemétlerakója vagyunk: ami ott senkinek sem kell, azt hozzánk hozzák. Nehogy egyszer csak megjelenjen a raktárakban az olcsó, „no name” német sertés, természetesen gondosan átcímkézve. Annál is inkább, mert az utóbbi időben Szlovákiában a sertéshús ára az egekig szökött...
Addig azonban jól gondoljuk meg, hol is vásárolunk. Keressük meg a spájz mélyén porosodó fonott kosarunkat, és tavasz közeledtével rajozzunk ki a piacokra, a kis boltokba és a hazai termelők kis üzleteibe. Mert ott biztosan más minőségű áruhoz juthatunk – jobbhoz, mint a kékre fagyott kínai csibe. S akkor a vasárnapi ebéd fölött nem kell azon töprengenünk, miért is van mostanában (hogy a páromat idézzem) olyan „műanyag íze” a húsnak… Legyen a jelszónk: Nincs jobb, mint a hazai.
