Mi a szegénység? Mitől lesz valaki szegény? Kik azok a lumpenszegények? Hogyan juttathatnak valakit a körülmények oda, hogy a szélre sodródik, lecsúszik? Nem, írásunkban nem definíciókat sorolunk most, hanem magát az életet mutatjuk fel. Azt, ami elromlott, mert elromolhatott.
Komáromban a volt Járási Építőipari Vállalat irodaházában a városháza szépen felújítatott 68 lakást (hőszigetelt ablakokkal, laminált parkettával). Azok költözhettek ide, akik szociális lakást igényeltek – olyanok, akik hátrányos helyzetük okán más módon nem tudnak lakáshoz jutni. Vajon mi a helyzet most, két évvel a beköltözés után?
Egy fagyos napon indulunk „terepszemlére”. A metsző északi szél arcunkba hordja az út porát. A ház előtt egy sereg lengén öltözött kiskamasz dohányzik. Trágár szavak, „lóalkatrészek” repkednek a levegőben főnevek, igék helyett. Sebaj, ők megértik egymást. Fotózkodni nem akarnak: „Na, persze, hogy aztán tudják, hogy itt lakunk a gettóban!” Egyik sem vállalja fel, hogy ide köti a sorsa.
Kitépett kapucsengők, törött üvegfal mellett lépünk be a sötét lépcsőházba. Lift híján gyalog indulunk fel. Lábam alatt visszhangzik a fémlépcső.
Eldobált cigarettacsikkek, kiköpött rágógumicsócsák és napraforgóhéj elképesztő mennyiségben. Huh! A folyosók homályosak, ami nem csoda, elvégre a szétvert lámpák, ellopott villanykörték nemigen szoktak világítani...
Végre felérünk a negyedik emeletre, Rácz Dianáékhoz. A lakásban tisztaság fogad minket, csak nagy a zsúfoltság: nemrégiben (éppen az Új Nő közvetítésével) gyerekágyakat, szobafalat kaptak jó emberektől.
– Miután összekerültünk a férjemmel, mindjárt beadtuk a lakáskérvényt – meséli Rácz Diana. – Közben megszületettek a gyerekek, és mi albérletbe költöztünk. Nehéz volt, mivel Zsoltika nyitott hasfallal született. A tizenhét műtét után most már bizakodunk: talán teljes értékű életet fog tudni élni. Sajnos, a tízéves Peti és a nyolcéves Tomi is gyakran betegeskedett, így a gondokból jócskán kijutott. Hat év után kaptuk meg az értesítést, hogy kiutalták nekünk ezt a 43 négyzetméteres lakást. Addigra megszületett Esztike is.
– Emlékszem, amikor először jártunk itt, csak arra tudtam gondolni: ez egy gyönyörű álom! Vadonatúj volt itt minden. Persze nem minden arany, ami fénylik. S most nem a lakásra gondolok – bár annak is megvan a maga hibája, mert penészesedik –, hanem a többi lakóra. Ami itt van, az nem tisztes szegénység.
Rácz Diana és családja
– Tévedés ne essék, nem azzal a pár roma családdal van a gond, hanem az összeférhetetlen alkoholistákkal. Naponta razziázik a rendőrség, mert itt a legkisebb konfliktus is ökölharccal végződik a szomszédok közt. Meg aztán gyakori, hogy feljelentik egymást csendháborításért, lopásért. Lehet, hogy már csak ezért se alakult ki itt a mai napig lakóközösség. Mindenki éli a saját életét, nem törődik a másikkal. A gyerekek közt sincs barátság, és én az enyéimet nem is merem kiengedni, mert a ház előtt mindig téblábol pár csavargó alak. Sörrel a kezükben, cigarettával a szájukban.
Másik lakást nem igényelhetünk, mert a bevételünkből még ezt a 89 eurós önrészt sem könnyű kigazdálkodni. A nagyfiunk speciális kímélő diétán van, még ásványvízből is meg van szabva, hogy milyet ihat. Beosztjuk, amink van, és azt mondogatjuk: a legfontosabb, hogy egészségben együtt legyen a család.
Diana szomszédasszonya, a 48 éves Kuszala Erzsébet a komáromi nyomdában dolgozik segédmunkásként. Kényszerből, mert tanult szakmájában, könyvtárosként nem tudott elhelyezkedni.
– Míg élt a férjem, nem ismertem olyat, hogy egyik napról a másikra élni. Kétszobás, szép nagy téglalakásunk volt. A legkisebb lányommal, a most tizenegy éves Klárikával voltam terhes, mikor a férjem infarktusban meghalt. Négy évvel ezelőtt, mikor a nagyobbik lányomat felvették egyetemre, osztottam-szoroztam, és be kellett látnom: egy egyetemistát, két gimnazistát és egy alapiskolást csak úgy tudok iskoláztatni, ha olcsóbb helyre költözünk. A város kiutalta nekünk ezt a szociális lakást. Mostanra azonban már megbántam, hogy átjöttünk ide. Főleg a lányok miatt, akik elveszítették a régi életüket, a régi barátaikat, ismerőseiket.
Kuszala Erzsébet
– Az iskolatársak előtt is kellemetlen, hogy mi itt élünk, ebben a dzsumbujban. Én is nehezen tudom megszokni, mert mindennek lehet ezt nevezni, ami itt van, csak tisztes szegénységnek nem. A lakók randalíroznak, leszedik a postaládáról a névtáblát, lefeszítik az ajtaját, eldobálják a szemetet; sokszor nincs villany, mert megrongálják a kábeleket; a pincét nem lehet használni, mert lopnak, és a zárt kerékpártároló sem biztonságos. Szétszednek, ellopnak mindent. A környék sem biztonságos, ezért ha a lányok később jönnek haza, mindig eléjük megyek. Azért reménykedem, hogy egyszer még sikerül visszaküzdeni magunkat a városba.
– Hogy élünk mi itt? Elmondhatom én – kezdi harciasan Rózsás Emília nyugdíjas ápolónő, miközben férje Rózsás György rokkantnyugdíjas kályhakészítő-mester egyetértően bólogat. – A hetes lakótelepen volt szép, háromszobás lakásunk. Szerettünk ott élni, mégis amikor felajánlották, hogy megvásárolhatjuk tizenvalahány ezer koronáért, nem tartottuk fontosnak. Minek vegyük meg, ha egyszer benne élünk? Aztán mikor bezárták a szemkórházat, ahol hosszú évekig voltam ápolónő, minden megváltozott.
– A párom egyre többet betegeskedett, nem bírta úgy a munkát, mint régen. Egyre több volt a kiadásunk gyógyszerekre, mindenre. A lakbérhátralékunk meg csak nőtt – végül már 36 ezer koronára rúgott. Kitettek bennünket. Azt hittem, itt a fiatal családok között vidám lesz a hangulat, de nemcsak olyanok vannak, akik esélyt kaptak a jobb életre, hanem olyanok is, akik úgy viselkednek, mint az állatok. És ezért fizetünk mi 80 eurót, meg a villanyra 50-et.
Rózsás Emília és Rózsás György
– Én a nyugdíjjal és a férjem ápolási díjával együtt 191 eurót kapok. Ő meg 260 euró nyugdíjat. Az enyém elmegy a számlákra meg a végrehajtóra, akinek törlesztünk. A férjem pénzéből élünk. Rengeteg pénzt hagyunk ott a gyógyszertárban, mivel a férjem sztrókos és daganatos beteg. Csak az egyik onkológiai gyógyszere havi 40 euró. És nem csak azt az egyet szedi! Mit panaszkodok: a múltkor megemelték a nyugdíjamat 28 centtel! 28-cal!
– Mivel kiraktak minket ide, messzire az orvosoktól, mindentől, kapunk a várostól 90 eurós taxikedvezményt. Igen, de azt előre ki kéne fizetni, a város meg visszatérítené. De miből? Ha nem lennének a gyerekeink, akkor éheznénk.
Szerencsére mind a hét gyerekünk rendes, akármelyik jön, az hoz valamit. Jó lenne bekerülni egy öregotthonba, ahol gondoskodnának rólunk, de ahhoz nem elég magas a nyugdíjunk. Nincs mire várnunk. Nincs kiút!
Az egyik lépcsőfordulóban a fiam egyik alapiskolás évfolyamtársának anyukája jön velem szemben.
– Hat évvel ezelőtt leszázalékoltak, 60%-os rokkantnyugdíjas lettem. Az én bevételem most 148 euró. A férjem dolgozik ugyan a cipőgyárban, de egy fizetésből, négy gyerek mellett nem mindig tudtuk fizetni a rezsit. Végül 12 ezer korona hátralékunk lett, és kiraktak minket ide, a világ végére. Igaz, közben felnőttek a gyerekek, már csak a két kicsi van itthon. A leányom pincér, a fiam szobafestő-mázoló. Mind a kettő jó szakma, de mire mennek vele, ha nincs munka? Nekem ne mondja senki, hogy annak, aki dolgozni akar, van. Kitanult szakácsnő vagyok, de nem kellettem sehová! És nem a betegségem miatt! Fenéket! Azért, mert roma vagyok! Még ki sem nyitom a számat, már elutasítanak.
– Itt meg ki sem merek mozdulni a lakásból. Hol már?! Nemegyszer a lábtörlőmön „horsogott” a részeg szomszéd. Berúgnak, aztán összehánynak mindent. Félelemben élek, ha nincs itthon az uram. A fiamat megverték, a leányt mindig lek…-ák. Napirenden a verekedés, a molesztálás. Itt nem lehet élni, csak tengődni. Hiába, lecsúsztunk… – Hangja egyre ingerültebb, tele sérelemmel, megkeseredettséggel. Idegesen belenyúl kabátja zsebébe, cigarettára gyújt. – Pedig azt mondták, szép hely lesz, meg olcsó. Hát nem az! Maga szerint olcsó, ha csak villanyra 90 eurót fizetünk? Mert itt nincs gáz, nincs bizony! Minden villanyra megy. És hiába fűtünk, a mienk saroklakás, penészesedik a fal. Még jó, hogy a gyerek le tudja festeni.
Hazafelé azon töprengek: azért az emberen is múlik. Az egyik helyen dzsumbuj, a másik helyen muskátlik. A Szabadság utcai alapiskola épületeiben 2006-ban alakítottak ki szociális lakásokat. 56 lakás. A házak előtt egész évben virágok nyílnak, az ajtóban nikkel hamutartó, az ablakok előtt, az udvaron ruhaszárítók virítanak: a becsület és a bizalom szimbólumai. Igen, egy jó kis összetartó lakóközösség él itt. Az anyukák a ház előtt beszélgetnek, és ha kell, vigyáznak a másik kicsinyére is. A füves környék pedig megkaphatná „Komárom város legtisztább része” címet. Sehol egy csokis papír, sehol egy műanyag flakon. Sőt, az arra sétáló kutyásokat (köztük engem is) árgus szemmel figyelik a lakók: nem hagy-e ebük nem kívánt emléket maga után…
Hát igen. Az egyik helyen dzsumbuj, a másik helyen otthon...
