Vajon hogyan jutottak hozzá őseink ehhez a sokasághoz? Mivel halásztak, milyen furfangokat ismertek? S vajon mi lett az ősi tudással? Ennek jártunk most utána.
„Zátonyi Dunának sok hal van a vizibe”
A kiemelésben szereplő doborgazszigeti népdal első sora a Duna ágvizeinek halbőségéről mesél hallgatóinak. A CSALLÓKÖZIEK és a velük szomszédos szigetköziek pedig számtalan fortélyát ismerték a halászatnak. Persze a halászat – csakúgy, mint ma – engedélyhez kötött foglalkozás volt. Azonban a rapsicok, azaz az orvhalászok mindig is feltalálták magukat.
A leshálót más néven találóan nyakzóhálónak is nevezik. A háló felső szálán úszók, míg az alsón apró súlyok vannak, így a vízben falként feszül ki.
Mivel volt hal bőven, hát nem igazán törődtek az oldalágon nyerészkedőkkel, akik akkoriban még csak a saját és családjuk bendőjének megtöltésén fáradoztak. Különösen egyszerű volt a fogás az ár visszahúzódása után: a lőtyékben, a visszamaradt iszapos pocsolyákban puszta kézzel lehetett halat fogni. S ha puszta kézzel nem is, akkor csirkeborítóhoz hasonlatos, fűzfából font tapogatókosarakkal mindenképpen.
A háló végét a vízparti növényzethez rögzítik.
A lőtyében ide-oda tapogatva leborították a halakat, majd a kosár felső nyílásán keresztül egyszerűen kiszedegették a zsákmányt.
Ennél jóval több ügyességet igényelt a hurkolás, de még a szigonyozás! Főképp csukára szerettek ezenmód RÁMENNI a rapsicok. A vízinövények közt pihengető hal orra elé dugták a hurkot, s a megugró állat kopoltyújával bennragadt a hirtelen záródó csapdában. Szigonyozáskor is ily módon kellett közel osonni a halhoz, majd a szigonnyal ügyesen le kellett döfni azt. Volt viszont egy hátulütője ennek a zsákmányszerzési módnak: ha a halász keze nem volt biztos, a megsebzett hal elmenekült, s később elpusztult.
Az ágvizekkel felszabdalt területeken élők számára természetes volt a víz, s velük együtt a halak közelsége. Gyermekként már a játék is a halászatról szólt. Napfényes időben a holtágak tiszta öbleiben csak úgy hemzsegett az apróhal. Ilyenkor elég volt pár kutyatej a sikeres fogáshoz. A növény fehér nedvét a gyerekek a vízbe csepegtették. A halak összegyűltek a csemegére, a lakoma után pedig kábultan hasra fordultak. Már csak ki kellett őket szedegetni a vízből.
Divatosak voltak azonban ennél jóval gonoszabb próbálkozások is. Például mikor az oltatlan mésszel és vízzel feltöltött üveget jól bedugaszolták, majd a vízbe dobták. A forrásba jött mész pedig szétvetette az üveget, s a robbanás ereje a halakat is a víz felszínére dobta.
A Szigetköz és a Csallóköz legelterjedtebb halászati módja a rekesztés volt, melynek szintén megvoltak a maga speciális szerszámai, a fűzsövénytől a varsákon és kocahálókon keresztül a vejszéig. Mindegyik lényege nagyjából ugyanaz volt: a halászok elzárták, eltorlaszolták a hal útját, hogy az kénytelen legyen a csapdájukba beúszni. Éjjelre eresztőhálót, más néven leshálót engedtek a vízbe. Nyakzóhálónak nevezik azt a hálófajtát, melyet a rapsicok még ma is nagy kedvvel használnak. Gyakran a holtágak két partja között feszítik ki, s a hal belúszván a kopoltyújánál, vagyis a nyakánál fogva gabalyodik bele a vízben falként viselkedő hálóba. S innen bizony már nem talál kiutat.
Az eresztőhálót laza mozdulatokkal, függönyszerűen a vízbe eresztik.
A csallóközi vizeken ma is dívik az orvhalászat, hiszen dédszüleink örökségének már minden mozzanata tiltólistán szerepel. Nagy baj ez, hiszen gyermekeinknek már csak törvénysértő módon tudjuk bemutatni azt, ami szüleink számára még természetes volt: kedvező időjárás esetén napokra lehúzódtak halászni az ágvizekhez. Jól érezték magukat, miközben őseik mesterségét s fortélyait gyakorolták, s a megfogott halból jókat ettek, majd, hogy ússzon, ittak is rá. Eszükbe sem jutott a fél világot hallal ellátni.
A háló szemnagysága attól függ, hogy milyen halat szeretnének vele fogni.
Rapsicok mindig voltak, s lesznek is. Ki a megélhetésért küzdve választja a tilosban járást, mást a kapzsiság s megint mást a kalandvágy hajt.
A hal kopoltyújánál vagy az úszójánál fogva akad bele a nyakzóhálóba.
Ebből a szempontból igenis szükséges a halászat törvényi szabályozása és a szigorú ellenőrzés, hiszen csak így őrizhető meg vizeink halállománya. A régiek ugyanis betartották a szabályokat: nem halásztak bármikor, s bármennyit sem. Nem a folyó kizsákmányolása volt a cél, hanem hogy a Duna kincseiből az utókor is részesüljön.
(Ui.: Képeinken a nyakzóháló használatának bemutatása látható. Fontos megjegyezni azt is, hogy a fotók egy magántulajdonban lévő halastavon készültek.)
