Halász Rita (Budapest) író, művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum munkatársa. Mély levegő (Jelenkor, 2020) című regényében feltárja előttünk egy harmincas pár kapcsolatának alakulását és válságát, bemutatja a verbális és fizikai bántalmazás mibenlétét és azt, hogyan sebezhetnek meg bennünket a szavak.
A könyv egyebek mellett arra is bizonyíték, hogy az élet nem kizárólag fekete és fehér. A regény születéséről és sikeréről, traumákról, családon belüli erőszakról, valamint a bántalmazó kapcsolatból való kilépés lehetőségeiről is beszélgettünk az írónővel.
Halász Rita
– Mi volt a mozgatórugója annak, hogy első könyved témájául a válást, illetve a családon belüli erőszakot válaszd?
– Vera története már elég régóta ott volt a fejemben, nagyjából 2013 óta. Elkezdtem megírni, viszont öt évre félretettem, mert úgy éreztem, hogy én valójában nem is tudok írni. Ezután kisebb formákon kísérleteztem, tanultam, gyakoroltam. A témaválasztásom legfőbb oka az volt, hogy foglalkoztatott a válás és a bántalmazás mint téma. A szűkebb és tágabb baráti körömben ugyanis számtalan történetet hallottam, és nekem is voltak olyan élményeim, amelyekről azt gondoltam, helyük lehet egy ilyen jellegű írásban. Ehhez kellett megalkotnom a teret, létrehozni izgalmas karaktereket. Érdekelt, hogy ki mit mesél, hol az igazság, kinek az igazsága lesz az, ami végül a felszínre tör.
– Miképp lehet egy ilyen jellegű könyv megírására felkészülni?
– Sok őszinte beszélgetéssel. Persze, a felszín is sokszor érdekes lehet, de az igazán megdöbbentő és fontos dolgok mélyen lapulnak. Sokat olvastam a témában – természetesen szakirodalmat is, de a legnagyobb segítséget mégis a családdal, barátokkal folytatott beszélgetések jelentették.
Közhelynek tűnik, de az író tényleg mindig beledolgozza magát a történetbe. Ez természetesen nem egy konkrét leirata a velünk megtörtént dolgoknak, sokkal inkább az érzések – szégyen, félelem, düh, harag – átültetése az általunk megfogalmazott írásokba.
– Írás közben az író maga óhatatlanul is belehelyezkedik a szereplők helyzetébe, és valamelyest át is éli, ami velük történik. Mennyire volt nehéz számodra a bántalmazás traumáját ilyen módon átélni?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak nehézségek: sokszor éreztem, hogy egyáltalán nem kellemes érzés megírni ezt a könyvet. Azt hiszem, hogy egy bántalmazás történetét nem is nagyon tudja boldogan megírni az ember. Ami nekem még ennél is megterhelőbb volt: időt találni arra, hogy írjak. Kicsik voltak akkor a gyerekeim, napi nyolc órában dolgoztam, tehát nem igazán tudtam dedikált időt fordítani az írásra. Annak érdekében, hogy ne essek ki a történetből, folyamatosan ott motoszkált bennem a cselekmény. Együtt éltem a szereplőkkel, a mondataikkal, a rossz döntéseikkel. Ez volt talán a legnehezebb és a legmegterhelőbb.
(© ipon.hu / Jelenkor kiadó)
– Számoltál azzal, hogy a könyved hatással lesz majd azokra, akik szintén megéltek családon belüli erőszakot, vagy hasonló helyzetben vannak, mint Vera a könyvedben? Volt benned akár tudatosan segítő szándék is?
– Amikor először megkérdezték tőlem, fel vagyok-e készülve arra, hogy majd megszólítanak bántalmazott nők, akkor azt mondtam, hogy persze – később viszont rá kellett jönnöm, hogy akkor még nem álltam erre készen. Alapvetően nem egy segítő könyvet akartam létrehozni, mert akkor máshonnan közelítettem volna meg a témát. Emiatt külön öröm, amikor olyan visszajelzéseket kapok, hogy sokaknak mégis segít. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy a könyvnek ilyen hatása lesz. Az viszont nagyon érdekelt, hogy mi történik egy válást követően, milyen szélsőséges helyzetekbe kerül az ember, és hogyan tud azokból kimászni. 2020-ban, amikor megjelent a könyv, az első kritikákat követően világossá vált számomra, hogy a regény kapcsán a bántalmazás témáját fogják a leginkább kidomborítani. Ezért vagyok különösen hálás azoknak, akik meglátják, hogy a Mély levegő emellett még mennyi minden másról is szól.
– A könyved egyik érdekessége az, hogy Vera története éppen onnan indul el, ahol a legtöbb ilyen témájú könyv véget ér. Arról, hogy milyen jelei lehetnek a bántalmazásnak, már elkezdtünk beszélni, de hogy mi jön ezután, arról nagyon keveset hallani.
– Nagyon nehéz témáról van szó. Nehéz annak, aki átéli, de nehéz a hozzátartozóknak is, a külvilág számára pedig sokszor érthetetlen. Egy bántalmazó kapcsolat nem kizárólag rossz dolgokból áll. Hullámzó a dinamikája, vannak jó periódusok. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy ha minden így maradna, akkor az egy jól működő kapcsolat lehetne. Sajnos, ezekből a periódusokból fokozatosan egyre kevesebb lesz. Ezzel szemben pedig megnövekszik a rossz epizódok mennyisége és időtartama.
Miután valaki meghozza azt a döntést, hogy kilép egy bántalmazó kapcsolatból, utána egy iszonyatosan megterhelő időszak veszi kezdetét. Számtalan kényelmetlen kérdést kell feltennünk magunknak. Amit az ember addig biztosnak hitt, kártyavárként omlik össze.
– Lehet, hogy rengetegen épp amiatt tűrik nagyon hosszú ideig a bántalmazást, mert valahol mélyen tudják, milyen bizonytalan helyzet vár(hat) rájuk?
– Valószínűleg igen. Engem nagyon érdekelt az is, hogy vajon milyen hangokat hall meg ilyen helyzetben az ember. Az anyára hallgat, az apára vagy épp a barátnőre? Azért lenne nagyon fontos, hogy őszinték legyünk magunkkal ilyen helyzetben is, mert ha ezt nem tesszük meg, a problémát továbbvisszük az életünk következő szakaszába, sőt továbbadjuk a gyerekeinknek is. Vera, a könyvem főszereplője eljut arra a pontra, hogy ki tudja mondani: ő nem szeretné ezeket a traumákat továbbadni a gyerekeinek.
– Valóban nagyon fontos lenne, hogy az ember szembe tudjon nézni az őt ért traumákkal, hogy aztán azokat ne adja tovább. Mit tapasztaltál meg ezzel kapcsolatban a könyv írása során?
– Nagyon nehéz feltenni magunknak ezeket a kérdéseket, és aztán még nehezebb ezekre őszintén válaszolnunk. Olyan sebeket téphetünk fel, amelyek nagyon fájnak. Viszont valószínűleg pont ez az egyik sarkalatos pontja a gyógyulásnak. A magam életéből is tudnék számtalan olyan helyzetet említeni, amikor az segített át, hogy borzasztó kellemetlen és kényelmetlen kérdésekre próbáltam meg őszintén válaszolni. Felszabadító érzés.
– Hogy lehet különbséget tenni a bántalmazás és aközött, amikor kölcsönösen bántjuk egymást?
– Nagyon jól mondod, hogy kölcsönösen bántjuk egymást, ez egy adok-kapok viszony. Ez a legjobb kapcsolatokban is előfordul – nyilván ott is arra érdemes törekedni, hogy minél kevesebb legyen belőle. Jó esetben mindkét fél belátja, hogy az adott helyzetben hülyén viselkedett, bocsánatot kér, a másik azt mondja, hogy ő is reagálhatott volna máshogy, megölelik egymást, megy tovább az élet. A bántalmazó kapcsolatokban a bántalmazás hosszú távú, azt is mondhatnám, rendszerszintű. Van egy domináns fél, az agresszor, ő a bántalmazó, aki egyre több dolgot enged meg magának, és van a bántalmazott, az áldozat, aki azt érzékeli, hogy egyre szűkül a tere. A bántalmazás mindig egyirányú, és idővel egyre súlyosabb, gyakoribb az előfordulása. Fontos tény, hogy a bántalmazott nem tudja ezt befolyásolni vagy megakadályozni, mert a bántalmazó fél viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá válik.
– Sajnos azt látjuk, hogy a nők nagy része sokat és sokáig tűr. Mit gondolsz, mennyire tanítják meg a lányokat arra, hogy kiálljanak magukért? Történik ebben előremozdulás?
– Nagyon sok feladatunk van még ebben a témában, de látok előremozdulást. Egyre több az olyan szülő, aki megpróbálja maga mögött hagyni azokat a családi mintákat, amelyek károsak lehetnek és nem működnek. Egy kiegyensúlyozott párkapcsolat egyik alappillére az lenne, ha a gyerekek még egészen kicsi korukban megtanulnák azt, hogy mik a határok.
– A kutatásaid, illetve a történetek alapján, amelyeket végighallgattál, mit gondolsz, miért megy vissza sokszor a bántalmazott a bántalmazó kapcsolatba?
– Ennek számos oka lehet. A leggyakrabban a legegyszerűbb ok bújik meg a háttérben: nincs meg a kellő anyagi biztonság ahhoz, hogy a bántalmazott új életet kezdjen. Sokan vannak, akik reménykednek. Szinte minden bántalmazó fogadkozik, hogy többször már nem csinálja. Vannak olyanok is, akik el akarják hitetni az áldozattal, hogy nem történt semmi. Ez is nagyon veszélyes, hiszen az ember elkezd kételkedni a saját ítélőképességében, és megkérdőjelezi a saját észleléseit.
Gyakori probléma az is, hogy a bántalmazó általában leválasztja a párját a családjáról, barátairól, aki pedig azzal találja magát szemben, hogy nincs kihez fordulnia. Ami biztos: sem eljönni, sem ottmaradni nem könnyű.
– Mit üzennél azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, mint Vera a Mély levegőben?
– Azt gondolom, hogy egy jó pszichológus nagyon sokat tud segíteni. Kell, hogy legyen valaki, aki tanácsot ad, akire hallgatunk, aki más megvilágításba helyezi a velünk történt dolgokat. Teljesen normális az, ha úgy érezzük, kicsúszik a talaj a lábunk alól. A legnagyobb munka csak az után kezdődik, mikor a bántalmazott kilép a kapcsolatból. Ilyenkor van leginkább szüksége a támogatásra és segítségre, mert sajnos, egy ilyen embert próbáló időszakban sokan különféle függőségekben „találnak vigaszt” – erre nagyon fontos lenne odafigyelni!
