Nem járunk már „próbára” a varrónőhöz. A varrónők fércelt ruháikkal és színes gombostűikkel, a felhalmozott Burdákkal kikoptak sietős világunkból. Maradtak a késztermékek, a konfekció, ami mindenkire és senkire sem passzol igazán, a kacatruhák, az elszabott Zara modellek – és a minősíthetetlenül silány kínai áru.
Kedvenc gyermekkori emlékeim közt szerepelnek azok a napok, amikor varrónőhöz vittek. Izgalmas volt belépni a varróműhellyé alakított kis szobába, a millió szabásterv, színes gombostű és stoppológomba birodalmába. Mindig anyám hozta a szabásmintát, ő hagyta jóvá a szoknyahosszat, és csak sötét anyagból engedélyezte a varratást. Ebben hajthatatlan volt.
A varrónő méretet vett, rajzolgatott, spekulált, hogyan hozza közös nevezőre a szülői szigort az én színes kis álmaimmal. A sokadik szégyenlős próbán már sehol nem szorított vagy lebegett a ruha, s nemsokára elkészült, vihettem is haza zizegős papírba csomagolva.
Manapság nem járnak könnyű idők a varrónőkre. A többség visszaadta az ipart, s elment inkább pénztárosnak a Kauflandba, mert már nem tud megélni a szabás-varrásból. És kitűnő iparosok is kiszálltak a ringből, nem csupán a kevésbé kreatívak, mert már nincs kliens. Igaz, hogy egyre nagyobb divat a DIY mozgalom (Do it yourself: Csináld magad). Egyre többen görnyednek esténként a konyhaasztal fölött, és gyártanak s.k. valamit. Ők azonban nem profik, csak amatőrök. A tisztes iparos kifejezés azért mást takar: minőségbeli tudást és tartást. S az is igaz, hogy egyre többen csalódunk a csilli-villi butikokban, és elcsúszott ár-érték arányról beszélnek – a szakma nimbusza mégis porban hever.
Ergo: varrónőnek lenni ma nem leányálom, mert megélni belőle szinte alig lehet. Álljanak itt a „megmaradt” varrónők vallomásai, amelyek magukért beszélnek.
Téglás Renáta, Marcelháza
– Gyerekkorom óta szerettem kézimunkázni. Hetedikes koromban már kristálytiszta volt előttem, hogy női szabó leszek. Azóta sem bántam meg, a szakmám a hobbim is egyúttal.Többször váltottam munkahelyet, és mindenhol tanultam valamit, szóval rengeteg szakmai tapasztalattal gazdagodtam. Már nem csupán méretre varrok, hanem önállóan tervezek is. Hat évvel ezelőtt nyitottam egy saját női szabóságot. Eleinte főként ruha javításokat végeztem, de kértek tőlem egyedi szabású ruhákat is. Ez kihívás volt számomra, és rávezetett, hogy kreatívan tervezzek. A textilek és a különleges anyagok bűvöletében élek: az inspirációt ezekből merítem. Saját márkanévvel dolgozom. Vannak állandó megrendelőim, ám ott vagyok a különböző, kézi készítésű ruhákat és tervezőket népszerűsítő internetes oldalakon. Stílusban a sportos elegancia áll hozzám legközelebb, kedvelem az időtálló, klasszikus vonalakat.
Téglás Renáta
– Szívesen dolgozom elasztikus anyagokkal, kedvenceim a pamut, a viszkóz és az elasztán. Készítettem már menyasszonyi ruhától kezdve exkluzív alkalmi ruháig mindent. 21 év szakmai tapasztalat után úgy látom, hogy a többség nem igazán igényli a szó szoros értelmében vett minőséget. A nők szívesen költenek a butikokban drága és feltűnő ruhákra, amelyek hozzáértő szemmel nézve nincsenek tisztességesen kivitelezve. Nincs igény az egyedire. A másik véglet az olcsó tucatruhák halmozása a ruhatárban, némelyek minden évszakban lecserélik a gardróbjukat. Az anyagminőség is egyre silányabb, a „fast food”, a készételek mintájára megjelent a„fastfashion”,a gyorsdivat. Ennyi rengeteg ruhát, minden szezonra mást és még többet már nem is lehet tisztességesen legyártani – még ha fillérekért, rabszolgamunkában gyártják is Ázsiában. Nincs a világon annyi jó anyag, amire ezekhez szükség lenne. A formák és színek egyhangúvá válnak, minden kacat. Sokszor hoznak javításra divatmárkákat, amelyekért egy vagyont fizettek. Soha nem volt a divat olyan drága, mint manapság, mert nem a minőséget fizetjük meg.
Anya és lánya együtt szabnak-varrnak
Szeles Andrea: – Együtt dolgozunk évek óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Már az iskola alatt is szívesen besegítettem anyunak. Ő mindig nagy odaadással dolgozott. Ő volt a mesterem, főleg tőle tanultam a szabás-varrást. A szakma leszálló ágban van. Népszerűvé vált az internetes ruharendelés, ami gyakran azzal jár, hogy a kiküldött ruha egy számmal nagyobb vagy kisebb, esetleg javításra szorul. Az egyik kliens Kínából rendelt egy tüneményes menyasszonyiruhát. Két konfekciómérettel volt nagyobb, hát nem igazítani kellett rajta, hanem szinte elvarázsolni. Ma már nem középkategóriás márkákat is hoznak igazításra. És mi addig dolgozunk velük, míg nem látjuk tökéletesnek. Ha kell, kifejtjük és újra varrjuk.
Érdekesebb munkáink közt említeném a Lake Up fesztivál Sanyi kacsájának fejét. Nemrégiben meg egy halloweenjelmezt varrattak velünk: intimbetétnek öltözött az illető. Ma már az a norma, hogy szinte nincs is norma a divatban.
Szabó Judit: – Szeretni kell ezt a munkát: ez a titok. Én mindig tudtam, hogy csak ezt akarom csinálni. A kreativitást élvezem benne, azt, hogy minden megrendelés más, nincs két egyforma modell. Nem tudom elképzelni, hogy szalagmunkát végezzek. Méretre dolgozni annyit jelent, hogy lekövetem a megrendelő elképzelését. A mi megrendelőink általában egyedi darabokat kérnek. Sajnos, egyre kevesebben szánnak időt a varrattatásra, hiszen itt méretet kell venni, és próbákra kell járni. Ma már gondot jelent az anyagbeszerzés is. Sokan külföldön vásárolt anyagokat hoznak. A miénk szó szerint kézműves szakma, igyekszünk precíz, pontos öltésekkel dolgozni. Sokan elismerően nyugtázzák, miután szemügyre veszik a kész ruhát: „Jó. Olyan, mint az üzleti.” Könyörgöm, mi nem akarunk olyanok lenni, mint az „üzleti”. Persze, a készruhát is varrónők készítik. Csak általában tömeggyártásban. S ez nagy különbség!
Szabó Judit és Szeles Andrea
Kusala József, a szakma mestere
– Ötven éve dolgozunk a szakmában, mondhatni, hogy mára kijártunk minden iskolát. A hagyományos szabás-varrás mesterei vagyunk, de ma már egyenruhában jár a világ, tömegtermelés folyik. Pár éve munkát kerestem egy nagy varrodában, ahol azt mondták: bizonyítsam be, hogy mit tudok. Adjanak egy méter anyagot, kiszabok egy nadrágot, mondtam. Elégedettek voltak a végeredménnyel, de közölték, hogy túlképzett vagyok a munkára. Végül felajánlottak egy alacsony munkabért. Ezt még megtoldották azzal: ha kreatív leszek, akkor számíthatok prémiumra. Így maradt a vállalkozás. Immár nyugdíjasként is űzöm az ipart. Munka van bőven, kapok megrendeléseket Budapesttől Bécsig. A régi időkben nagy becsülete volta jó szabónak és varrónőnek. A hatvanas években még majdnem minden utcában volt egy. A legújabbaknak néha egy cipzár kicserélése is gondot okoz. Nekem még az sem mindegy, milyen színű cérnával varrok, annak is illeni kell az anyaghoz.
– Egy fiatal divattervező fiú szerette volna velem a kollekcióját kiszabatni. Szívesen segítettem volna, csak én kifejezetten a testi adottságokat figyelembe véve dolgozom. Ha például esetleg ó-láb vagy x-láb jut egy úrnak, hölgynek: megfelelő szabással azon is tudunk segíteni. Volt egy fiatal megrendelőm, aki kétségbeesve jött el hozzám: 210 cm-s derékbőséggel nem talált öltönyt magának. Megvarrtam neki, és Olaszországban – ahová valami fogadásra ment–, a csodájára jártak, még az Armani öltönyösök is, hogy hol talált ilyen passzentos darabot magára. Ugyan ki tudja ma egyáltalán, hogy egy férfiöltönybe háromféle vászon megy, és legalább egy hétig tartó munka van vele?!
Kusala Valéria és József
Kusala Valéria: – 83-tól dolgozunk együtt a férjemmel. Problémát jelent, hogy tönkrement a textilipar. Például nehezen jutunk vászonhoz, ami fontos alapanyag. És kinek adjuk tovább a műhelyünket? Megszűnt a képzés a városban. A lányok tanultak egy darabig, de nem volt hol gyakorolni, hiszen minden nagyobb műhelyt feloszlattak a kilencvenes évek elején. Ez volt a legnagyobb csapás. Elenyésző az utánpótlás. Van ugyan néhány varrónő, ám ők többségében javítással foglalkoznak, nem szabnak. Az nagy gyakorlatot igényel, erre pedig már a fiatalabbjának nem volt lehetősége. Nem beszélve arról, hogy itt nem egetverő a bevétel. Ez is elrettenti a fiatalságot. Pedig nem csak ez számít. A megrendelői elégedettség jelent nekünk sokat. Mi ebben különbözünk.
