Általában szép ruhát szoktunk venni magunknak, s ajándékozni is ezeket keressük. Vagyis manapság inkább a szép és olcsó ruhát.
A Primark üzletláncot mind a vásárlók, mind a blogírók rendkívül szeretik, mert olcsó. Kevés pénzért meg lehet venni akár egy egész ruhatárat. A gowertoni Rebecca Gallagher sem tudott ellenállni a csábításnak – és vett tíz fontért egy ruhát. Csak otthon vette észre, hogy egy bevarrt címke van benne. A szöveg szerint „halálra dolgoztatják” azokat, akik ezeket a ruhákat varrták.
Rebecca lefényképezte a cédulát. Egy másik nő is talált egy cédulát a ruhájában, amelyen az állt, hogy a varrónők megalázó körülmények között dolgoznak, és kizsákmányolják őket. Majd egy harmadik üzenet is napvilágot látott. A Primark szóvivője szerint: a termékeket még 2009-ben varrták. Azóta (illetve a Bangladesben történt tragédia óta, amikor összedőlt egy ruhagyár, és több mint ezer munkást maga alá temetett) a Primark gondosan ügyel arra, hogy munkásai megfelelő körülmények között végezhessék a munkájukat. A cédulabotrány óta a Primark weboldalán olvasható a cég erkölcsi szabályzata!
A cég igyekszik hihető választ adni arra a kérdésre, hogyan lehetséges ennyire olcsón árusítani a ruhákat. A marketingosztály háromféle indokkal is szolgál. Először is: a Primark nem indít reklámkampányokat, s ezzel milliókat takarít meg. Megelégszik a blogolók pozitív visszajelzéseivel. Másodsorban: előre rendel, és nagy mennyiségben, aminek következtében jó árat kap a gyártótól. Harmadszor pedig a minimumra csökkenti a rezsiköltséget, mert a szállítók kizárólag jól képzett munkaerőket alkalmaznak...
A vásárlók ritkán teszik fel a kérdést, hogy hol és hogyan készül a ruha, amelyet megvettek. Ugyan mi rossz van abban, hogy pár euróért veszünk ruhát? Aki bírja, marja! Csak az olcsóságnak nagy ára van! Erre senki sem gondol, mindenki csak az árral törődik. A legtöbb cég tisztában van ezzel a szabállyal, ezért azon igyekszik, hogy lejjebb szorítsa a beszerzési árakat.
Mindössze tizenkét nap
Ma már nem érvényes az a szabály, hogy évente két kollekció készül – egy tavaszi/nyári és egy őszi/téli. A divatipar az utóbbi időbenszinte hetente jelentkezik valami újdonsággal. Új és újabb darabok jelennek meg az üzletekben, amelyek s vásárlásra buzdítják a vevőket. Egyes felmérések szerint az utóbbi húsz évben megkétszereződött a vásárolt áruk mennyisége. 1991-ben megelégedtünk évi harmincnégy ruhadarabbal – mára ez a szám hatvannégyre emelkedett! Az ún. fast fashion abban is rendkívüli, hogy villámgyorsan reagál a divattrendekre. Régen negyed év kellett ahhoz, hogy az üzletekbe kerüljön a mólón bemutatott modell: három hónap kellett a tervezéshez, a gyártáshoz és a leszállításhoz. Ma pedig elég tizenkét nap, hogy a modell megjelenjen a boltokban.
Alig tízcentes órabér
A gyári munkások általában a termék eladási árának egy százalékát kapják. 2005-ben China Blue címmel dokumentumfilm készült arról, hogyan készülnek Kínában a farmernadrágok. Nem elvetendő végignézni a filmet: szégyenpírban ég az arcunk, mikor meglátjuk a tizenhat éves Jasmine-t, aki egy textilgyárban dolgozik alig tízcentes órabérért, és munkaideje napi tizenöt óra. Az olcsó nadrágunk szégyenletesen olcsó...
A „fast fashion” divatcikkekre még egy dolog jellemző: az anyagok silány minősége. Miközben a használtruha-boltokban vásárolt darabok viseltesek ugyan, de kitűnő anyagból készültek, amelyeknek egyáltalán nem árt a mosás, az olcsó, műanyag ruhákról ezt nem mondhatjuk el. Elég egyszer kimosni azokat, és máris formájukat és színüket vesztik, kibolyhosodnak, deformálódnak. A Zara, a H&M vagy a Topshop üzletláncokban árult ruhák ún. „fast” darabok – azzal számolnak, hogy a vásárló csupán négyszer-ötször vesz fel egy ruhát, azután eldobja, és újat vesz. A „slow” divatdarabok időtállóak és jó minőségűek.
Az lenne jó, ha ruhatárunkat ilyen slow fashion darabokból alapoznánk meg. A slow fashion nem a fast fashion ellentéte, hanem az öltözködés egészen új megközelítése. A változás először a gasztronómiában indult útjára. A slow food, a komótos étkezés mozgalmát Carlo Petrini indította el Olaszországban 1968-ban (mikor a McDonald’s meg akarta szállni Itáliát). A slow mozgalom szöges ellentéte a gyorsétkeztetést propagáló fast food mozgalomnak. A slow food a helyi ételekre és helybeli, szezonális alapanyagokra épül. A minőségi étel természetesen sokkal többe kerül, mint a csontkékre fagyasztott kínai csirkék.
Ugyanezt mondhatjuk el a slow fashionról is. Idővel remélhetőleg kevesebb, de jobb minőségű ruhaneműt fogunk vásárolni. Bár akár most is elkezdhetjük – a szabályok egyszerűek. Olyan márkákat keressünk, olyan tervezőktől vásároljunk, akik nem a fejlődő országokban dolgoztatnak éhbérét! Részesítsük előnyben a jó minőségű anyagokat, hiszen egy-egy drágább darabot sokkal tovább hordhatunk. Nemcsak azért, mert jobb az anyag minősége, hanem azért is, mert a drága ruhákra sokkal inkább vigyázunk. Nem tartjuk becsben azt, ami annyiba kerül, mint egy ital a bárban.
A ruhatár elkölcskódexe
A fast fashion a harácsolásról szól, arról, hogy kevés pénzért sokat akarunk. Itt az ideje, hogy a minőséget helyezzük a mennyiség elé. Természetesen nem kell máris arra törekedni, hogy biovászonból készült ruhákban járjunk. Bőven elég, ha kissé meggondoltabban válogatunk a boltokban. S néha gondolkodjunk el azon, kik szabják és varrják azokat a ruhákat, amelyeket viselünk.
A szerény ruhatárnak, amelyben nincsenek vacak darabok, van egy kellemes velejárója: reggel nem kell tanácstalanul álldogálnunk a szekrény előtt, hogy mit vegyünk fel. Sokkal könnyebb néhány nemes darab közül válogatni, mint egy halom szemétből.
Mi az ára a „fast divatnak”?
A gyors ételek mintájára nevezték el a „gyorsított” divatot: a nők szinte szezononként lecserélik a ruhatárukat. Minden szezonban új – és még olcsóbb – divatcuccokat veszünk, s a versenyben az a márka győz, amelyik olcsóbb termékeket dob piacara. S mitől olcsó egy ruha? Attól, hogy nem fizetik meg a munkaerőt, s nem teszik biztonságossá annak környezetét. Az alábbi szöveget Frei Tamás posztolta Facebook oldalára egy fényképpel kapcsolatban: egy férfi s egy nő összeölelkezve fekszenek egy összeomlott ruhagyár romjai alatt...
„Ettől a fotótól hetekig nem tudtam szabadulni. Ahogy a Bangladesben összeomlott „bérrabszolgaházban” átöleli egymást a napi 3 dollárért dolgozó férfi és nő... 1127-en haltak meg 2013 áprilisában Savar-ban, ennyi „cheap labort” (olcsó munkaerőt) temetett maga alá az a statikailag rosszul (mert olcsón) felépített toronyházgyár, ahol a Magyarországon is jelenlévő nagy nemzetközi cégek közül sok ruhát varratott.“
