Kevés színésznek adatik meg pályája során olyan főszerep, mint Rómeó. Egy szerep azonban még nem garantálja a sikert. Ahhoz kell még valami. Tehetség.
Az a fajta alázatos tehetség, amellyel a színinövendék Béhr Márton alakítja Rómeót a Jókai Színházban.
– Milyen érzés volt, amikor először beléptél a művészbejárón?
– Tóth Tibor igazgató és Martin Huba rendező láttak a vizsgaelőadásomon. Mikor felhívtak, hogy szeretnék rám osztani Rómeó szerepét, a mellettem álló nyakába ugrottam. Aztán vívódtam. Izgultam. Hogyan fognak a nagyok viszonyulni hozzám, a „kis” harmadéveshez? Sok utasításra számítottam. Ám segítettek abban, hogy merjek hibázni. Mert abból tanul az ember. Ellenben nem néztem meg egy Rómeó és Júlia-feldolgozást sem. Nehogy befolyásoljanak.
– Rómeó nem egy zárkózott alkat.
– A férfiakhoz közelebb áll Mercutio vagy Tybalt karaktere, talán, mert nem igazán tudják kimutatni az érzelmeiket. Főleg a szerelemben nem. Én már megéltem, ezért van miből meríteni. Bár ma már más lecsengése van a vágynak, mint Rómeó és Júlia korában.
– A mai felfogás szerint tizenhat évesen az ember csupán tinédzser. Ebben az életkorban az ember még nem inkább a szerelembe szerelmes?
– Ez jó meglátás. Amikor az ember először lesz szerelmes, az érzésbe éli bele magát, ezért is mondják azt, hogy az első nagy szerelem mindent elsöprő érzés. Soha nem lehet elfelejteni. Én csak azt remélem, hogy mindig ugyanilyen szenvedéllyel fogok tudni játszani. Egy színész ugyanis az érzelmeivel dolgozik. Ha kialszik a lelkéből a tűz, akkor vége.
Vannak, akiket fiatalon szárnyára kap a siker, s vannak színészek, akik öregkorukra érnek be. Ám ők a látszólag „sikertelen” években is játszanak. Elhivatottak. Maradnak. Csak lehet, hogy addigra már hiányzik belőlük a „játszás öröme”.
– Ha az embert nagy sikerek érik, nem áll fenn a veszélye, hogy „elszáll önmagától”?
– Hát igen… Vagyis nem. Soha nem fogok magamtól hasra esni, mert az önmagammal szemben támasztott elvárásaim olyan magasak, hogy azokat képtelen vagyok teljesíteni. A Szlovák Nemzeti Színház előadásában, a Sisiben kórustag vagyok, és csak az a két percem van a rivaldafényben, amíg eltáncolom a magyar verbunkot. Nem is értem, miért kapta fel a média. Az Egy őrült naplójában Popriscsin szerepével már meg kellett harcolnom. Ezen a pályán sokat kell filózni. Ha nem tudjuk a választ arra a kérdésre „ki vagyok én”, nem tudjuk letapogatni a szerepünket se.
– Köztudott rólad, hogy nagy természetjáró vagy. Viszed magaddal a hegyekbe is a szakmai dilemmákat, vagy ott végre sikerül Thália minden gondjától megszabadulnod?
– Ott általában sikerül letenni. A sok pörgés, autózás után kifejezetten jólesik végre mélyet lélegezni a friss levegőből, lecsendesíteni az elmémet. Sokat futok, edzek. Fontos megtalálni az egyensúlyt test és lélek között. Valamikor azonban pont azért megyek ki, hogy ihletet merítsek, vagy gyakorlom magamban a szövegemet. A tanulás ugyanolyan, mint a testedzés. Ha az agyunk rászokik az igénybevételre, akkor egyre jobban igényli az intellektuális feladatokat. Egy időben biológus akartam lenni. Kiselsősként pedig kukásként képzeltem el a jövőmet. Nagyon irigyeltem, hogy ők a szemeteskocsi hátulján lógva „utazhatnak”.
– A néptáncot kifelejtetted!
– Nem felejtettem ki, csak nem akartam az „ideiglenes” kategóriába sorolni. Annál sokkal többet jelent számomra. Édesapám tíz évig volt a Ghymes tagja, anyukám pedig a Szőttesben, majd az Ifjú Szivekben táncolt. Koncertekre, táncházakba jártunk. Kamaszként egy ideig „ciki” volt a tánc, majd a lányoknak köszönhetően visszataláltam. A magyar népzene érzelmi világa páratlanul gazdag. Gyönyörű! Az ember, éljen át bármit, biztosan talál egy olyan népdalt, ami éppen róla szól. Különben ma is táncolok: a Görcs Tamás és Görcs Linda alapította Zerda Kamara Néptáncegyüttessel az ősszel Brazíliában turnéztunk.
– Miért a Pozsonyi Színművészeti Egyetemet választottad?
– Én nem akartam Pesten tanulni. Nekem fontos, hogy itt maradjunk meg magyarnak. Párszor, amikor nehézségem támadt a szlovák nyelvvel, elgondolkodtam ezen. Ha az ember elsajátítja a szlovák nyelvet, tízszer annyi lehetőségre számíthat, mint mikor csak egy nyelven tud játszani. Ezért olyan sikeresek a magyar nemzetiségű színészek! Ráadásul az egyetemen a tanárok szeretnek bennünket! Az öcsémet, László Istvánt a napokban vették fel.
– Szerinted melyek azok a tulajdonságok, amelyeket benned megláttak?
– Talán a temperamentumom, a lobbanékonyságom. Igen, elég forrófejű tudok lenni. Ám a mi családunkban mindenkinek ilyen a vérmérséklete. A szomszédokat azonban nem zavarjuk, mert tizenegy éve kiköltöztünk Csiliznyáradra. Olaszos család vagyunk, ami négy fiúgyerekkel érthető is. Nagy a hangzavar, nagy a szeretet, és nagy az összetartás. Hálás vagyok, hogy ilyen családom van, mert mindig mindenben támogattak. Bár kiskoromban kifejezetten jó gyerek voltam, kamaszként már kitomboltam magam. Lázadtam. Meglepő módon a tanulás nem sínylette meg. Ha túl messzire mentem, az apukám egy „pofonnal” észhez térített. E nélkül ma ki tudja, hol lennék?!
– Mi az, amit elvársz önmagadtól?
– Szeretném elkerülni a beskatulyázást. A közönség mindig éhezik arra, hogy legyen egy ügyeletes szépfiú, akit aztán felkap a média. Példaképem, Gary Oldman neve például azért nem cseng ismerősen, mert szélsőséges karaktereket alakított. Ezer arca van. Jó lenne erre a pontra eljutni. És nem csak a színpadon, a filmvásznon is. Közben pedig nem szeretném elfelejteni az útravalót, amit szüleimtől kaptam: akármit csinálsz is, szeretettel tedd. Ennyi.
A Komáromi Jókai Színház Nádasdy Ádám 2002-ben készült fordításával, modern rendezéssel vitte színpadra a Rómeó és Júliát. A két főszereplőt Bárdos Judit és Béhr Márton alakítja.
Shakespeare, amikor megírta Rómeó és Júlia történetét, biztosan nem gondolta, hogy ez lesz az a darabja, amit a legtöbbször fognak játszani. Azóta már persze többször átírták, „modern” magyar nyelvre is lefordították, hogy befogadható legyen. (Ki akar négy órát végigülni a színházban?) Egy modern Rómeó és Júliához modern jelmezek illenek. Miért botladoznának a színésznők sűrű alsószoknyákban, viselnének nehéz bársony- vagy brokátgamurrát? És bizony, már kardot sem hordanak a suhancok. Annak a kornak már rég leáldozott, így a komáromi színpadon a Montague-k és Capuletek „viperákkal“ ölik egymást.
A díszlet és a jelmezek monokrómok, csak a Capulet család agresszív férfijai viselnek piros zoknit, illetve Júlia piros ruhát. Martin Huba rendező és Varga Emese dramaturg mindenre gondolt. A fordítás cseh verziója „chort“, kórust használt: innen vették át a fehér ruhás őrangyalok kórusát, akik Júliát végigkísérik az egész darabon. A darab aktuális, hiszen az emberi természet és az emberi viszonyok nem változnak. És az első látásra szerelemre ma is érvényes, hogy egy „mindannyiunknál hatalmasabb erő áthúzza számításainkat”.
