Összeállításunkban olyan nőket mutatunk be, akik mertek új utakon elindulni. Akik mégis csupa olyan dolgot mondanak, amivel tudunk azonosulni!
Ahhoz, hogy valami olyat vigyünk végbe, ami nem szokványos, ahhoz mindig bátorság kell, mert ezzel kilógunk a sorból. És kiállás, mert a szürke életben mindig nagyobb kunszt különlegesnek lenni, mint például a művészvilágban. Azt mondják, abban a társadalomban, ahol sok a bátor ember, a különcség mértéke egyenes arányban áll a benne előforduló zsenialitással és szellemi erővel. Hát még, ha ezek a különc és bátor emberek – nők!
A pipás hölgy munkacímet adtunk annak a beszélgetésnek, amit Novák Mezőlaky Margarétával (63, Léva) készítettünk. Más a Margarétának jutott terhek harmadától is megroppant volna, ám ő állta a sarat. S közben mert egyéniség lenni, a széllel szemben haladni. Mert mióta szokványos, hogy egy nő pipázzon és pipaversenyekre járjon?
Margaréta pontosan az a nő, akinek tízpercenként cseng a telefonja, ám a tizedik alkalommal is higgadtan szól bele. Érdekes munkája volt, három és fél évtizedig a barsi múzeumban dolgozott. (Régészetet végzett Prágában, s ő írta a legsikeresebb monográfiát Léváról.) Mivel is kezdjük? Talán azzal, hogy hogyan lett lelkes pipás nő... Novák Margaréta a nyitrai pipaklub oszlopos tagja. A klub száz tagot számlál, ebből hatan hölgyek.
Fontos tudni, hogy a nőknek itt semmilyen előnyünk nincs a férfiakkal szemben: azonos kategóriában, egyenrangú társként ülnek a versenyasztalhoz. Mellesleg Margaréta nem pipás karrierjére, hanem karitatív tevékenységére a legbüszkébb: Art for Help néven minden karácsonykor jótékonysági kiállítást szerveznek a zsinagógában. A befolyt pénzből azokat a családokat támogatják, amelyekről az állam megfeledkezett.
A bátor nők fő jellemzője, hogy nem lehet kategóriákba gyömöszölni őket – a sablonokból mindig kilógnak. Mernek saját maguk lenni, keresik a saját útjukat. Amúgy köszönik szépen, jól megvannak.
Margaréta anno sok időt töltött Zselízen a „nagyinál“, akinek az édesapja a grófi család szabója volt.
– Lenyűgözött, hogy a lakásuk olyan, akár egy múzeum. A másik ágról az ópapám rendszeresen elvitt magával érdekes helyekre, mivel nagyon szeretett fotózni. Hét-nyolc évesen csillagászokkal és helytörténészekkel üldögéltem egy asztalnál. Ópapa bátyja, Hulják Pál pedig a háború után a barsi múzeum igazgatója volt. Hulják Pál pontosan azon a reggelen halt meg, amikor én megszülettem. El tudom képzelni, hogy a lelke valahol megtalált engem... Édesapám fogász volt, édesanyám pedig pedagógus, és nagyon szerették volna, ha valami könnyebb szakot választok, nem a régészetet. Ám nekem ez volt a könnyebb szakma.
– Mi az első emlék, ami a pipával kapcsolatban felsejlik?
– A régi felvételeken a dédapáimat mindig pipával a szájukban láttam. Családi ereklyeként azonban egyetlen pipa sem maradt fenn, így csak muzeológusként találkoztam a pipával. A barsi múzeum történelmi gyűjteményében ugyanis volt néhány pipa, nekem pedig az az ötletem támadt, hogy bemutathatnánk pár értékes magángyűjteményt. Akkoriban még ritkaságnak számított, hogy magángyűjtőkkel működjünk együtt, a kiállítás viszont rendhagyó módon megvalósult. A pipát füstölgő „szerszámként“ is bemutattuk, kísérőprogramként pedig megrendeztük az első nemzetközi pipakonferenciát, valamint a Grand Prix-t, ami egy lassúsági pipaszívó verseny. Muzeológusokat, pipagyártókat, pipakedvelőket és gyűjtőket sikerült ily módon összekapcsolni, és a hálózat több mint tíz éve aktívan működik.
– Nő pipával: ilyet még nem láttunk! Miért döntött úgy, hogy kipróbálja?
– A kiállításra eljöttek a nyitrai pipaklub tagjai, akik győzködni kezdtek, hogy én is gyújtsak rá. Először rögtön a versenyasztalnál élveztem a pipadohány füstjét. Leselkedtem, követni próbáltam a rutinosakat, és lepipáltam a pipásokat. Negyvenhét percet sikerült teljesítenem, ami elsőre nagyon jó eredmény. Mostani rekordom tizennyolc perccel szárnyalja túl az akkorit. Innentől kezdve nem tudtam kizárólag műtárgyként tekinteni a pipára.
– Dohányzott esetleg korábban is?
– Prágában az egyetemen cigarettáztunk. Éppen ezért tudom, hogy óriási különbség van a kettő között. Az előbbi nem igényel semmiféle előkészületet: elszívhatom akár az utcasarkon is. A pipázás viszont rituálé, időt kell szánni rá. Leülni, előkészíteni a dohányt, tölteni mellé kis pohár borocskát.
Azt szokták mondani, hogy a pipázás megállítja az időt, és összeköti az embereket. Ez így igaz: nincs is annál jobb, mint egy jó pipa mellett filozofálni az élet nagy kérdéseiről. Vagy épp zenét hallgatni.
– Hogyan kell elképzelni egy pipaversenyt?
– A múlt századi pipaversenyek arról szóltak, hogy ki tud a leggyorsabban elpöfékelni megadott grammnyi dohányt. Mostanra a lassúsági versenyek a népszerűek, hiszen közben felgyorsult a világ: többé nem kunszt gyorsnak lenni. A helyszínen minden versenyző kap egy vadonatúj pipát, két darab gyufát és háromgrammnyi dohányt. Onnantól, hogy a számláló elindul, öt percünk van arra, hogy megtömjük a pipát, majd további egy percünk arra, hogy meggyújtsuk. Akinek nem sikerül, az, sajnos, kiesett. Utána meg kell próbálni minél lassabban elszívni a dohányt. A világrekord három óra harminchárom perc hat másodperc.
– Milyen versenyeken vesz részt?
– Hat-hét bajnokságon veszek részt évente. Működnek pipaklubok Pozsonyban, Érsekújvárott és Besztercebányán is, és rendszeresen rendeznek házi versenyeket. Az itthoni pályán kívül Németországban, Csehországban és Magyarországon is versenyeztem. Szeretnék kijutni az ukrajnai világbajnokságra, ahová a legjobb barátnőm is velem tartana. Megfertőztem a szenvedélyemmel: ő is nagy pipás lett mellettem. Az évek során jártam már pipagyárban, pipamúzeumban – nem is egyben.
A Lévai Barsi Múzeum a lévai várban található. A vár első ismert ura Csák Máté volt
– Biztosan élmény volt látni, hogyan készül „a vágy tárgya“...
– Abban a minutumban megváltozott a viszonyom a pipámhoz! Ott, a manufaktúrában szembesültem azzal, hogy mennyi munka van benne: legalább négy-öt kézen átmegy, mire dobozba kerül. A pipának lelke van és története. Nem mindegy, hogy a készítőjének jó napja volt-e, rossz napja volt-e, netán fáradt volt. Millió szép gondolat, öröm, bánat, talán még könnyek is kísérik az útját.
– Hány pipát sikerült az évek folyamán összegyűjtenie?
– Körülbelül harmincat, de ezek csak versenypipák. Nem vagyok műgyűjtő. Ez megmarad a nyugdíjas éveimre. Bár a gyűjtés nem olcsó mulatság: egy történelmi értékű pipa értéke legalább 100-150 euró.
– Van esetleg kedvenc darabja?
– A legkedvesebb pipám az első pipám: egy cseh gyártmányú briar pipa. Sajnos, eltörött. Mivel több mint tízéves, nem tudtam megjavíttatni.
A briar pipa fából készül (pontosabban hangagyökérből, a briar ennek a francia neve). Előtte készült pipa porcelánból, agyagból, de ezek törékeny szerszámok voltak
– A pipát félretéve: hogyan tekint az elmúlt évtizedekre?
– Ha anno Prágában maradok, most talán egy nemzetközileg elismert, római kori régész vagyok. Akkor viszont lemaradtam volna mindenről, amit Léva és a lévai emberek adtak nekem. Bármilyen furcsa, de egy vidéki honismereti múzeum is kínál izgalmakat. Mindig előttem van édesapám arca, amikor azt mondta: „Fiam, neked itt vannak a gyökereid, neked ide kell hazajönnöd!” Ha Prágában maradok, talán a három lányom sem születik meg. Férjeimmel az útjaink elváltak, ám az anyaság rengeteg energiát adott. Most már az unokákat várom.
– Melyek azok a nevezetességek, amit egy Lévára látogatónak mindenképp látnia kell?
– Elsőként természetesen a várromot említeném. Maga a várudvar gyönyörű látványt nyújt, s mellette van a múzeum. És van egy gyönyörűen felújított zsinagógánk, ahonnan a kéttornyú Szent Mihály-templom és a Szent József-templom is könnyen megközelíthető.
