„Csak munkáról ne beszéljünk!” – kezdte a barátnőm, amikor hosszú idő után leültünk kávézni. Láttam rajta, hogy kialvatlan, megeszi őt szó szerint a stressz, és egészen szürke a bőre színe.
Nincs ez rendjén, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ekkor jöttem rá, hogy erről, ha akarunk, ha nem, beszélnünk kell. A munkaundornak megvannak a maga borzalmas fokozatai, ami ellen tenni kell! Slussz-passz!
Állandó stressz
Az első árulkodó jele annak, hogy valami nem stimmel a munkahelyünkön, az, hogy állandó nyomás alatt vagyunk, tehát folyamatosan idegeskedünk. Ekkor még megpróbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy marha jó a teherbírásunk, és mindenre képesek vagyunk, de már azért itt-ott érezzük ennek a hátrányait. Fáradékonyabbak és levertek vagyunk. Nem tud feltölteni minket a mindennapi dolgos élet.
S bár még győzködjük magunkat és a környezetünket is arról, hogy nekünk ez jó, de az ördög már a nyakunkon ül, és azt kiabálja nekünk, hogy a játéknak vége. Ugyanis ki fogunk égni.
Kialvatlanság
A legrosszabb, ami történhet – amellett, hogy rosszul fizetnek minket a munkáért, amit egyre inkább nem szeretünk –, hogy álmatlansággal küzdünk. S bár még úgy gondoljuk, hogy elbírunk a helyzettel, a szervezetünk jelezni kezd. Kiabál, SOS-jeleket küld nekünk, amit nem akarunk észrevenni. Pedig igenis figyelnünk kéne a testünk jelzéseire!
Családi káosz
Nem meglepő, hogy a személyes életünkre is kihat a munkahelyi stressz. Hiszen ki máson vezethetnénk le azt, amit a munkában nem tudunk kiadni magunkból? Egyértelműen azokon, akiket a legjobban szeretünk. S hiába próbálkozunk, sokszor nem tudjuk ajtón kívül hagyni a munkahelyi problémákat. Ha szerencsénk van, és a párunk támogat, meghallgat minket, az mindenképp a javunkra válhat. Hallgassunk rá, és vagy lassítsunk, vagy keressünk egy új munkahelyet.
Félelem
Természetesen ha az ember munkahelyet akar váltani, számos pro és kontra ugrik be a fejébe, miért érdemes maradnia, és miért lenne érdemes távoznia. Ilyenkor a pénz valójában mindig az első helyen áll. Félünk attól, hogy nem lesz pénzünk, félünk elindulni egy másik úton, félünk a kockázattól. Félünk minden egyes előttünk álló döntéstől. Ami szintén leépíti testi és lelki egészségünket. Tegyük fel a kérdést magunknak: megéri?
Közöny
Aztán eljön hozzánk a régi ismerősünk: az érdektelenség. Amikor már minden mindegy. Nem végezzük rendesen a munkánkat, nem érdekel minket, mit bíz ránk a főnök. Megtestesül bennünk a közöny, ami hosszú távon, amellett, hogy kedvtelenséget okoz, súlyosan befolyásolja a környezetünkben lévő embertársaink hangulatát és munkakedvét is. Azzal, hogy magunknak ártunk, másnak sem teszünk jót, értem?!
Kapituláció
A végén úgyis megadjuk magunkat: kirúgnak minket, felmondunk, kilépünk, és így tovább. Csak még mielőtt egészen idáig jutnánk, futtassunk le a fejünkben néhány elkövetkezendő és lehetséges szituációt. Meddig érdemes elmenni? Meddig érdemes tűrni? Biztosan ezt akarom? Megsemmisülni? Vagy lehet máshogy is?
A bölcs Konficius szerint válassz olyan munkát, amit szeretsz, és soha többé életedben nem kell dolgoznod. S milyen igaz! Aki szereti a munkáját, és nemcsak szakértelemmel, de örömmel végzi azt, az biztosan boldogan éldegél.
Hiszen gondoljunk csak bele: életünk felét munkával töltjük, s ha nem szeretjük, amit csinálunk, az eléggé megkeseríti az életünket. A stressz és az állandó nyavalygás, munkagyűlölet pedig teljesen kikészíti az embert! Persze, pénzből élünk, ez nem vitás. S néha be kell vállalni olyan munkát is, amit nem igazán szeret az ember, csak azért, hogy meg tudjon élni. Ez azonban nem ciki. Viszont mindig lebegjen egy cél szemünk előtt. Tanuljunk, okosodjunk, s ha van egy álommunkahelyünk, akkor tegyünk érte, hogy azt elérjük és kiérdemeljük (mindezt tisztességes keretek között)!
