Kétség sem fér hozzá: a pozsonyi származású, hosszú ideje Prágában élő Lőrincz Zsuzsa (69) az egyik legsokoldalúbb képzőművészünk. Szobrainak és grafikáinak a műkedvelő közönség határon innen és túl a csodájára jár; pedagógusként pedig az utánpótlás nevelésében is fontos szerepet vállal: grafikát tanít egy prágai művészeti iskolában. Mindemellett a kisebbségi magyar művészet egyik pártfogójaként is tekinthetünk rá, Zsuzsa ugyanis rendszeresen szervez kiállításokat magyar művészeknek a cseh fővárosban. Milyen az élet magyar képzőművészként Prágában, s hogy fog neki egy-egy kiállítás megvalósításának? – ilyesmiket kérdeztünk tőle.
Lőrincz Zsuzsa az élettől kapott ajándékként éli meg a tanítást, elismert szobrászként és grafikusként pedig szívén viseli a kisebbségi magyar művészek sorsát. Igyekszik őket megismertetni a cseh közönséggel is, hiszen – ahogy ő fogalmaz – nem volt az olyan rég, hogy a csehek a magyar kultúrába „jártak át” friss levegőt szívni!
– Kezdjük mindjárt az elején. Hogyan indult a kapcsolatod a művészettel?
– Gyermekkoromban, ha papírt és ceruzát adtak a kezembe, akkor egészen biztos, hogy mindenkinek nyugta volt tőlem. Középiskolában – Pozsonyba jártam gimnáziumba – ugyan az irodalmi pálya is vonzott, mégis a képzőművészet volt számomra az elsődleges. Tizenhat éves koromban aztán elkerültem egy művészeti táborba, a magyarországi Zebegénybe, ami még inkább megerősített abban, hogy helyes az út, amin elindultam.
– A képzőművészet mely formája áll hozzád a legközelebb?
– Eddig valahányszor anyaghoz jutottam, szobrászkodtam – de a klasszikus grafika is közel áll hozzám. Elsősorban kőből, agyagból, samottból készítek szobrokat, de az utóbbi évtizedekben drótból és papírból készült térbeli alkotásaim is születtek. Szeretek kísérletezni, különböző anyagokat ötvözni: például a követ dróttal, a drótot saját készítésű papírral. Emellett festéket is készítek a diákjaim számára: mélynyomó festéket állítok elő magasnyomóból, mivel az utóbbi sokkal könnyebben és olcsóbban beszerezhető. (Mélynyomó festék esetén a festék a papíron lévő mélyedésekbe kerül, míg a magasnyomó az emelkedéseket festi meg a felületen – a szerk. megj.) Illetve kikísérleteztem azt is, hogy milyen fajta drótból készítsem a szobraimat ahhoz, hogy ne rozsdásodjanak.
– A műveidben erősen visszaköszön a szakrális téma. Mi az, ami ezen kívül megihlet?
– A szakrális téma örök, tiszta, kiapadhatatlan forrás. Ugyanakkor az évek folyamán mindig hozzáadódik valami új is a témáimhoz, amelyeket aztán különbözőképpen újra és újra megformálok. Inspirál például a városi környezet, hiszen magam is városi lány vagyok. Mindig visszatérő elem marad munkáimban a prágai külvárosi negyed, s annak vad, ipari jellege. A csallóközi táj a vízparti „botlófáival” (fűzfák, amelyeknek tavasszal levágták a friss hajtásait, azaz „lebotolták” őket – a szerk. megj.), illetve a learatott búzatáblák kévéik végtelenbe nyúló soraival ugyancsak megihletnek. S persze nagy hatással vannak rám a belső élmények is, például az irodalomhoz fűződő erős viszonyom. Sőt, néha egy-egy kényszerhelyzetből is merítek!
Szeretem a járatlan utakat! A kísérletezés a képzőművészet egyik legizgalmasabb része, hiszen minden új tapasztalás új ötleteket ad! Mindaddig nehezen válok meg egy műtől, amíg úgy érzem, az kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában. Amikor azonban végzek az experimentálással, már nem érzem olyan fontosnak, hogy megtartsam a munkám.
– Ez alatt mit értesz?
– Mivel soha nem volt akkora műhelyem, mint amekkorát szerettem volna, alkalmazkodnom kellett a helyzethez. A majdnem háromméteres oltáromat részletekben készítettem el, hiszen egyben nem fért volna el a műteremben. (S a szállítást sem tudtam volna kivitelezni.) Kénytelen voltam hát kreatív megoldást találni, s a művet szétszedhetőként megalkotni. Szóval most már az életnagyságú, „összecsukható” műveimet képes vagyok akár egy személyautóban is szállítani!
– A tanítás és az alkotómunka mellett kiállításokat is szervezel magyar művészeknek Prágában…
– Igen, és elképesztően hálás feladatként élem meg, hiszen nekem is számos kiállításomat tették lehetővé mások szerte a Felvidéken – de távolabb, például Budapesten is. Prágában sajnos nagyon drágák a kiállítótermek, a képzőművészek pedig többnyire nincsenek abban az anyagi helyzetben, hogy az efféle kiadásokat a saját bevételükből fedezzék.Magyarán megmondva szponzorra van szükségük.
– Ez adta a löketet a kiállítások megvalósításához?
– Igen, ez az alapgondolat indított el az úton. A művészek csupán adni szeretnének valamit a kiállított műveik által a közönségnek. Miért kellene hát vagyonokat fizetniük ezért? Nem beszélve arról, hogy kiváló magyar művészeink vannak, akiknek óriási lehetőség, ha külföldön is megismerhetik a munkásságukat. Az évek folyamán körülbelül ötven kiállítástszerveztem, amelyekhez katalógusok és kis leporellók is készültek. A felvidéki művészeken kívül igyekeztem csehországi vagy prágai kötődésű magyar alkotók munkáit is bemutatni. Ilyen volt a lángoló tehetségű, 37 éves korában tragikus körülmények között elhunyt Dúdor István is. Egy alkalommal az osztálytársait kértem meg arra, hogy vegyenek részt a Dúdornak szervezett emlékkiállításon, akik ezt szívesen meg is tették. Voltaképp Dúdor Istvánnak köszönhetem, hogy Prágába kerültem! Miután ötödik próbálkozásra sem vettek fel a pozsonyi képzőművészeti főiskolára – ahová a rossz kádervélemény miatt esélyem sem volt bekerülni –, ő és a barátja, Luzsicza Árpád (festő, grafikus – a szerk. megj.) rábeszéltek, hogy inkább Csehországban próbáljak szerencsét. S hála Istennek a szerencse rám is mosolygott, hiszen felvettek!
– Vannak közreműködők, akik a kiállítások létrehozásában segítenek?
– A forradalom után jött létre – és azóta is nagyon jól működik – a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, amelyösszeköti a Csehországban élő magyarokat. Szervezeteik minden olyan városban (Prágában, Brünnben, Pilzenben, Ostravában) megalakultak, ahol jelentős számú magyar lakosság él. Ők a működtetésükre pénzt tudnak igényelni Magyarországtól, valamint a cseh kulturális minisztériumtól. A kiállításokat tehát a Prágai Magyar Kulturális Központtal, a Liszt Intézettel, valamint a prágai Nemzetiségek Háza segítségével szervezem. Csehországban emellett több mint húsz éve működik a Concordia képzőművészeti csoport, melynek alapító tagja vagyok, s Prágán kívül szerveztünk kiállításokat Ostravában, Budapesten és a komáromi Limes Galériában is.
– Milyen lehetőségek állnak a rendelkezésetekre galériák terén?
– Többnyire a Liszt Intézet galériájában, a Nemzetiségek Házában vagy más alternatív helyen állítunk ki. Több tárlatunknak adott ugyanakkor helyet egy 1906-os építésű, régi víztisztítóból kiállítóteremmé alakított gyárépület is. Jövőre két kiállításunkat tartjuk majd ott, ezek közül az egyik az én jubileumim lesz.
A Nemzetiségek Házában idén Krüger Viktor komáromi fotósnak szerveztünk kiállítást. Az intézményben tizenkét Prágában élő nemzetiség gyűlik össze időről időre: többek között magyarok, németek, görögök, bolgárok, oroszok, ukránok, lengyelek, romák. A házat egy nagyon aranyos „galambdúcként” definiálnám, ahol mindig zajlik az élet! Az egyik teremben a görögök táncolnak és énekelnek, míg a másikban, a galériában éppen kiállításmegnyitó folyik...
– Hogyan képzeljük el a kiállítások megszervezése körüli folyamatokat?
– Az egész procedúra lebonyolítása egy évig is eltarthat. Első körben a művészekkel beszélek, hogy egyáltalán lelkesednek-e a kiállítás ötletéért. Majd pályáznunk kell katalógusra, anyagszállításra, terembérlési költségre és így tovább. Az időpont közeledtével aztán elkezdjük a katalógus összeállítását, amelybe a legtöbbször én vagy egy művészettörténész, esetleg a kiállító valamelyik barátja írja meg a méltatást. A kiállítások zöme egy, másfél, olykor két hónapig látogatható.
– Milyen a fogadtatás a magyar és a cseh látogatók részéről?
– A magyar képzőművészek szinte mindig eljönnek a megnyitóra, de szép számmal jelennek meg cseh művészek is. A csehek a forradalom előtt a magyar kultúrába „jártak át” friss levegőt szívni, s most is van egy stabil közönség, amelylátogatja az eseményeinket. Példaként említhetném a Robert Vanónak szervezett tárlatot, amely három-négy évvel ezelőtt valósult meg. Ő egy érsekújvári származású, magyar gyökerekkel rendelkező fotóművész, aki tizennyolc évesen emigrált, s nagyon sokáig New Yorkban élt. Később, idősebb korában elhívták őt Prágába, hogy divatlapot indítson, majd ott is maradt. Miután véget ért a kiállítás, az emberek még hetekkel később is érdeklődtek – aztán persze szomorúan konstatálták, hogy már bezárt.
„A megnyitókra a magyarokon kívül cseh művészek is járnak, akik ezáltal megismerhetik a felvidéki és magyarországi alkotásokat. Prágában egyébként Prágai Tükör elnevezéssel magyar lapot adnak ki, ebben is szoktam a kiállításainkról írni” – meséli Zsuzsa.
– Melyik volt számodra a legemlékezetesebb kiállítás?
– Rengeteg volt, de hogy néhányat említsek: S. Pesti Emma, Léphaft Pál, Luzsicza Lajos Árpád, Štefunko Szabó Erzsivagy Kovács Endre művészek kiállításai. Illetve nagyon emlékezetes volt még a maGma nevű rendezvény is! Kubičko Kucsera Klára – szlovákiai magyar művészet- és építészettörténész – több generációból hívott meg művészeket egy közös alkotótáborba, majd az ő műveikből hoztunk létre egy tárlatot. Eljöhetett a festőművész anya a szobrász gyermekével, a keramikus nagyapa a rajzkedvelő unokájával. Én is elvittem az unokámat, aki gyönyörű rajzokat és kerámiákat készített! Különben a maGma elnevezés is tőlem ered, mivel a magmáról, a Föld forró magjáról az anyaméhre asszociáltam. A mama és a teremtő mag ugyancsak benne rejlenek a fantázianévben. Férfi, nő, gyerek; mag, mama, magma. Így alkotnak tehát játékosan egy egységet.
