Gyerek voltam, amikor láttam, de az élmény örök: Madách Imre „Az ember tragédiája” a Magyar Területi Színház előadásában. Nemcsak a fantasztikus színészek, például a Mefisztót alakító Dráfi Mátyás miatt (aki, ha Amerikában született volna, szerintem ma már több Oscar-díjjal is büszkélkedhetne), hanem a nézőteret betöltő zengő hangon közvetített végső üzenet miatt is: „Ember küzdj, és bízva bízzál!”

Egy alapiskolásra az ilyesmi nagyon tud hatni. Persze, ma már nem újdonság számomra, hogy mi, emberek, bár sokfélék vagyunk, életünk során mindannyian egyformán küzdünk. A szomszédasszonyom például húsz éve minden vasárnap reggel pontosan hét órakor elkezdi a disznóhússal való soros küzdelmét, ami – a pörölycsapások hangerejére emlékeztető klopfolásból ítélve – nagyon súlyos harc lehet.

nevtelen_terv_38.jpg

Időközben küzdött a lányáért, aki depressziós lett, mert hatéves együttjárás után otthagyta a barátja, amikor megtudta, hogy a csaj állapotos (ez még a szocializmus alatt volt, és akkoriban még másképp tekintettek a lányanyákra, mint manapság). Majd küzdött a férjéért, aki előbb elhagyta egy fiatalabb nőért, azután visszatért, majd két évvel később elhagyta egy tizenöt évvel idősebb nőért. Igaz, újra visszatért, de közben a mindig telt idomú, mosolygós szomszédasszony összeaszott és asztmás lett.

Aztán együtt küzdöttek a másik lányukért, akit az első férje elhagyott, a második férje pedig egy nap estefelé váratlanul felakasztotta magát a fürdőszobában. A mit sem sejtő feleség bement, hogy kezet mosson, s a látványtól harmincévesen agyvérzést kapott, és részlegesen megbénult.

Sokfélék vagyunk, s mindenkinek a saját, épp aktuális küzdelme a legnehezebb.

Két éve kórházban voltam. Négyen voltunk a szobán, ebből hárman nem súlyos eset. A negyedik nőnek vastagbélrákja volt, másnap nehéz operáció várt rá. Egész délután az unokája képét nézegette, és sírt. Este tévét akart nézni, s bár mi többiek inkább aludtunk volna, az ő kedvéért, hogy ne érezze magát egyedül, és egy kicsit elterelődjenek a szomorú gondolatai, csatlakoztunk a tévénézéshez. Emlékezetes este volt.

elofizetes_uj_no_0.png

Három darab csenevész testű – anyukám szóhasználatával élve „csűnött” – szlovák celeb panaszkodott szívhez szóló hangon, hogy milyen nehéz olyan fürdőruhát kapni, amely nem köszön vissza a strandon. De azért nekik sikerült! S azon nyomban be is mutatták negyvenkilós testükön a méregdrága darabokat, hozzátéve, hogy azért még vár rájuk egy komoly küzdelem: a nyári szezonig le kell fogyniuk. Hát igen. A célok és a küzdelmek viszonylagosak. Szobatársunk az életéért küzdött. A két emelettel feljebb fekvő betegek egy fájdalommentes percért. Könnyű halálért.

Hogy ki miért fog küzdeni holnap, az ma még részben titok. Ha nem sikerülne megvenni azt az áhított bikinit, gondoljanak arra a sok jóra és szépre, ami küzdelem nélkül is megadatik. Ha pedig küzdeni kell, vegyék fel a képzeletbeli kardot, bokszkesztyűt vagy húsklopfolót, s jusson eszükbe a mondat másik fele is: „bízva bízzál”. Sok felkiáltójellel.

 

Lampl Zsuzsanna

Cookies