A vízfelszínen szelíd fény játszik, madarak csicseregnek – ilyen időben minden horgász a nagy halról álmodik. Zsigárdon a magyar halról, az aranykárászról!
A kép idilli, még az utolsó fűszál is a csöndről zenél. Pedig bent vagyunk a faluban, a házak között állunk. Ám ez itt egy különleges hely. Házigazdánk, Takács Zoltán mesélni kezd.
– Ez a Holt-Vág egyik medre, amelynek az élővilága mindig gazdag volt. Viszont az idők során benőtte a nádas, nyáron kiszáradt, ősszel mocsaras volt. S mivel senki sem gondozta, sokáig csak kallódott. Aztán jött az ötlet, hogy tegyük rendbe a tavat, telepítsünk halakat bele, olyanokat, amelyek valaha őshonosak voltak a vidéken – magyarázza.
Az ötletelést tett követte, szerencsére számos támogató Zoltánék mögé állt. Ma pedig ott tartanak, hogy sikerült tokhalakat és a tó névadóját, az aranykárászt is visszatelepíteni Zsigárdra. Ez utóbbival nagyon ritkán találkozhatunk, a kipusztulás szélére került. Eszmei értéke 470 euró, így ha valakinek mégis a horgára akad, kötelessége visszadobni a vízbe. – Az aranykárász-állomány csökkenését nem az okozta, hogy annyian halászták, inkább az asszimiláció – mondja Zoltán viccesen.
MIÉRT FOGY? – ÖSSZEÍVNAK
– A szakemberek azt mondják, hogy összeívnak az ezüstkárásszal, és mivel ez utóbbi génjei erősebbek, az aranykárász asszimilálódik. Az ezüstkárász az életképesebb – magyarázza. Szerencsére sikerült ősszel két mázsát, közel 500 aranykárászt behozni Magyarországról – s azóta ott a híres arany hal az Aranykárász-tóban.
A zsigárdi Aranykárász-tó törődést igényel, minden évszakban van vele munka. A tóval való foglalkozás néha szélmalomharcnak tűnik. – Sokszor Don Quijoténak érzem magam, aki reménytelenül harcol. Ha tavirózsát telepítek, megzabálja az amur, ha elkerítem hálóval, akkor a kacsák eszik meg. Ha muskátlit teszek ki cserépben a partra, akkor már másnapra kiszakítanak belőle. De így van ez a fűkaszálással is: mire végzek vele, kezdhetem elölről – meséli Zoltán, aki mindezek ellenére szívvel és lélekkel küzd a különleges tóért.
JÖVŐKÉP – A ZÖLD ÁSZ
– Három dologra vagyok büszke – feszíti ki a mellét. – Büszke vagyok arra, hogy zsigárdi vagyok, hogy református vagyok, és hogy magyar vagyok. Még a címerünkön is ott szerepel a magyar kártya, abból is a zöld ász, amit mi itt csak „ződ disznónak” nevezünk. Ez a kártyalap a jóslásban a beteljesülő reményeket szimbolizálja. Az idézet pedig ez rajta: „A közöny páncélja megvéd, de megöli majd az álmaidat.” Ezek Paksi Endre nagyszerű barátom remek gondolatai. Ő az Ossian énekese, igazi magyar ember, akiről nemrégiben a tó hídját is elneveztük. A munkámat pedig azért végzem, illetve azért nem adom fel, mert az az álmom, hogy itt tényleg szép környezetben legyünk, és még az unokáink is tudjanak halat fogni – magyarázza.
Nem kizárólag a falusiak, de messziről jött vendégek is szívesen látogatják a halastavat. Van, akinek kikapcsolódást jelent az ott töltött néhány óra vagy akár teljes nap, míg másoknak sporttevékenységet. Barátságok is köttetnek a tó mellett. – Nagyon sok embert ismertem meg itt, nagyon sok barátságot láttam létrejönni.
ORVOS – HALBAJOK
Mint megtudjuk, orvosa is van a tónak, Mészáros György személyében, aki többszörös világ- és Európa-bajnok sporthorgász. Évekkel ezelőtt még nem lett volna rá szükség, ám manapság egyre gyakoribbak a halbetegségek.
– Gond van a halakkal, mert gyenge az immunrendszerük – folytatja vendéglátónk. – Vannak olyan készítmények, melyekkel a bajt meg lehet előzni, mert később a gyógyítás szinte lehetetlen. A gyógyító hatóanyagot az ételbe keverjük, az ételt a vízbe szórjuk, aztán reménykedünk benne, hogy a halak megeszik. Az utóbbi években egész halastavak szenvednek a halpusztulástól – csóválja a fejét Zoltán.
TELEPÍTÉS – ZOLTÁN, A PÉLDAKÉP
Zoltán azonban nem csügged, igyekszik bővíteni a halállományt, minden évben újabb fajokat telepít. – Pontyokat, amurt és tokhalakat telepítünk. Ezenkívül nagyon gazdag a tó élővilága, hiszen csapósügér, vörösszárnyú keszeg, európai harcsa és naphal is úszkál benne. Mellettük az idelátogatók láthatnak tőkésrécét, pézsmapockot vagy akár vízisiklót is. Egy vizánk is van a neveldében, ősszel süllőket telepítettünk, de csukáink, dévérjeink és kárászaink is vannak. Az őshonos fajták közé sorolható pedig a már említett aranykárász és a compó – sorolja Takács Zoltán. Hoztak már halat Csehországból és Magyarországról, de leggyakrabban a csallóközi Bögellőről, illetve ősszel a nagy halak telepítését a Nyitra melletti Elecskéről oldják meg.
Ám az őshonos halfaj, az aranykárász a környéken máshol nem található meg, legalábbis Zoltán nem tud róla. Ha van ember, aki a víznek szenteli az életét, akkor ő az. Néha a horgászatra is áldoz némi időt – de az ő élete a tó. A zsigárdi Aranykárász-tó! Vegyünk róla példát, s gondozzuk vizeinket!
EMLÉKEK – MA MÁR RITKA
A középkorúak még emlékezhetnek rá, amikor májusi reggeleken a sekély tavak part széli vizeiben szinte forrt a víz. A kárász ebben az időszakban ívik csoportosan (amikor a víz hőmérséklete már tartósan 16-18 °C), ami csapdolással, fürdéssel jár együtt. Főleg vízinövényekre szórja ikráját. A 1970-es évek elején meg rengeteg, tenyérnyi nagyságú kárászt fogtunk a közeli tóból, s kilóját 5 koronáért árultuk a falubélieknek...
Angyal Sándor
