Az egyik legnagyobb kihívás a mai korban, hogy el tudjuk hinni: urai vagyunk a saját testünknek. A régi nők megszültek három-öt-tíz gyereket orvosi segédlet nélkül, mert elhitték, hogy képesek rá. A modern korban rászoktattak bennünket, hogy mindent más végez el helyettünk, s ezzel elvették a saját magunkba és a testünkbe vetett hitünket.
A hasunkat bevisszük a kórházba, s ott kivarázsolják belőle a gyereket. A mai szüléssegítők azt tanítják a nővel: Igenis tudsz szülni! A nő teste erős, sokat kibír: serdülést, menstruációs görcsöket, szüléseket és a hormonok táncát. Még a fájdalmakat is, mert mélységek nélkül nincsenek magasságok. S pont ettől magasztos a női test, hisz az életet hordozza. Csak a nő tud szülni!
A csodaszer mi vagyunk egymásnak!
A felmérések szerint az intimitásban együtt élő párok sokkal ellenállóbbak. Az intimitás jó hatással van az egészségre. Az érzelemteli kapcsolatban élőknek jobbak a gyógyulási esélyeik, mint a magányosoknak. Az érzelmi biztonságban élő emberek jobban tudják kezelni a stresszt, mint azok, akiknek egyedül kell megbirkózni vele. Egy kutatás szerint a jó intim kapcsolatnak legalább akkora jelentősége van a jövőnk szempontjából, mint mikor nem dohányzunk és normális a testsúlyunk. Az intimitás egy csodaszer, ami fokozza a boldogságot, erősíti az immunrendszert. A csodaszer tehát mi vagyunk egymás számára!
Foglalkozz velem!
A múlt héten négy anyukával találkoztam, mind a négyen egyéves babáikat tologatták. S mind a négy anyukát otthagyták: párjuk nem bírta kivárni, hogy nőként megbirkózzanak azzal a hormoncunamival, amit egy kisbaba érkezése jelent a női test számára. Plusz éjjel sírt a baba, semmi nem volt már olyan, mint előtte, alig pár hónapja.
Az unatkozó apukára azonnal ráírt három lány, akik meglátták benne a könnyű prédát. Az elhagyott anyukák a padlón vannak, s azóta is próbálják összekanalazni magukat, hogy majd ismét fel másszanak a netre, s megpróbálják megtalálni a másik felüket. Másodszor vagy harmadszor.
Amikor félreérted a jeleket a randin
Nő (a barátnőjének): Ő a nagy Ő! Jaj! Mondta, hogy nagyon jól érezte magát, meg hogy nagyon különleges vagyok...
Férfi: Hú, haver, nagyon gáz volt. Mit mondtam volna? Azt, hogy rusnya...?
Nő: Éreztem a bizsergést, mikor a szemembe nézett...
Férfi: Bárgyún bámultam a szemébe, azt se tudtam, hova nézzek. Szívem szerint menekültem volna.
Nő: S azt mondta, hogy hívni fog.
Férfi: Már hogy hívnám, dehogy hívom...
Nő: Beszéljünk rólad! Azt kamuztad, hogy 195 centi magas vagy. De melyik bolygón? Mert biztosan nem ott, ahol én vagyok 165. A profilképeden is kockás volt a hasad...
Férfi: Az most is kockás, csak eltakarja egy kis sörhas. S most mi a baj ezzel?
Nő: Gondolom, a piros Ferrari is kamu, ami a képeden villog...
(petra.angyal.gyimesi)
A SZAKÍTÁS ÖRÖK SEBET EJTETT A SZÍVEMEN
„A szakítás örök sebet ejtett a szívemen. Egy perc alatt váltunk szét, én pedig egy másik világba zuhantam” – mondja Vica, aki negyven felett próbál párt találni. Egyre több olyan barátnőm van, aki bőven harminc felett még mindig a nagy Ő-re vár. Randiznak, ismerkednek, de egyik férfi mellett sem sikerül lehorgonyozniuk.Hányszor, de hányszor súgnak össze a hátuk mögött: azért nincs párja, mert karrierista; mert válogat; különcködik; kényes és büszke; mert nem szép; hisz nem is szeretne gyereket... Nem kerek a kép, így melléjük akarnak rajzolni valakit. Negyven felett pedig már időstressz van... Ha addig nem jön össze a mindörökké szerelem, akkor már majd-nem biztos, hogy elmegy a vonat.
(© Rabec László)
Vannak persze optimisták, akik bíznak. Riportalanyom, Éva is ilyen!
„Az ember egész élete során a boldogságot keresi. Sokáig azt hittem, hogy a boldogság olyan valami, amit másoktól tudunk csak megkapni. S akkor leszek egész ember, mikor megtalálom a másik felem. Egy idő után azonban rájöttem, hogy mindenki készen van, nem vagyunk félemberek. És nem a másik emberen kell számonkérni a boldogságunkat. Ha én egy boldog ember vagyok, akkor a másik embert is boldoggá tudom tenni. Azt hiszem, csak két boldog ember tud boldogan élni egymás mellett” – mondja Csaba Éva (Béna, 46, pedagógus).
Éva képes volt megválni a szívére nehezedő ólmos tehertől (attól, hogy ő még mindig egyedül van), és harmincon túl felépített egy új életet. Így lett Évából Fülek környékének csupa szív Vicája. Ami persze nem jelenti azt, hogy lemondott volna a randevúzásról...
– Vica, azt mondod, hiszel a tündérmesékben, s eljön érted is egyszer a herceg. Nem ellentmondás ez?
– Semmiképp. 46 éves vagyok, sokáig éltem egyedül: jó volt, élveztem, de már nem szeretnék egyedül lenni. Keresem a társamat, csak nem találom. Rengeteg körülöttem az egyedül élő nő, akik sokszor túl vannak már pár szakításon vagy váláson. Úgyhogy nem vagyok egyedül a párkapcsolati gondjaimmal a korosztályomban. Tudni kell rólam, hogy imádok táncolni, minden társasági eseményen, bálon, zajos bulin megjelenünk a barátnőimmel. Szóval, kint vagyunk a fényen, de eddig még csak táncpartnert sikerült találnom. (Nevet.) A szabadidőmet igyekszem jól kihasználni, edzőterembe járok, nyaranként pedig utazgatok, élményeket gyűjtök. Látok, élek és érzek, minden pillanat feltölt, minden napfelkelte erőt ad a holnaphoz. Imádom a szüleimet, külön házrészben élek, de velük. Iskola után nekik segítek (Ragyolcon tanítok az alapiskolában), kertészkedek, a bátyám kislányával babázok.
Olvass tovább: A szakítás örök sebet ejtett a szívemen
GYURKOVICS ANIKÓ NOVELLÁJA: VAKVÁGÁNY
Kimerülten ácsorgok a peronon. Még el sem kezdődött az út, máris elegem van. A kezem a bőröndömön pihen, egyik lábamról hanyagul a másikra állok, s lustán hordozom körbe a tekintetem a többi várakozón. Színes társaság verődött össze. Megpróbálom kitalálni, kivel sodródom majd egy fülkébe. Talán azzal a kalapos, idős úrral, aki a felesége körül legyeskedik? Vagy azokkal a fiatalokkal, akik játékosan taszigálják egymást, míg a kalapos úr meg nem feddi őket?
Lemondó sóhajjal visszafordulok. Megigazítom a bőröndöm kerekét, ami az elmúlt egy percben fikarcnyit sem mozdult semerre, de legalább úgy érzem, csinálok valamit a várakozás hosszú percei alatt.
Nem akarok itt lenni. Tulajdonképpen sehol máshol sem szeretnék lenni. Otthon akarok üldögélni a kedvenc bögrémmel, s hagyni, hogy a panorámaablakon beszűrődő napfény lágyan simogassa az arcom. Elmélázni az élet nagy dolgain. Élvezni a pillanatot, a későn kelést, s annak szabadságát, hogy szingliként senkinek sem tartozom elszámolással.
Anyám állandóan ezen lovagol. „Miért nem szerzel végre magad mellé valakit? Nyitottabbnak kellene lenned a világ – és főleg a férfiak – felé!” Nem érti, hogy én nyitott vagyok. Csak épp nem vagyok hajlandó összeállni az első idegennel, aki rám mosolyog.
Egyetlen férfi volt az életemben, akivel el tudtam volna képzelni a jövőm. De ő tíz évvel ezelőtt elment, s még csak vissza sem nézett. Azóta nem találom magam, s másokban is csak őt keresem. A mozdulatait, a szavait, a pillantását... Tudom, ha ez így megy tovább, aligha lesz férjem és családom. Anyámnak ez a gondolat persze elfogadhatatlan.
Olvass tovább: Gyurkovics Anikó novellája: Vakvágány
A TESTEM A TEMPLOMOM
Nem azt mondjuk, hogy a szépségipar eredendően rossz, vagy hogy ne változtassunk magunkon semmit, ha épp arra vágyunk. De ezt magunk miatt tegyük, ne azért, mert a párunknak nem tetszik a mellünk – vagy mert azt hisszük, hogy minden férfinak a nagy mell tetszik.
Hogy mi, nők összehasonlítgatjuk magunkat, abszolút életigenlő dolog. A szépség a nő erénye: belénk van kódolva, hogy akkor vagyunk kiválasztva az „alfahím” által, ha szépek vagyunk. S ez rendjén is van. Ám ha ez féltékenységgé, beteges irigységgé fajul, ott már baj van! Az egészséges női energia ugyanis a többi nőt felemeli, dicséri, támogatja. Ha valakinek szebb a bőre vagy fényesebb a haja, miért ne kérdezhetnénk meg, hogy mit használ? A féltékenység mindig az izolációból indul ki. Ha kérdezünk, kapcsolódunk; ha kapcsolódunk, kapunk.
Lelkes Éva mentor és coach (Fotó: Dömötör Ede)
Hárítás
Mikor az áldozat szerepébe nyomjuk magunkat, akkor úgy gondoljuk, az életünkkel járó felelősség rajtunk kívül áll. Nincs párom? De hisz nincsenek is normális férfiak vagy nők... Nem vagyok megelégedve a testemmel? Nincs időm sportolni, nincs pénzem edzőre, csak a gyerek számít, nem engedhetem meg magamnak a minőségi ételt... Ez mind hárító mechanizmus: kibújunk a felelősség alól, s mástól, a külvilágtól várjuk a megoldást.
Önszeretet-munkafüzet – Tippek a női mentortól
-
Szeretem és elfogadom magam!
Ismételjük el mindennap, akár reggeli készülődés közben: Szeretem és elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. (A haladók akár a tükörben is megtehetik.) De nem elég egyszer-kétszer: van, akinek csak az 50. ismétlés után csordulnak ki a könnyei. A gyakorlat kapcsán sokan megkérdezik: De mi van, ha nem is gondolom úgy? A jó hír az, hogy ezzel a technikával azokhoz a részeinkhez szólunk, amelyek elhiszik vagy el szeretnék hinni, amit mondunk – s az egész lassan beépül a tudatalattinkba. -
Milyen még?
Soroljuk fel vagy írjuk le azokat a testrészeinket, amelyekkel nem vagyunk kibékülve. De mindjárt rakjunk melléjük pozitívumot is! Például: „görbe a fogam és fehér”, „duci vagyok és vérbő”, „vékony vagyok és atletikus”. Vagy: „Nagy a hasam, de olyan, mint egy puha párna – a párom rá tudja hajtani a fejét!”
Olvass tovább: A testem a templomom
TÁRSTALÁLÁS 40-50 FELETT
Kötött programjaink vannak. Bár a mai világ rettenetesen gyorsan változik, a nők és a férfiak genetikája között számtalan evolúciós különbség van. Ezeket a különbségeket nem vagyunk képesek egyik pillanatról a másikra sutba dobni. Az őskorban a férfi dolga volt a horda és a család védelmezése, ő irányított – a nő pedig a családról gondoskodott. Más korban élünk, de az emberi természet nem sokat változott. A férfi régi jó szokás szerint még mindig alulról akar választani, a nő meg felülről. Hisz a nő is úgy érzi, neki olyan pár kell, aki irányít, és aki nála több, bár már nem ezt mondja.
(© Anne Keenan Higgins)
Ötvenesek társat keresnek: Hogy néz ez ki?
Zsuzsa (54) több társkeresőnél próbálkozott, maga is próbálkozik közvetítéssel, rengeteg a tapasztalata. Mint mondja, jót és rosszat is tud mondani a társkereső táncról. Mást nemigen.
– Hogy látod, régen könnyebb volt társat találni?
– Sokkal, sokkal – mondja Zsuzsa. – Akkor még nem volt internet. Régebben mindig azt mondtam, nyitott szemmel kell járni, hisz bárhol összeakadhat a tekinteted a nagy Őével. Ma már nem mondom. Bár régebben is olvastak a buszon vagy a vonaton, de ma a képernyők annyira beszívják az embereket, hogy csak görgetnek és görgetnek lehajtott fejjel. Megszűntek az odakacsintások; események, helyek sincsenek, ahol találkozhatnának. A spontaneitás gyanús: már a szomszédba sem mehetünk bejelentkezés nélkül. Facebookon a férfi meztelen fotót is kérhet egy nőtől, de az életben megsértődünk, ha valaki leszólít minket.
– Miért vagyunk ennyien egyedül?
– Az emberek kilencven százaléka kényszerből van egyedül, mert nem találta meg a társát. De olyan is van, aki bátortalan, nem is reménykedik. Sőt, a társkeresőbe rengeteg olyan nő jön be, akik be akarják maguknak bizonyítani, hogy ők nem találhatnak társat. Lám, megpróbáltam – mondják. Igazából nem szeretnének senkit – csak ezzel nem mernek szembenézni. A legfontosabb, hogy legyünk realisták, ne kergessünk délibábot, fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen. Lehet kapirgálni, hogy milyen traumái vannak egy ötvenéves embernek, de sok mindenen már nem tudunk változtatni. Virágozzék hát minden virág: ha valaki introvertált, akkor meg kell találnia azt, aki őt így el tudja fogadni, különben csalódni fog.
Olvass tovább: Társtalálás 40-50 felett
HOVÁ SIETÜNK, AMIKOR ISMERKEDÜNK?
Ismerkedési szokásaink napjainkra igencsak megváltoztak. Gyorsan ismerkedünk, gyorsan szakítunk, vagy már nem is szakítunk, csak nem jelentkezünk, esetleg még öt másik lánynál vagy fiúnál is érdekelve vagyunk... Vajon mi az oka ennek a nagy sietségnek? A túl gyors ismerkedésről Tari Annamária (Budapest) klinikai pszichológussal és pszichoterapeutával beszélgettünk, aki több könyvet is írt a témában.
(© Nina Carlsen)
– Mit gondol, mi a legnagyobb probléma az ismerkedéssel?
– Érzelmek tekintetében a bizalmatlanság és a szorongás, lehetőségek tekintetében az online eszközök túlsúlya jelenti a problémát. A kettő pedig úgy találkozik egymással, hogy például a különböző randiappok a praktikusság illúzióját keltik. Azaz nem baj, ha nem megyek sehová és nem járok közösségekbe – biztosan találok majd valakit a Tinderen vagy a közösségi oldalakon. Ez azért problémás, mert az ismerkedés szakaszában mindenkinek van valamilyen kép a fejében arról, hogy milyen társat szeretne. Régen ez a belső kép még meglehetősen stabil volt. Viszont mikor az ember online applikációval keres valakit, akkor kicsit úgy jár, hogy bemegy a cukrászdába, mert enne valami édeset, de hirtelen nem tudja eldönteni, hogy melyiket válassza a 20 sütemény közül.
– Ezek szerint nem jó „a széles választék”? Miért?
– Az ember elveszíti a fókuszt, s már nem azt nézi, kit keresett, hanem arra gondol: lehet, hogy van jobb is, mint amit vagy akit kiválasztott... Hirtelen elkezdi felülírni a saját szempontjait. Persze, ez régen is előfordult, ám nem olyan gyakran. Mert most, a 21. század információs korában nemcsak az eszközeink és az életünk, de az érzelmi igényeink is felgyorsultak. S ebben nagy felelőssége van a randiappoknak is, hiszen lehetőséget nyújtanak arra, hogy három perc alatt akár 30-40 embert is „kukába dobjunk” egyegy balra húzással. Ilyenkor azonban a túloldalon lévő személyeket dehumanizáljuk. Mi, pszichológusok úgy mondjuk, hogy ezzel az egyén nárcisztikus kontrollpozícióba kerül. Már nem azok leszünk, akik vágynak a szerelemre, hanem azok, akik válogatnak...
A férfi „képeskönyvből” válogathat, mikor ismerkedni akar. Ahogy görget és tologat ide-oda, mindig van egy újabb nő... Mindenki versenyt fut az idővel. A múltkor egy párkereső hatvanéves riport közben kijelentette nekünk: „Nem kell sokat vacakolni!” Az első találkozásnál még nem, de a másodiknál már ráveszi az asszonykát, hogy ugorjanak ágyba... S ő még egy régi vágású pasi, aki lehorgonyzott a hatodik „jelentkezőnél”.
– Mintha piacon válogatnánk az almák közt? Közben pedig elfelejtjük, hogy az „áru” mögött ember van?
– Válogatás közben elveszik a másik fél emberi mivolta, mert úgy kezeljük, mint eszközt, akit majd kihasználhatunk a saját érzelmi szükségleteink kielégítésére. Egy lassú érzelmekre vágyódó nyugodt férfi vagy nő ilyenkor akár unalmasnak is tűnhet a másik szemében. Hisz az egész beleolvad abba a gyors impulzusáradatba, amelyben élünk. Tovább nehezíti a helyzetet, mikor valaki már eleve ingerült, és elvárásokkal érkezik. A nőknél gyakoribb, de férfiaknál is előfordul, hogy szeretnék szinte azonnal érezni egy kapcsolat nyugalmát és biztonságát.
Olvass tovább: Hová sietünk, amikor ismerkedünk?
