Robotok között

Dobossy Barnabás (28, Felsőszeli) a Brünni Műszaki Egyetem doktorandusza. Mechatronikusként olyan vívmányok fejlesztésében vesz részt, melyeknek hallatán az egyetlen reakcióm: „Jé, ilyen is létezik?” Aligha találhattunk volna nála megfelelőbb embert, akinek feltehetjük a kérdést: hol tart most a technológia, egyáltalán releváns-e a prófécia, hogy a robotok egyszer kiszorítják az embereket? Beszélgetésünk során pályaválasztásról, útkeresésről és a fiatalok előtt álló kihívásokról is szó esett.

Mióta először a kezemben tartottam a sci-fi műfaj egyik ősét, Mary Shelley Frankenstein című regényét, foglalkoztat a kérdés: vajon hol vannak a tudományos megismerés határai? Egyáltalán előfordulhat-e, hogy a robbanásszerű fejlődés egyszer ténylegesen a visszájára fordul?

Alighanem komikus, hogy ezeket a felvetéseket éppen egy 200 évvel ezelőtt íródott mű indította el bennem, holott Amerikában ma már teljes iparág épül a különféle fantasy- és robotos filmekre (amelyek pontosan ezt a kérdéskört taglalják). Hozzáteszem: ebben a pillanatban is az okostelefonomon bújom a mű cselekményszálát, melyet a Sirivel, vagyis az iPhone-omba ültetett, hangra reagáló mesterséges intelligenciával kerestettem meg. Az egészséges borzongás néha talán még jól is esik az embernek, ugyanakkor – mint minden más kérdésben – itt is célszerű „konteók” helyett inkább a mérnökök és a fejlesztők, vagyis a terület tényleges szakértőinek véleményére alapozni.

– A robotika szó hallatán alighanem minden laikusnak a beszélő robotok jutnak eszébe, na meg a Terminátor című film. Gyanítom, a szakterületed ennél azért jóval komplexebb…

– Igen, és éppen a Terminátorhoz hasonló filmek tehetnek arról, hogy a robotoknak rossz a megítélésük! (Nevet.) A filmekben szeretik úgy ábrázolni őket, hogy átveszik az uralmat az emberiség fölött, pedig ez azért nem ilyen egyszerű. A robotok önmagukban nem okosak: algoritmus alapján működnek, tehát azt a tudásanyagot sajátítják el, amit az ember programoz beléjük. Az én szakterületem, a mechatronika három komponensből áll: mechanikából, elektronikából és informatikából. Ezt úgy képzeld el, hogy a mai modern gépekben van mechanikai rész (például motorok), elektronikai rész (az, ami irányítja a motorokat, de ide tartoznak a szenzorok is, melyek a környezet hatásait érzékelik), illetve van bennük informatikai, programozási rész – ami az egészet működteti.

A mi feladatunk, hogy átlássuk az összefüggéseket a gépészet, az elektrotechnika és az informatika között, így mindhárom területen otthon kell lennünk.

– Mondanál egy példát, hogy képzeljük ezt el a gyakorlatban?

– Vegyünk például egy csomagolással foglalkozó céget, ami a dobozait adja el más cégeknek. A szoftver, amin korábban dolgoztam, arra szolgált, hogy optimalizálja, egy dobozba hány tárgyat lehet belehelyezni bizonyos paraméterek alapján úgy, hogy minél több termék férjen bele. Ez egyrészt praktikus, másrészt költséghatékony a cégnek. De prediktív karbantartással is foglalkozom. Az algoritmusok felhasználásával előre meg lehet állapítani a különböző alkatrészek meghibásodásának idejét. A gépekben lévő szenzorok adatokat gyűjtenek, amelyeket alaposan kielemzünk, s ezekből lehet következtetni az élettartamból fennmaradó időre. Vegyük például a repülőgépek motorját. Tudjuk, hogy ezeket bizonyos időközönként ellenőrizni kell, s akkor is ki kell cserélni az alkatrészeket, ha azok még működőképesek lennének. Ám ha figyelemmel kísérjük, hogy a motorban mikor történik változás az eredeti állapothoz képest, pontosan időzíteni tudjuk, mikor van szükség a szervizre, és csak azt a motort cseréljük ki, ami már biztosan el fog romolni – még mielőtt a romlás veszélyessé válna. Így sokkal tovább használható egy alkatrész! Ugyanez az eljárás alkalmazható az olajfinomító cégeknél, ahol szivattyúk szállítják az anyagot. Ma, ha ezek közül a szivattyúk közül valamelyik meghibásodik, le kell állítani a termelést, ezáltal rengeteg pénzt veszít a cég. Prediktív karbantartással viszont ez is megelőzhető.

– Visszakanyarodva a robotokhoz: azt mondod, nem kell ódzkodnunk tőlük?

– Két éve volt egy emlékezetes kiállítás Karel Čapek R.U.R. című művének 100. évfordulója alkalmából Brünnben, Robot 2020 néven. A szervezőknek az volt a céljuk, hogy kicsit közelebb hozzák az emberekhez a robotok világát, és játékos formában tálalták a robotikát. Egyik kollégám például készített egy rajzoló robotot: a hozzá tartozó kamera lefényképezte azt, aki elé állt, a „robotkéz” pedig a kontúrjai alapján lerajzolta az arcát. Egy másik robot rögzítette az ember mozgását, majd ez alapján leutánozta őt, egy harmadik meg nyalókát osztogatott a gyerekeknek. Szerintem nálunk csak kulturális beidegződés, hogy ódzkodunk a robotoktól, Japánban például teljesen megszokottak, elfogadottak. Ott ma már természetes, hogy a kórházakban „robotnővérek” is dolgoznak, nálunk az ilyesmi egyelőre elképzelhetetlen.

– Most, hogy mondod, tényleg eléggé abszurdnak tűnik…

– Pedig már operáló robotok is vannak! A modern vívmányok lehetővé teszik, hogy az orvos akár egy másik kontinensről, távvezérléssel műtse meg a betegét. Szerintem nagyon izgalmas, hogy itt tart a tudomány.

– De ha minden robotizálva lesz, marad egyáltalán dolgunk nekünk, embereknek?

– A félelem, hogy a gépesítési technológiák elveszik az emberek munkáját, már az ipari forradalomkor is megvolt. Aztán az emberek mégis, ahogy mindig, megtalálták a helyüket a gépezet részeként. Ha rangsorolnánk, hogy egy adott iparágon belül ki milyen hatékonyságú munkát végez, harmadik lenne az ember, a második a robot, az első az ember és a robot együtt. Emberre tehát mindig szükség lesz! Ugyanakkor tény, hogy a korábbi időszakokkal ellentétben a változás most sokkal gyorsabban, rövidebb idő alatt valósul meg – s ez próbára teszi az ember alkalmazkodási képességét.

Bizonyos munkák terén magam is valószínűnek tartom, hogy jelentős automatizáció állhat be. Éppen ezért nagyon fontos lenne, hogy a robotizáció észszerűen történjen, például ne félkész technológiákat alkalmazzanak.  

– Van olyan technológia, aminek a bevezetésével nem értesz egyet?

– Eléggé reklámozzák mostanság az elektromos autókat, pedig a megoldások többsége még egyáltalán nincs kiforrva. A feltöltésük nem praktikus: a leggyorsabban töltődő autóknál gyorstöltővel 20 percet is igénybe vehet, hogy elérjék a 80%-os töltöttséget, normál körülmények között viszont mindez több mint öt óráig tart. Ez azért eléggé korlátozza az ember szabadságát. Nem beszélve arról, hogy az infrastruktúra sincs kiépülve, ami ezt a nagy mennyiségű elektromos autót támogatni tudná. Én ezeknek a bevezetésével egy darabig még biztosan várnék.

– Honnan ered ez az érdeklődés? Gyerekként kisautók helyett robotokkal játszottál?

– Traktorokkal! Nagyapám gazdálkodott, és én rengeteget jártam ki vele: 5-6 éves koromig a traktorok voltak a mindeneim. Olyannyira, hogy apukám – aki szintén mérnök – egyszer elvitt Brünnbe, ahol megmutatta a régi iskoláját. Én erre csak annyit kérdeztem: „Ugye itt megtanítanak traktort vezetni?” Máig felemlegeti, de végül csak ott kötöttem ki.

– Akkor itt megpecsételődött a sorsod…

– Meg! Iskolásként egyébként sok minden érdekelt, fontosnak tartottam, hogy jó jegyeim legyenek. Hisz mégiscsak itt kapja meg az ember azt az alapműveltséget, aminek köszönhetően aztán kicsit mindenhez hozzá tud szólni. Egy kémiakönyvet például magamtól biztos, hogy nem lapozgattam volna, de ma már tudom, hogy annak is megvolt a maga helye. Persze, amikor harmadikos gimis voltam, már eléggé körvonalazódott a műszaki irány, s azt is tudtam, hogy az egyetemet külföldön szeretném végezni. Volt lehetőségem néhány napot eltölteni az STU-n (Szlovák Műszaki Egyetem – a szerk. megj.) Pozsonyban, ami még inkább megerősített ebben: sem az iskola atmoszférája, sem az omladozó falak nem vonzottak.

– Brünnt azonnal megszeretted?

– Igen! Eleinte furcsa volt beleszokni a nagyvárosi létbe, de erős támasz volt, hogy a KAFEDIK-en (Kazinczy Ferenc Diákkör – a szerk. megj.) belül voltak idősebb diákok, akik mindenben segítettek. Ha elsősként, amikor minden új, van, aki elmondja, milyen tárgyakat érdemes felvenni, esetleg néhány jegyzetet is kölcsönöz, az felbecsülhetetlen. A brünni magyarság különben egy nagyon összetartó közösség, megtartja az embert. Rengeteg szoros barátság alakult ott ki.

– Hogy ment a nyelvváltás? Könnyű volt beilleszkedni?

– Szerencsém volt, mert csak cseh és szlovák csoporttársaim voltak, így rá voltam kényszerülve, hogy beszéljek. Az elején kicsit csendesebb voltam, de aztán rájöttem, hogy nem feszengeni, hanem beszélni kell – másképp nem tudsz kibontakozni, nem tudod jól érezni magad. Összességében soha nem tapasztaltam semmi olyat, ami negatívan érintett volna. Voltak páran, akik megkérdezték, mikor költöztek a szüleim Szlovákiába, ha egyszer magyarok vagyunk, de ezt nagyjából mindenki mással is előfordul. A beilleszkedésemben különben az is közrejátszhatott, hogy korábban nyaranta Angliába és Németországba jártam nyelvet tanulni. Idegen nyelvi közegben csak bátorsággal és nyitottsággal lehet érvényesülni.

– Egyértelmű volt, hogy a mesterképzés után is az egyetemen maradsz?

– Már harmadiktól igyekeztem bekapcsolódni az iskolai projektekbe: ahogy említettem, rengeteg megbízást kapunk külsős cégektől különböző fejlesztésekre. Nagyon megfogott, amit munka közben tapasztaltam: érdekes volt látni, hogy amit mondjuk matekon tanultam, hogyan elevenedik meg a gyakorlatban.

Másrészt volt bennem egyfajta félelem is, hogy ha a mesterdiplomám után bekerülök egy céghez, már nem fogok új dolgokat tanulni, és beszürkülök. Így, mivel a tanítás is érdekelt, úgy döntöttem, megpróbálom a doktorit.

– Az első órád eléggé mély víz lehetett…

– Voltak aggályaim, hisz mégiscsak ki kellett állni az emberek elé, ráadásul egyáltalán nem volt mindegy, mit és hogyan magyarázok el. Hisz az a legfontosabb, hogy a diákok megértsék az anyagot. Mi, doktoranduszok a gyakorlati órákat visszük. Eleinte rengeteget készültem, szinte pontról pontra leírtam, mit fogok mondani. De aztán rájöttem, hogy a gyakorlatban nem lehet ennyire görcsösen a papírhoz ragaszkodni, mert úgyis más utakon fogunk eljutni az eredményhez. Mostanra spontánabb vagyok, és a tanítást is élvezem.

– A diákjaidnál alig lehetsz idősebb néhány évvel. Nem tapasztalod, hogy a tanáruk helyett inkább a „barátot” látják benned?

– Nálunk szokás, hogy magázódunk, ami azért ad egyfajta távolságot. Persze vannak, akiket még a diákévekből ismerek, vagy dolgoztunk közösen projekten, de velük sem volt soha probléma. Szerintem, mire az egyetemig eljutunk, kiszűrődik az a réteg, akivel gond lehetne, vagy aki nem adná meg a tiszteletet. Én igyekszem fair tanár lenni, a maximumot nyújtani, de a diákoktól is elvárom, hogy betartsák a „játékszabályokat”.

– A doktori fokozat megszerzése után hol tudnád magad leginkább elképzelni?

– Lehet, hogy elhelyezkedem majd egy konkrét cégnél, de valahol ott lebeg a szemem előtt az is, hogy maradnék az egyetemen: folytatnám a tanítást, és tovább dolgoznék a projekteken. Szeretem ezt az életformát, illetve a szabadságérzetet is, hogy én osztom be az időm. Persze, azért az sem megy mindig könnyen. A határidőim betartására például nagyon figyelek, viszont a napirenddel akadnak néha problémáim. Néha rosszul saccolom meg az időt, ami egyes feladatok elvégzéséhez kell.

– Hogy kapcsolódsz ki?

– Főleg YouTube-videókat nézek: szeretem az ismeretterjesztő műsorokat és a filmes előzeteseket. Illetve, a sportot is muszáj megemlítenem, mert a mozgás – a foci és a torna – is fontos az életemben. A szeretteimmel és a barátaimmal töltött idő szintén, a többségük viszont felvidéki. Sajnos, mivel ingázom, nem mindig könnyű úgy szerveznem az időm, hogy mindenkire jusson elegendő.

– Ezek alapján úgy sejtem, a jövőt is Brünnben tervezed…

– Ha az elkövetkező éveket nézem, igen, hosszú távon viszont szeretnék hazaköltözni. Nem akarom, hogy a gyerekeim – ha majd lesznek – idegen környezetben nőjenek fel. Ismerek olyan családot, ahol a szülők magyarok, és Csehországban élnek. Hiába beszéltek a gyerekeikkel magyarul, az identitástudatuk már a magyar környezet hiánya miatt nincs meg. Én ezt nem szeretném; számomra fontos, hogy tudják, hova tartozunk.

– Lehet, hogy ma már csúcsszuper technológiák vannak – úgy értem, robotok műtenek, és algoritmusok mentén éljük az életünk… De nem érzed úgy, hogy ezzel párhuzamosan egyre nagyobb a nyomás rajtunk, fiatal felnőtteken?

– Épp nemrég olvastam egy érdekes tanulmányt, ami arról szólt, hogy az ember kb. csak évi 5000 dollár bevétel fölött kezd el figyelni arra, hogy környezettudatos legyen. Azon felül „él”, mindaddig csak túlél. Tehát a kellő életszínvonal megteremtése máris egy kihívás. Ha az idősebbekhez viszonyítom magunkat, a mi generációnk talán annyiban más, hogy sokkal nyitottabbak vagyunk, könnyebben alakítunk ki kapcsolatokat, s a lehetőségünk is több, mint nekik volt. Ugyanakkor a közösségi média, amely már természetes velejárója az életünknek, szerintem sok negatívumért felelős. Én már csak azért is próbálom távol tartani magam ezektől az oldalaktól, mert tudom, hogy az adataink – a keresési előzményeink, a megosztott tartalmaink, a tartózkodási helyünk– visszakövethetők, és sose lehet tudni, hogy ezeket milyen célokra használják fel. Másrészt, kicsit taszít, hogy a legtöbben a külvilágnak élnek, és az online jelenlétük egyáltalán nem önazonos. Én próbálok megmaradni a valóság talaján, de ez biztosan alkati kérdés is: viszonylag nehezen nyílok meg, így már az is, hogy eljöttem ide, és beszéltem magamról, egy rendhagyó élmény nekem. (Mosolyog.)